|
Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.
[41-22] [21-2] [1-1]
Rain POV:
Végre kicsöngetnek. Az osztálytársaim újra összeülnek és dumcsizni kezdenek egymással, a már megszokott kis csoportokban. Én pedig azon kapom magam, hogy valaki a mellettem lévő ablakon át kopogtat. „Vajon ki lehet az?” – kérdezem magamban, majd megpillantok egy vigyorgó Mayát. Rögtön mosoly kúszik ajkaimra és kinyitom az ablakot.
- Szia! Hát te? – kérdezem egyszerűen, mire ő csak ennyit mond.
- Gyere fel velem a tetőre, most! – pillant rám kiskutya szemekkel.
Ellenállhatatlan. Nevetni kezdek, majd kimegyek az osztályból és megvárva hogy beérjen az udvarról, felsétálunk. Fent végül egy ideig kis csönd ülepszik ránk, majd hírtelen megtöröm az.
- Na? Miről van szó?
- Nos.. Hát.. Én igazándiból, csak.. – dadogja.
- Ő.. jó, akkor kitalálom. – bólint, mire én elkezdek gondolkodni s közben végig őt vizslatom.
Hm. Majd hírtelen beugrik, hogy a tanár mondta hogy ma lesz a Hanami a parkban.
- Esetleg… el szeretnél menni… velem… a.. Cseresznyefa virágzás ünnepére? – kicsit megdermed és kipirul az arca.
„Jól van Rain, Bingó!” – mondom magamban.
- I.. Igen. – mondja halkan.
- Háááát… Talán… De… Mit kapok érte? – kérdezem kicsit gonoszkodva, mert hát még eléggé a kapcsolatunk elején vagyunk, az mellett hogy ő is és én is pasik vagyunk, és valahogy kíváncsi vagyok rá, hogy mit képes bevállalni, persze nem hajtom be a dolgot, ha csak nem kívánja úgy a helyzet, de képtelen lennék frankón szemétkedni vele, mióta közelebbről is megismerhettem. Látom rajta, hogy elgondolkozik és kissé leesik az álla is. Ezen csak mosolygok,majd odalépek hozzá és a fülébe suttogok.
- Utolsó óráig van időd eldönteni. Vagyis én 2-kor végzek, szóval addig gondolkozhatsz. – mondom neki, majd egy apró puszit nyomva arcára, megint ott hagyom. |
maya. POV
Csillogó szemekkel nézek Rain után, mire Aiji megrohamoz hátulról és karját derekamra kulcsolja, hogy nehogy hanyatt vágódjon a mai nap alkalmával immár sokadszorra.
- Mi a fenét csináltál te Rain-nel? –érdeklődik nyakamba szuszogva s én legszívesebben lefejteném magamról. Említettem, hogy szeretem, de csak mint barátot; tisztes távolságból. Csak aztán vigyázzon nehogy megfertőzzem az idotizmusommal.
- Beszélgettem? – teszem fel a költői kérdést, célozván arra, hogy ez nyilvánvaló.
- Aham. Ezt én is értem. De mégis miért? – kérdezi kétségbeesetten, majd pillantása egyre laposabbá válik, mígnem úgy érzem, hogy át is döf vele. – Ugye… ugye nem akarsz itt hagyni minket azokért?
Az utolsó szót merő utálkozással ejti ki. Elhúzódzkodik tőlem, majd elém állva lesüti a szemét, mintha valóban félne a választól. A kérdés meglep holott nem szándékoztam ilyet tenni, de annak örülök, hogy ennyire hiányoznék neki.
- Eszembe sem volt – rázom meg a fejem, majd fordulnék is, hogy visszacaflassak az iskolába. Tudniillik tanítás van.
- De Maya, akkor mégis miért beszélsz azokkal akiket történetesen utálsz? Legalábbis tegnap még így volt – kér továbbra is számon.
- Csak. – Mondom egyszerűen. – A válasznak ára van… - hatásszünetet tartok, jól begyakorolt, sorozatgyilkos pillantásom Aiji-ra szegezem, majd suttogva megszólalok - 20 doboz… nyalóka!!!
Ezt el is intéztem. Gitárosunk lehűlve áll mögöttem én pedig ezalatt a néhány perc alatt el is tűnök az iskola udvarán kavargó diákok tömegében.
A nap fénye lustán süt le, mintha csak azt kérdezné; hogy mikor jön már el az éj, hisz ő már aludni vágyik.
Az első szünetet csatangolással és értelmetlen elmélkedéssel töltöm, majd mikor megszólal a csengő én már az osztály teremben is vagyok.
- Lám csak ki jött be órára! – vigyorodik el Aiji mikor ledobálom a pad másik végébe cuccaim. Látom rajta, hogy még mindig neheztel rám amiért úgy faképnél hagytam, de nem izgatom különösebben magam.
- Lesz valami programja a bandának mostanság? – kérdezem. Ő az aki az ilyeneket számon tartja s legtöbbször ő is szól nekik az effajta dolgokról.
- Majd megnézem.. Viszont ha érdekel ma megtartják a Cseresznyevirág fesztivált. Este. Tűzijáték is lesz meg minden és a parkban fogják rendezni. A suliból is mennek páran… - folytatná, de beállít a művészet tanár. Csak én nem tudtam, hogy művészet óra lesz?
Időközben gondolataim újból elkalandoznak és már írni sincs kedvem, ezért csak bámulok ki a mellettem levő ablakon. S lassan azon kapom magam, hogy egy szép kis ötlet kezd megfogalmazódni bennem.
Mivel következő óra előtt úgy is ki akartam menni a tetőre úgy döntök, hogy elrángatom magammal Rain-t is s akkor megkérdezem van-e kedve eljönni a z ünnepségre. Esetleg kimehetnénk mi is nézni a cseresznyevirágokat, meg persze ihatnánk is kicsit.
Említettem már, hogy imádom a szakét? Nyalókával meg főleg?
|
Rain POV:
Mikor észreveszem Maya haverját, kissé megáll bennem az ütő, aztán ez át csap egy kissé haragosabb változatba, mikor meghallom azt a bizonyos „Valamelyik World Stars-os köcsög jól meglökött…” szövegét. Szívem szerint fel kenném a falra, hogy ne mondjon ilyeneket a bandámról, aztán leesik hogy nemrég én is így, sőt rosszabban szidtam az övékét, így inkább nyelek egy nagyot és magamban tartom a dolgot.. Majd hírtelen előtör belőlem a nevetés, mikor újdonsült barátom fogja, és visszalöki társát a betonra, aki kb egy kivasalt békára hasonlít hírtelen ránézésre. Aztán lejjebb veszem a hangom, látván hogy a tag villámszóró tekintettel néz rám és inkább arrébb hívva Mayát, elköszönök tőle.
- Figyelj, asszem most jobb ha megyek. Így is valahogy igazolnunk kell majd a tegnapi napot, amiért bocs, de biztos lehetsz benne hogy foglak még keresni!
- Ígéred Rain? – kérdezi tőlem, akár egy tinédzserlány.
- Hát persze! – mosolygok, s mikor nem látja senki, egy gyors puszit nyomok puha ajkaira és eltűnök.
Annyira nem akartam ott hagyni, de sajnos vannak dolgok, amiket muszáj megtennünk… |
maya. POV
A lakásajtón kilépve újra abban a régies, festetlen lépcsőházban találom magam. A ház lakói valószínűleg, többnyire üzletemberek vagy nyugdíjasok lehetnek, mert senki nem kapkod lélekszakadva sehova sem táskával a kezében. Az egyetlen zajt, csak Rain kulcsainak csörgése hallatja. Elgondolkodva tekintek körül a félhomályt megtörő s a koszos ablakokon át beáradó fénycsíkokat pásztázva, melyek megvilágítják a levegőben kavargó porszemeket.
- Jössz? – hallom meg Rain hangját s mikor odakapom tekintetem látom, hogy már a lépcsőnél áll.
- Ühüm – dünnyögöm és odalépkedek mellé.
Ahogy ballagunk le a lépcsőn megnyugtató szótlanság telepszik ránk melyet, egyáltalán nem neveznék kínos csöndnek. Ezalatt a néhány perc alatt pedig komolyan elgondolkodom azon, hogy Rain és én most tulajdonképpen mik is vagyunk egymásnak. Talán ismerősök, barátok vagy annál több?
Ellenben ezt a kérdést nincs merszem feltenni, mert úgy érzem nem állok készen a válaszra bármi is legyen az. Szeretném azt hinni, hogy Rain egy semmihez sem fogható jelenség az életemben, akire támaszkodhatok. Csakhogy én is szeretnék adni neki valamit amiért ő mellettem állt… Valamit. Akármit. Bármit.
A lakásból kiérve hirtelen megállok s Rain keze után nyúlok, majd ujjaim gyengéden belecsúsztatom a tenyerébe és úgy pillantok fel rá. Halványan elmosolyodik, bár én még mindig látom rajta azt a reggeli fáradtságot.
Egészen az iskoláig sétálunk így néha-néha elbeszélgetve minden féle értelmetlen dologról. Mikor már a suli kapuja előtt állunk hirtelen egy Aiji robban ki elénk szó szerint hasra tanyálva a két szép szál görkorcsolyájában. Egy gyors mozdulattal elengedem Rain kezét, majd lenézek Aiji-ra s megbökdösöm a vállát, hogy megtudjam éle-e még szegény.
- Mayaa~ még nem haltam meg! – nyafogja, mialatt próbál feltápászkodni. Hamar megszánom s karjánál fogva felhúzom, hogy egyenesen álljon.
- Na, jól vagy már? – kérdezem még mindig kuncogva. Mindig is tudtam, hogy Aiji nem a legszerencsésebb ember, de ez azért. Valljuk be, eléggé filmbe illő jelenet volt.
- Szerinted? – fújtatja, mialatt visszanéz a suli kertjébe. – Valamelyik World Stars-os köcsög jól meglökött… - morogja durcásan keresztbe font karokkal s ekkor… ekkor észreveszi Raint. – Ez meg… - kezdené, de én egész „véletlenül” meglököm görkorcsolyáját a cipőmmel, minek következtében egy fél szaltóval ugyanott végzi mint az imént; az aszfalton. A szó beléakad. S helyette egy „bazzeg!” hagyja el a száját. Nem arról van szó, hogy nem szeretem Aijit. Szeretem. De van valami amit még jobban szeretek: szivatni őt. A másik pedig, hogy így legalább megtanulja azt, hogy ne kérdezősködjön.
|
Rain POV:
Nem hittem volna, hogy ennyivel itt hagy, de talán jobb is így. Mire felöltözve visszaér, nekikezdünk a reggelinek és én abba hagyom, a szüleimnek szánt SMS írását. Csendben fogyasztjuk el a reggelit, majd amíg én még az utolsó falatokon rágódok, ő önkéntelenül fogja magát, elmosogat és a szobámba megy. Kis idővel később fel csendül a gitárom hangja és meghallom, amint Maya halkan énekelni kezd.
- Szép ez a szám! – mondom neki, majd helyet foglalok mellette az egyik székben.
- Köszi! Aijival írtuk. – mondja mosolyogva.
- Hm.. Én épp azt tervezem, hogy talán a cseresznyefák virágzásáról is kéne írnom egyet, vagy szimplán csak a tavaszról. Még nem tudom.
- Te is? Esküszöm neked, pont ezen gondolkodtam mostanság. De.. Mi lenne, ha írnánk egyet közösen? – kezd nagy öröm ujjongásba az ötlettől, ami persze nekem is tetszik.
- Hát, megpróbálhatjuk! – felelem, majd neki is állunk róla beszélgetni.
Egész addig szórakozunk, míg meg nem szólal az óra, hogy ideje suliba menni. Hurrá..! Így aztán összekapjuk magunkat és elindulunk. |
maya. POV
Arra a kérdésre, hogy mit is jelent igazából a szerelem milliónyi válasz és feltevés létezik, de valójában az egész csak nézőpont kérdése; hogy ki miként éli át a pillanatot, mi volt az ami legjobban hatott rá. Vannak akik azt mondják, hogy a szerelem érzése a legutánozhatatlanabb, legcsodásabb dolog az egész világon s vannak akik azt állítják, hogy ez az érzés valójában egy merő illúzió amely soha nem létezett és nem is fog…
- Maya.. – habogja nevemet, de nem hagyok időt arra, hogy befejezze a mondatot, hiszen lábujjhegyre állva összeérintem ajkaink, majd lassan s óvatosan megcsókolom. Kénytelen vagyok belátni, hogy még így is nehéz áttörni a saját akadályaim, a saját gátjaim ’melyeket a velem történt események állítottak elém s talán soha nem leszek képes egész életet élni. Ez a gondolat pedig fáj, ezért minden erőmmel megpróbálok küzdeni ellene.
Rain finoman viszonozza játékos csókom, majd mikor elválunk egymástól kipirult arccal s gyöngyöző szemekkel tekintek fel rá. Tekintetét látva akaratlanul is félrebillentem fejem és bájosan elmosolyodok.
- Öhm… Átöltözök! – vágom rá gyorsan, majd megfordulva felkapom a ruháim és újból visszatáncolok a fürdőbe. Mikor végzek s kilépdelek a konyhába Rain már az asztalnál ül és épp valami SMS félét pötyög a telefonjába, de mikor én is helyet foglalok a terített asztalkánál abbahagyja az írást, majd leteszi a díszes kis műszert.
- Azért valljuk be kell egy kis pénz, hogy így el tudj lenni egyedül is, egy lakásban – jegyzem meg miközben nekikezdek a rántottának. – Mond csak, mégis miben utazol? – sandítok rá gyanakvó pillantással.
- Én? – kérdez vissza egy filmbe illő félmosoly kíséretében. – Hát ebben! – mutat ruhájára, mire én megforgatom a szemeimet.
- Nem úgy gondoltam…
- Mindent megkapok a szüleimtől, amire csak szükségem van – von vállat unottan. – És képzeld; jövő héten kérek tőlük valami különlegességet… - tekint rám sejtelmesen. – Egy színes TV-t! Úgy hallottam már olyat is lehet kapni.
- Na, jó azért te se higgy el mindent – nevetek fel.
Néhány perc alatt meg is eszem az reggelimet s felállva az asztaltól, egyből elmosom a tányérokat. Olyan gyakorlattal pörgök és pakolok a konyhába, mint a jól nevelt háziasszonyok, de az igazság csupán annyi, hogy van gyakorlatom már az ilyen dolgokban, hiszen anyám helyett mindig én tartok rendet.
Mivel még mindig van egy óránk elindulni úgy döntök, hogy lekötöm magam valamivel így amíg Rain is befejezi az evést én újból visszasétálok a szobába s felcsillanó szemekkel veszem célba a mikrofonállványt meg azt a fekete, díszes gitárt.
Alig néhány perc múlva gitár s énekszó tölti be az egészet szobát. Ennek valahogy, mindig is képtelen voltam ellenállni. A hangok pedig, ahogy összeálnak valami sosem hallot, pörgös s néha lassab ütemre váltó dalt hoznak össze... |
Rain POV:
Azután ami történt, képtelen vagyok hagyni hogy elmenjen. Ráadásul a sírás időközben el is nyomta s most vállamon szuszogva pihen. Édes, akár egy angyal. Óvatosan karjaimba veszem, majd beviszem a szobába és az ágyba fektetem. Még egy ideig figyelem hogyan alszik, majd mellé bújok, betakarom magunkat és átölelve én is álomba merülök. Arra ébredek, hogy ajkai enyémeket érintik, majd mellkasomhoz bújva visszaalszik. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy lehettem ilyen hülye. Egy ennyire törékeny embert így félre ismerni. „Rain, te barom!” – mondom magamnak halkan, azután óvatosan kibújok mellőle és elmegyek fürdeni. Jól esik a langyos víz, mely felfrissíti elmémet. Mikor kész vagyok, magamra csavarok egy törülközőt és a nappaliba lépve ránézek az órára. Hajnali hat óra. „Remek. Lassan kezdődik a suli is.” – sóhajtom magamban, majd kimegyek a konyhába és felteszek egy friss teát, valamint összeütök halkan valami reggelit, hogy ha Maya felkel, akkor ne maradjon éhesen. Persze az idő csak telik, nekem meg fel se tűnik, hogy mialatt újdonsült barátom felkel én még nem vagyok felöltözve. Mikor kilépked és álmos szemeit dörzsölgetve meglát, rögtön magához tér.
- Hát te? – kérdi meglepetten.
- Jó reggelt! Ő, csináltam reggelit! Pirítós és tükörtojás, meg tea. Nem tudom mennyire szereted.. – mondom, mire feleszmélek, hogy egy szál törcsiben feszítek előtte, kora reggel ami nálunk férfiaknál bizonyos feszülős jelenségeket vonz maga után - Őőő.. ne haragudj! Máris felöltözöm! – kiáltom zavartan mire ő elmosolyodik. Már épp belépnék a szobába, mire hátulról átölel.
- Engem nem zavar! – suttogja, majd megpuszilja a hátamat.
Na ez szép. És most mit kéne tennem? Vajon jó ötlet, ha.. Bánom is én. Reggel van, talán jót tesz! Azzal megfordulok, felemelem állát. Először csak mélyen nézünk egymás szemeibe, majd lassan megsimítom az arcán. Belesimul érintésembe. Akkor talán nem lesz gond. Így fogom és lassan közelíteni kezdek szájához sajátommal. Majd óvatosan megcsókolom. Amolyan szájra puszi szerűen, de ez még is több annál. Érzem, ahogy elmosolyodik.
- Jó reggelt! – mondja kis idő után elszakadva, majd én is elmosolyodom.
- Őh, a fürdő arra van és ha kell szívesen adok kölcsön ruhát is! – nyögöm ki végül gyorsan, kicsit se félreérthetően.
- Köszi, akkor asszem el is fogadnám a felajánlást!
Én bólintok, mire ő bevonul a fürdőbe. Alig tíz perc és kész is van. Nem olyan szégyenlős mint hittem, mert hozzám hasonlóan egy csupasz törülközőbe jön ki. Én meg elkezdek kapkodni, hogy még mindig törcsibe vok és még ruhát se találtam neki.
- Ugyan. Rá érünk nem? – kérdezi, mire én kicsit meglepődöm, de megpróbálok lenyugodni.
- Ő.. Igaz. – mondom az órára nézve.
Még csak hét óra. A suli meg kilenckor kezdődik. Hova sietünk? Ám, mikor észre veszem, hogy egy csábos mosollyal felém közeledik, megijedek. Vicces, hogy én vagyon a vetődőd típus, de vele még is más a felállás. Mi? O_O Anyám, miket hordok itt össze.. Izé..
- Maya.. – kezdem, de befejezni nem tudom, mert feltolja magát, hogy egy magasak legyünk (ugyanis kicsivel kisebb mint én) és megcsókol.
Csak pislogni tudok. Majd tétovázok, de mikor meglátom tekintetét, finoman viszonozni kezdem a csókot. Talán jól gondoltam. Valóban.. belezúgtam volna…? Ilyen rövid idő alatt? |
maya. POV
- Azok.. Engem.. – szipogok erőtlenül.
- Cssss! Ne sírj! Felejtsük el, jó? És.. Bocsáss meg! – mondja megértően s egészen közel húz magához, átölelve remegő testem. Akár a macskák úgy bújok lágy ölelésébe s hagyom, hogy még több könny csorogjon le az arcomon.
Az emlékek úgy villódznak előttem akár a szalagon pörgetett film és ez újból s újból, mint a késszúrás, döfi meg szívemet. Nem akarok már sehova sem menni, végképp nem haza, ahol megint az „anyám” szétesett életének, drámaszerű folytatását kéne végignéznem. Miért ont velem történik mindez?
Szipogva markolászom Rain sötétszínű pólóját s érzem, ahogy a sírás lassan szipogássá szelídül. Lehunyom szemeim és hagyom, hogy a gondolataim csak Rain felé terelődjenek. Csak arra koncentrálok, hogy most itt lehetek az ő karjai közt. Az álom akár a naplementét követő sötétség, olyan észrevétlenül kerít hatalmába…
Érzem, hogy csak álmodok, de mégis olyan valósághűen térnek vissza az emlékek: a banda régi vezetője s az ő gúnyos mosolya, ahogy kijelenti „Maya felőlem hatszor is lehetsz vezető, de akkor megteszed, amit kérek bármi is legyen az”. Én pedig meg is tettem, hiszen úgy éreztem ezen kívül nincs másom és nem is lehet. Mindenbe bele mentem bármennyit is kellett szenvednem… Szerencsére ezt Aiji-ék nem tudják s Rain-en kívül úgy egyáltalán senki.
Az emlékeknek köszönhető remegés kelt fel álmomból s meglepődve veszem észre, hogy az egész szobát a sötétség lepi el. Vajon hány órája aludhatok?
Rain ott fekszik mellettem és még mindig karolja a hátamat, ráadásul időközben be is takart mindkettőnket. Rövid, barna tincsei csábítóan lógnak bele arcába melyet a kintről beszűrődő csillagok és utcai lámpák fénye világít meg. Gyönyörű. Még közelebb húzódok hozzá s alig érezhető, halvány puszit nyomok művészien ívelt ajkaira, majd mellkasába fúrva fejem ismét sikerül elaludnom ezúttal mindenféle rossz álomtól mentesen. Már csak azt nem vagyok képes felfogni, hogy ő miért nem küldött el azonnal, ahogy megtudat, mit is tettem, mindazért ami az ő álma is…
|
Rain POV:
Oké. Igaz, hogy részben én kezdtem ezt az egészet, de ez azért durva. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan nekikezdünk, illetve hogy ő nekem. Ám, mikor sikerül kicsit magamhoz térnem kábultságomból, valami különös dolgot vélek észrevenni tekintetében. Majd mielőtt szólhatnék, felpattan és elindul kifelé. Na azt már nem. Gyorsan felhúzom nadrágom és cipzárját, majd utána megyek és még mielőtt kiléphetne, megragadom a karjánál fogva.
- Várj! Mi a baj? – kérdezem zilálva, mire ő alig mer rám nézni.
- Kérlek.. Hagy menjek..! – mondogatja, immár könnybe lábadt szemekkel.
Ez persze nem tetszik. Először nem tudom mi lehet a gond, majd mikor felemelem az állát és a szemeibe nézek, megértem. Ekkor valami újabb érzés kerít hatalmába és hírtelen azon kapom magam, hogy átölelem és szorosan magamhoz tartom.
- Nem hagyom, hogy csak úgy elmenj! – suttogom neki, mire kitör belőle a zokogás.
Még sose láttam fiút így sírni. De valamiért át tudom érezni a gondját. Így állunk majd tíz percen át a halban, majd mikor végre kicsit megnyugodni látszik, megfogom a kezét és a kanapéhoz húzom.
- Ülj le! – kérem, majd hozok neki pár zsebkendőt és egy pohár vizet.
- Kö..szi.. – dadogja.
- Ugyan. Inkább nyugodj meg és ha nem gond, meséld el hogy mi a baj.
- Én.. – kezdi, de nem nagyon akaródzik összejönni neki a beszéd.
- Nyugi! – mondom, majd közel ülve hozzá ismét átölelem- történt valami… ami.. ezt váltja ki belőled?
- H..Hai.. – suttogja alig halhatóan.
- Én tehetek róla.. igaz? – kérdezem, mire megrázza a fejét és bőszen tiltakozni kezd.
- Nem!
- Akkor talán… - nézek rá, mire újra könnyesek lesznek a szemei.
Hát jól sejtettem. Ekkor már szégyellem magam, amiért nemrég még gonoszkodásból és irigységből mondtam és gondoltam róla ezeket.
- Azok.. Engem.. – könnyei esőként peregnek végig puha, kipirult arcán.
- Cssss! Ne sírj! Felejtsük el, jó? És.. Bocsáss meg! – mondom neki, majd végig simítva az arcán magamhoz vonom és szorosan átölelem.
Én marha. Bele se gondoltam akkor, hogy talán ha arról is van szó, hogy le kellett feküdnie valakivel azért, hogy ő lehessen a főnök, talán nem is úgy történt ahogy azt én beképzeltem magamnak. De már tisztán látom a dolgokat. Ahhoz, hogy vezető lehessen belőle, el kellett tűrnie azt a sok megaláztatást. Én viszont nem fogom.. Nem hagyom, hogy ez ismét megtörténjen! Ha kell, akár még a tagságomról is lemondok, de ilyen áron, nem kérek a vezetőséggé válásból… |
maya. POV
Ahogy ott ült mellettem és nyalogatta azt a drága, gyümölcsös édességet valami egészen kis gonosz, ördögi terv fogalmazódott meg agyamban. Jól tudom, hogy ezért még nagyon szívhatok, de valahogy képtelen lettem ellenállni a kísértésnek, így elhatározásom véghez vittem s nem csalódtam annak hatásában.
Kiemelem számból a nyalókát és odahajolok a füléhez s halkan belszuszogok, minek következtében kicsit megremeg. Kezeim gondolkodás nélkül vándorolnak nadrágjának cipzárjához s szinte észrevétlen gyengédséggel, húzom le azt. Kéjes erőteljességgel simítom végig Rain kezdődő erekcióját az alsónadrágján keresztül mire ő egy elfojtott sóhajt hallat. Minden előzmény nélkül csúszok le elé s húzom lejjebb az alsóját, majd simítok végig, újból, férfiasságán. Mindezt olyan gyorsan s mégis olyan érzékien teszem, hogy ha akarna, sem tudna már ellenkezni, de úgy látom nem is nagyon akar, bár meglehet, hogy ezt is csak én képzelem. Fejét hátra veti, és száját kissé kinyitja, hogy egy újabb sóhaj hagyhassa el ajkait.
Nyelvemet úgy vezetem végig most szokásosnál is érzékenyebb makkján, mintha csak a nyalókámmal játszanék s erre már egy halk, mélyről jövő morranással válaszol, viszont egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki sokadjára van férfival. Sőt mondhatnám, hogy új neki a helyzet; hogy nem egy nő térdel előtte hisz’ ez elfojtott hangjából s néha bizonytalan mozdulataiból is meglátszik. Nyelvemmel szakadatlanul folytatom tovább a „játékot”, de egy lassú mozdulattal ajkaim is rácsúsztatom, említésre méltó méretű, férfiasságára és fokozatosan veszem számba egész lényét mely’ valljuk be nem olyan kicsi.
- Ma-mayah - szuszogja nevemet mi akaratlanul is kicsúszik száján.
Szemem sarkából látom, ahogy erősen a lepedőbe markol mire én gyorsítok a tempón és fejemet is elkezdem mozgatni hozzá. Szinte időm sincs feleszmélni s alig néhány percen belül egy hangos nyögéssel a számba élvez és én azonnal megérzem az édes ízt, aminek nagy részét sikerül is lenyelnem, de azért egy pici kicsurran ajkaim szélén.
Hirtelen csapnak belém a rossz emlékek és elkezdek remegni, de gyorsan megrázom a fejem. Nem akarom, hogy ennyire gyengének lásson… Viszont szerintem jobb, ha most azonnal elhúzok.
|
Rain POV:
- Őőő.. Persze! Mindjárt megnézem van-e még itthon! – váltunk gyorsan témát, mert se azt nem akarom, hogy most elszomorodjon itt nekem, sem azt hogy.. őőő.. nem is tudom, szóval.. na mindegy..
Inkább fogom és kirohanok a konyhába. Szerencsémre még pont volt itthon pár darab, így megfogok kettőt és beviszem a szobába, ahol ő is volt.
- Parancsolj! Epreset vagy Banánosat? – kérdezem, majd mikor észreveszem tekintetén, hogy elég kétértelműen hangzott ez a mondat, gyorsan nekiálltam kibontani az egyiket.
- Köszönöm… - feleli, majd ugyan így tesz.
Közbe hozzáteszem, hogy nyugodtan ideülhet az ágyamra is ha akar, vagy akár körül nézhet, amihez épp kedve van.
- Tudod, imádok nyalni! – nyögi ki végül, egy kis hatásszünetet tartva.
…
- Ő.. én is?! – húzom fel félig a szemöldököm, miközben próbálok nem megfulladni a nyalókámmal a számban a váratlanul ért beszólásától.
„Ezt most célzásnak kéne vennem?” kérdezem magamban, mire kicsit se félreérthetetlenül megfordul és a nyalókát, khm.. hosszan végignyalva, majd teljesen bekapva kacéran rám vigyorog.
- ”Oké Maya. Ezt vagy most abba hagyod, vagy én nem is tudom mit teszek…” gondolom kicsit hangosabban a kelleténél mint azt akartam, mire ismét rám vigyorog, de kicsit meglepetten pislog.
- Ezt, most hogy is kéne értenem? – kérdezi egy újabb mosollyal az arcán és megismétli az előző akcióját a nyalókával. |
maya. POV
Enyhén meglepett. Tudniillik nem minden nap viszik csak úgy szobára az embert… Na, jó talán nem is szobára akart vinni, de akkor sem hittem, hogy már az első napot ellógom a suliból, ráadásul a World Stars egyik tagjával.
- Na! Gyere már! Nyugi! Én lakok itt, nem a mumus! És nem vagyok se hasfelmetsző jack, se darabolós gyilkos! Nem kinyírni akarlak, csak gondoltam itt azért nyugodtabban beszélgethetünk és.. – pislogva hallgatom végig mondandóját, majd egy nyekkenés hagyja el a számat.
- Ééé~s? – kérdezem gonosz mosollyal ajkaimon, de ő csak megrázza a fejét, hogy „semmi-semmi”. Szép lakása van, ezért úgy döntök nem szekálom tovább ezzel, mert a végén repülhetek vissza órára és hallgathatom, amint a biológia tanár a teknősök párzásáról tart beszámolót.
Körbenézek a tágas nappaliban, majd egyenesen a szoba felé veszem az irányt. Belépve a nyitott ajtón egyből szemet szúr a fal mellé támasztott gitár és a napfényben ezüstösen csillogó mikrofonállvány. Odalibbenek a hatalmas ablakhoz s a párkányra könyökölve bámulom a ház előtti parkot. A cseresznyefák itt is virágzásnak indultak és a megannyi rózsaszín szirom, valami édes, álomszerű hangulatot kölcsönöz az egész tájnak.
- Egyedül laksz itt? – kockáztatom meg a kérdést Rain felé fordulva aki mostanra már mögém lépett.
- A szüleim Koreában maradtak... Szóval igen.
Azt hiszem ebben a pillanatban kezdtem el igazán irigykedni rá, amit persze igyekeztem nem kimutatni, ezért foghegyről odavágtam neki:
- Biztos halálra unhatod magad.
- Hát… Nem igazán! – mosolyog rám, mire én újból elfordulok.
- És te? Te ugye a szüleiddel élsz? – érdeklődik ezzel megtörve a köztünk keletkezett néma csendet.
- Nem pontosan; én azzal az emberrel élek együtt, aki az anyámnak nevezi magát, bár én korántsem tartom annak – mondom kifejezéstelen hangon s még mielőtt feltehetné a következő kérdést úgy döntök, hogy folytatom. – Tudod… Az én „anyám” inkább egy leszbikus transzvesztita, mint példás szülő és nem túlzok. De talán ebben is van jó… Mikor szinte mindennap másik nővel jött fel a házba megtudtam, hogy egyikben sem lehet igazán bízni, hiszen volt ott a férjes asszonyoktól kezdve buta libákig minden. Legalább arra rájöttem, hogy jobb buzinak lenni.
Rain erre nem igazán tudott mit mondani csak tanácstalanul állt ott, a padlót fixírozva.
- Kaphatok nyalókát? – kérdezem hirtelen.
|
Rain:
A hülye beszólása hihetetlen nagyot nevetünk. Rég nem kacagtam már ilyen jót. De ez most igazán jól is esett. Úgy érzem, minden rossz és harag eltűnt belőlem vele kapcsolatban. Így egy hírtelen jött ötlettől vezérelve, kézen fogom és elkezdek vele kifelé rohanni a suliból. Néha-néha hátra pillantok, de csak meglepett pillantásait látom. Ekkor lihegve megszólalok:
- Ne aggódj! Egy fél napra rabollak csak el. De ha többre szeretnéd, abban is megegyezhetünk! – nevetek, s közben befordulok az egyik utcába.
Csak rohanok vele, egészen a házamig. A családom Koreában maradt, így enyém az egész lakás. Éljen!
- Kerülj beljebb! – mondom végül, ő pedig még mindig csak pislog.
- Őőőőő…
- Na! Gyere már! Nyugi! Én lakok itt, nem a mumus! És nem vagyok se hasfelmetsző jack, se darabolós gyilkos! Nem kinyírni akarlak, csak gondoltam itt azért nyugodtabban beszélgethetünk és.. – majd elhalkultam és magamba fojtottam mondandóm végét, mikor ráeszméltem, mit is mondtam majdnem. |
maya. POV
- Maya, én.. – kezd bele s én a helyzet hirtelenségétől és abszurdságától, hirtelen nem is értem mit akar.
- Te meg mit…? – habogom, mialatt sikerült teljesen zavarba jönnöm,
- Ne haragudj. – dünnyögi végül hadarva.
- Tessék? – értetlenkedek. Ez most kajak azt mondta, amit én értettem?
- Jól hallottad, én meg nem vagyok szajkó, nem ismétlem el. Igazándiból nem szokásom ilyen genyó lenni, de valamiért sikerült ezt kiváltanod belőlem. Bár lehet, hogy csak a rivalizáció az oka..
- Hát.. Őőő.. – mondom, mert a szavak valahogy képtelenek a számra jönni. Nem értem ezt az egész helyzetet. Mondani akarok valamit, de mégsem birok… És egyáltalán nem lehet, hogy csak álmodok? Hiszen szoktam hülyeségeket álmodni és eddig teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy ilyen büszke ember képes lenne pont tőlem bocsánatot kérni.
- Jó mindegy. Csak ezt akartam.. – mondja, majd sarkon fordul, hogy aztán szépen elriszálhassa magát az órájára, de én képtelen vagyok végignézni, hogy csak úgy eltűnjön a látókörömből. Csuklójához kapok s, olyan erősen fogom, mintha ezen múlna az életem.
Közben még a cseresznye ízű cigaretta is kiesik a számból és a betonon landol… Nagyjából ebben a pillanatban fogom fel, hogy neki, Rain-nek, a World Stars egyik tagjának, sikerült pillanatok alatt teljesen felforgatnia a gondolataim és velük együtt az érzéseim.
- Hm? – fordul, hátra amivel, a másodperc töredéke alatt, a változatosság kedvéért, újból zavarba hoz. – Mit szeretnél?
- Hát… öhm… - Most mégis mit mondjak? Maya, az istenért találj már ki valami használhatót! - skandálom magamnak. – Őőő… Tudod mi a különbség az eper és a rózsaszín párduc között? Ehh… Hogy az eper az terem a rózsaszín párduc pedig… teremm-teremm-türümm – kezdek el dalolászni, mint valami hülye. Igen; sikerült kiböknöm a végén egy… orbitális baromságot.
Rain felvonja a szemöldökét és pár pillanatig az arcomat vizslatja, melyre egy idétlen mosolyt varázsolok, annak reményében, hogy így, majd sikerül némileg palástolnom zavarom. Majd végül szélesen elmosolyodik.
- Naa~, most ugye idiótának néztél? – teszem fel a kérdést ártatlanul pillogva.
- Igen… Vagyis NEM! – vágja rá, mire mindketten elkezdünk. Olyan szívből jövő nevetés ez, amit eddig csak a barátaim voltak képesek kiváltani belőlem. Mindeddig a pillanatig úgy hittem, hogy az a bizonyos fal ami köztem és a világ közt áll, csak akkor képes átengedni az embereket, ha már évek óta ismerem őket és mondhatni már képes vagyok megbízni bennük. Viszont Rain ezt, a falat, alig néhány pillanat alatt törte át...
|
Rain:
Most csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg olyan lányos beütése volt ennek a szituációnak? Tökre szarul érzem magam miatta. Így aztán fogom magam és utána iramodok. Nem tudom merre lehet, de végül a fél iskola feltúrása után végre megtalálom. Veszek egy mély levegőt, majd elé lépek. Hírtelen megugrik és ijedten mered rám. De jó, még a szívbajt is ráhozom szegényre, bár ezt ő is megtette velem..
- Maya, én.. – kezdem, de nem igazán tudom mit kéne mondanom, főleg hogy egy „ellenségről” van szó.
- Te meg mit…? – zagyválja zavarában, amin elmosolygom magam.
- Ne haragudj. – nyögöm ki végül minél gyorsabban, hogy túl legyek rajta.
- Tessék? – húzza fel szemöldökeit.
- Jól hallottad, én meg nem vagyok szajkó, nem ismétlem el. Igazándiból nem szokásom ilyen genyó lenni, de valamiért sikerült ezt kiváltanod belőlem. Bár lehet, hogy csak a rivalizáció az oka..
- Hát.. Őőő..
- Jó mindegy. Csak ezt akartam.. – mondom, majd épp fordulnák sarkon, mikor hírtelen megszólít és kezemet megfogva visszatart. |
maya. POV
- Persze.. Nem én voltam, aki oda hajolt hozzám és majdnem elalélt attól, hogy ránéztem – mondja gúnyos hangnemben.
Ez beszólt. Ez határozottan beszólt. Hát tudja mit? Az anyját oltogassa ne engem! Hogy a viharba lehet valakinek ilyen nagy szája? Még, hogy én elaléltam attól, ahogy rám nézett? Alélt a halál, de én nem… Na oké-oké… Lehet, hogy egy pöppet igen… De ez akkor sem fair!
Miután szétrágcsáltam, izgalmamban a nyalókámat szépen megválok a pálcikától és magamhoz húzom Rain-t. Mivel körülbelül egy magasak vagyunk, ezért tekintetünk egyből találkozik. Szemeim valahogy nem bírják, azt a pillantást s teljesen, olyan érzésem támad, mintha átlátna rajtam, ezért lesütöm szempilláim. Ujjaim görcsös szorítása egy másodperc alatt válik semmivé és én hátrébb lépek.
- Most meg mi bajod lett ilyen hirtelen? – kérdezi Rain, miután sikerült feleszmélnie a meglepődöttségéből.
Utálom, ha valaki észreveszi mikor szomorú, vagyok és azt is utálom, mikor átlátnak rajtam, mert nem szeretem gyengének mutatni magam mások előtt. Ezért a legjobb megoldás a terelés… Ehhez legalább értek.
- Köcsög vagy, ugye tudod? – kérdezem felvont szemöldökkel. – Utálok veszekedni…- teszem hozzá durcásan.
Szemem sarkából látom, hogy erre végképp nem tud reagálni semmit, ezért én leszek az aki összeszedi minden bátorságát és felemelem a fejem. Persze csak összeszorított szemekkel, mintha a víz alatt volnék. Tudom kissé gyerekes, de nem akarok a szemébe nézni. Félek tőle.
- Hát te se vagy valami könnyű eset… - sóhajtja, de én még mindig nem merek ránézni.
- Mégis mi bajod van velem? – teszek fel ezúttal én egy elég hülyén hangzó kérdést, de a válaszát meg sem várva rohanok el a tornateremből. Tudom, hogy mennyire szánalmas megoldás a menekülés, viszont én tényleg nem bírom tovább…
Az udvar felé menet beleütközöm Aiji-be aki egy furcsa pillantást vet rám és a karomnál fogva ránt vissza, ezzel meggátolva a futásban.
- Maya… Mégis mi a halált csináltál te Rain-nel? – szuper… még ő is ismeri. Csak nekem ilyen határtalan az idiotizmusom? – teszem fel magamban a költői kérdést.
- Öhm… Semmit! – vágom rá élből, majd elrántom a kezem és elkezdek vigyorogva integetni. Ujjaim minden egyes mozdulatánál teszek egy lépést hátrafelé, majd egy gyors mozdulattal hátat fordítok, Aiji-nek, ki még valószínűleg most sem ért semmit.
Nem hat meg a csengőszó sem… Csak ülök kint a padon, egy füstölgő cigivel a számban és bámulom a kék eget, mígnem egy árnyék kitakarja előlem a gyönyörű napot… Mi a frász?- ugrok ki majdnem a bőrömből.
|
Rain POV:
- Igazad van. A pókmajom jobban illik hozzád asszem.. Na mindegy. De az eléggé meglepő, hogy nem tudod, ki is vagyok én. – mondom neki lemondóan, mire kikerekednek a szemei.
- Még is honnét kéne ismerjelek? – makogja a színpadi nyalóka maradékaival a szájában.
- Hm.. Talán az mond valamit, hogy „World Stars”? – kérdem tőle, mire szemeibe felismerés lobban.
- Micsoda? Az nem lehet.. – morogra.
- De bizony. Mi vagyunk a suli másik legjobb bandája, csak annyi a különbség hogy mi nem vagyunk ilyen nyomulósak, mint ti! – mondom a szituációhoz képest nyugodtan.
- Hogyan? Nyomulósak? Na persze. Mond csak, még is ki vagy te, hogy így beszélj a bandámról és rólam?
- Ugyan Maya! Lehet hogy te vagy a főnök, de nem mindenhol! Amúgy meg kíváncsi lennék, hogy vajon mit tettél azért, hogy vezető lehess. Csak nem olyan jól nyalókáztál egyeseknek? – ám ennél a mondatomnál már magam is igen pipa vagyok.
- Hah.. Anyád! Ajánlom, hogy fogd vissza a szád, mert megbánod! – sziszegi, ami a harag mellett valami igen különös érzést kezd előhozni bennem.
- Én meg ajánlom, hogy ne szídd az anyámat! Mert biztos lehetsz, hogy akkor nem a nyalókát fogod szopogatni!
- Ch.. Nem elég hogy piszkálod a bandámat, még célozgatsz is? Talán hiányod van?
- Persze.. Nem én voltam, aki oda hajolt hozzám és majdnem elalélt attól, hogy ránéztem. – mondom gonoszan, mire kiveszi szájából a pálcikát, elhajítja és magához ránt. |
maya. POV
Miután kiszemeltemnek sikerült besértődnie egy 180 fokos fordulatot követve el is tűnt a tömegben. Sóhajtva hátráltam vissza a színpadra, majd egy újabb széles vigyor kíséretében folytattam az előadást. Két szám után viszont már nem bírtam tovább… Minden porcikám azt mondogatta, hogy menjek azután a fiú után.
- Arigatouu~! Hálás vagyok, amiért itt voltatok! – kiáltom bele a mikrofonba, amit ezt követően egy íves mozdulattal hátravágok Aiji-nek aki kissé szerencsétlenkedve, de végül elkapja.
Bandatársam meglepetten pillog utánam, ahogy levetem magam a tömegbe és gyors léptekkel az iskola bejárata felé veszem az irányt. Nyugi Aiji… a nyalókát attól még behajtom!
A folyosón sétálgatva összeakadok egy tanárral, akinek elmagyarázom, hogy kit keresek. Legalábbis valami személyleírás félét csacsogok össze neki, hiszen még nem is tudom a fiú nevét. De valahonnan, mintha ismerős volna csak éppen azzal nem vagyok tisztába honnan.
- Köszönöm. Akkor a tornateremben a Taekwando edzésen, ugye? – kérdezek vissza, mire a tanító bólint és egy illedelmes búcsú után tovább áll.
Odabicegek a hátsó lépcsőkhöz és a tornaterem fölötti kis erkély felé veszem az irányt, ahonnan az edzéseket és különféle meccseket lehet végignézni. Az első órám őszintén szólva lyukas, tehát én ráérek… Néhány percig föntről bámulom a sötét hajú fiút, akit időközben sikerült megtalálnom a tekintetemmel. De ezt a tevékenységet is sikerül elég hamar megunnom, ezért odalépkedek a kötélhez és egy könnyed mozdulattal rajta is termek. Talán a sors akarhatta úgy, hogy pont ezen kötél előtt álljon, ezért miközben kezemmel és lábammal kapaszkodva fejjel lefelé lógok meg is szólítom.
- Konichiwa! Maya desu – mondom, mire ugrik egyet és csaknem elveszti egyensúlyát, de végül sikerül állva maradnia.
- Tudom ki vagy… Csak azt nem, hogy mit keresel itt - morogja, miután összeszedi magát, majd megfordul s látom rajta, hogy minden erejével próbálja visszatartani heves nevetőgörcsét. Nem csodálom… Gondolom vicces látvány lehetek, ahogy fejjel lefelé lógok egy kötélről. – Tudtad, hogy pont úgy festesz, mint valami majom csak szőkébe? – kuncog.
- Képzelem – forgatom meg szemeim. – Hé-hé! Te most lehülyéztél? Mármint… majom is meg… szőke is… - dünnyögöm elgondolkodva. - Tudod kit sértegess! – kezdek végül bele a műhisztibe.
- Jól van, na… Inkább azt mondd el miért követtél! – utasít, mire én lemászok a kötélről, tudni illik; majdnem megfulladtam a fejjel lefelé lógástól és még a vér is a fejembe szökött.
- Honnan veszed, hogy követtelek? – húzom fel egyik szemöldököm. – Csak épp erre volt dolgom…
- Áhhá… Szóval pont a mögöttem lévő kötélen volt valami dolgod, amit ráadásul fejjel lefelé kellett véghez vinned. Értem. Hát elég érdekes „dolog” lehetett – mosolyog rám sejtelmesen.
Erre csak annyi a válaszom, hogy kinyújtom a nyelvem és szép választékosan kifejezve magam annyit mondok, hogy: „anyád”.
- Különben ki is vagy te? – kérdezem, véleményem szerint nem túl udvariasan. – Mintha, láttalak volna már valahol… - teszem hozzá csak úgy magamnak.
S tekintetem újból az ő mélybarna, csillogó szemeibe fúrom. Szép szemei vannak… Én pedig egy hülye vagyok, amiért ilyeneken filózom.
Idiótának lenni… fárasztó.
|
Rain POV:
Meghallom a suli színpad felöl szóló zenét és hírtelen fülelni kezdek. Majd kis idővel később, mivel eléggé ismerősnek tűnik a dallam oda sétálok és megpróbálok bizonyosságot szerezni arról, jól gondolom-e az előadó személyét. „Azt hiszem ma lottózni is fogok..” mondom magamban, megpillantva a bandát. Naná, hogy a másik csapat.. Hihetetlen, hogy lehetnek ilyen felvágósak? Még el se kezdődött szinte a suli, de ezek már itt páváskodnak. Még is valami féle kíváncsiságtól fűtve az első sorba passzírozom magam a sok csaj között és onnan figyelem mit csinálnak. Aztán megpillantom Mayát, aki egy nyalókával a szájában kiriszálja magát a színpad elejéhez és lehajol hozzám. Nem szól semmit csak mélyen néz a szemeimbe. Annyira fura ez a szitu, hogy kajak beleborzongok a tekintetébe. Ennek köszönhetően aztán összevonom a szemöldökeimet és egy csúnyán ránézés után durcizva otthagyom.
- Még is mit esznek ezen a hülyén azok a buta libák? Én sokkal jobb vagyok! És a bandánk is! – mormolom szitkozódva, mialatt a hátsó udvar felé veszem az irányt.
Fel se tűnt mikor hallgatott el a zene, mert igyekeztem a taekwando gyakorlásomra figyelni, de azt tudom hogy a szívbaj jött rám, ahogy Maya egyszeriben csak megszólított. |
Maya POV
Egyedül csatangolok az iskola hatalmas udvarán s hagyom, hogy gondolataim kicsapongva szálldossanak, szinte elérhetetlen messzeségekbe, megfoghatatlan dolgok után vágyakozva. Tavasz van a cseresznyevirágok pedig, mint megannyi apró, rózsaszínű pillangó úgy röpdösnek a friss levegőben. Szeretem a tavaszt, nem is tagadhatnám. Minden annyira békés és néhány pillanatig teljesen felszabadultnak érezhetem magam. Azt mondják a tavasz mindig valami új kezdetet hordoz a hátán.
-Mayataaaa~n!! – hallok meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Gondolkodás nélkül megpördülök és egyetlen, feketés rózsaszínes hajú, gitárosomat látom magam előtt. De, ha ez nem lenne elég… Szemeim felcsillannak és úgy ugrok oda Aiji-hez.
- Kaphatok? – kérdezem, szinte nyálcsorgatva s hatalmas kiskutya szemekkel nézek hol rá, hol a kezében tartott nyalókákra. Ugyanis köztudott, hogy ezeknek a csábító édességeknek én képtelen vagyok ellenállni.
- Egy feltétellel… - sóhajtja és lopva rám pillant. – Nyomjuk már le azt a spontán koncertet – biccent a suli színpada felé. Most megfogott…
- Okéé~ - egyezek bele száj húzva, de képtelen vagyok „nem”-et mondani, mert a leendő jutalmam mindent megér…
Aiji régóta ismer és világéletében tudta, hogy kell velem bánni. Szeretek zenélni. Ez az életem. Mindenre képes voltam érte, de ha valaki megtudná, hogy lettem az iskola legnépszerűbb bandájának frontembere bizonyára megutálna… De most jó így hiszen mindenki szereti a zenénket és én ettől vagyok boldog.
A következő pillanatban már azon kapom magam, hogy a színpadon állok, teli torokból üvöltve, az egyik nem rég írt számunkat, számban egy epres ízesítésű nyalókával. Eddig a fákat pásztázó tekintetem most rátéved a közönségre s szinte azonnal észreveszem az első sorban álló, fekete hajú és kimondottan helyes fiút. Csípőmet ringatva indulok meg a színpad széle felé, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy így teszem magam a közönségnek, de aztán néhányak (köztük bandatársaim) meglepetésére lehajolok a, már, előttem álló fiúhoz…
|
[41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Frissítés
