Frissítés

2010.06.22. 20:44 Hika-chan (Pon)

MiYaVi POV Azt hiszem a kelleténél talán jobban eltúloztam a dolgokat. De így legalább megtanulta, hogy ne kezdjen velem és ne hazudjon a szemembe. Most komolyan azt hitte, hogy elhiszem? Még hogy ő önként elkezdene ribanckodni… Chh… Hülyítsen mást, ne engem. De azért jó volt egy kicsit szemétnek lenni. Bár tudom, hogy ha ezt mások is megtudnák akkor én lennék az „ördög”. Elégedetten ballagok végig az udvaron s akaratlan is belefutok az arra szambázó Nao személyébe. Szúrós pillantásait egyenesen felém lövelli és pontosan elém szalad. A legrosszabbakra számítva emelem arcom elé kezeimet. - Ne anyu! Nem én voltam! Ne vedd a csokitortááám! – visítom és megpróbálom összehúzni magam. - Mi nem voltál? Milyen tortát? – emeli fel egyik, majd másik szemöldökét. Szemem sarkából nézek vissza rá s már szinte érzem a következő mondatát… - Nekem is adj csoki tortát vagy lassú lesz a halálod! - Mert amúgy gyors lenne? – pislogok rá. – Miért akarsz megölni? - Soroljam? Egy: bunkó állat vagy, kettő: sexmániás barom vagy, három: leszarod mások érzéseit! – szinte már fújtatva hagyja abba a mondatot. - He? - Láttam, ahogy az az új diák… Jun Ki elvágtatott a szobájához. Ja és az órán is ott voltam. Sejtem nem a szép emlékek miatt könnyezett a szeme. Mert Nao-nak mindig, mindenhol ott kell lennie. - Most azonnal odamész hozzá és bocsánatot kérsz. Értetted?! - Nem azt mondtad, hogy nem szabad hazudnunk? Márpedig ha én azt mondanám, hogy sajnálom akkor hazudnék. Tudniillik nem sajnálom – morgom, majd egy könnyed mozdulattal megfordulok és utam folytatása mellett döntök. - Nem csodálom, ha ő is meggyűlölt egy életre! – ordítja utánam az apró, egyébként mindig mosolygós Nao. Ha azt hiszi, hogy ezzel bárminemű lelkiismeretet kelt bennem akkor határozottan téved. Magamban pattogva és szitkozódva lépkedek tovább. ---------- - Azt a rohadt. MYV… te sem vagy normális – elegyedek értelmes beszélgetésbe önmagammal. Kezem egy centivel Jun Ki ajtója előtt áll a levegőben. Magam sem értem miért, de az utam egyenesen ide vezetett. Halkan kopogok és talán titkon azt remélem, hogy nem hallja meg. Vagy csupán nem foglalkozik vele. Viszont mikor reményem valóra válik, egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne menjek be. Elhúzom a számat, ahogy az ajtó hangosan nyikorogva nyílik ki. Ez nem sikerült valami észrevehetetlenül. Itt a bizonyíték, hogy nem lennék jó titkos ügynöknek. Mikor belépek a szobába azonnal meglátom az ágyon kuporgó kismacskát. Alszik. Pont olyan édesdeden, ahogy amúgy is viselkedik – ha nem velem van. Mellé térdelek és kisimítok néhány kékes-fekete tincset az arcából. Szeme sarkában még mindig ott vannak a könnyek. Talán álmában is sírt. Mosolyogva letörlöm a nedves cseppeket melyeket én inkább gyöngydaraboknak neveznék. Arcára halvány mosoly színeződik és úgy dörgöli magát a kezemhez. Egy pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy talán ébren van, de mikor újból folytatja szuszogását minden kétségem elmúlik afelől, hogy az álmok világában jár. Elfekszem a hatalmas ágyon és arcomat kezeim közé temetve csodálom meg őt. Csuklóját maga elé vonja s ujjait saját szájára tapasztja. - Mi.. Miyavim… - motyogja még mindig álmában s án meg mernék esküdni rá, hogy dorombolt is közben. Vagy ezt az egész macska dolgot csak én képzelem be?  - Miért beszélsz rólam álmodban... Ennyire gyűlölnél vagy... inkább valami más miatt? Végül képtelen vagyok ellenállni és odabújok hozzá, kezemet pedig derekára fonom. Persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez nem egyszeri alkalom. Mert az! Nem vagyok én ám ilyen… De most… Most… Erőteljesen ölellek kegyetlen, égető lelkemhez. Kismacskám.

2010.06.22. 14:28 Yumi-Yumi

Lee Jun Ki POV Na jó. Tény és való, hogy ezen most beparáztam, de akkor se fogom hagyni magam. Sőt, talán jobb is ha gyorsan kitalálok valamit, mert ez az öntelt kis majom az agyamra megy. - Óh igazán? És mi van, ha én pont ezt szeretném? – felelem vigyorogva, bár maszkom mögött rettegek, hisz kell a francnak hogy megerőszakoljanak. - Ezt most komolyan mondtad? – kérdez vissza. - Mért, nem tűntem annak? – vontam fel a szemöldökömet, füzetemet becsukva. - Nem éppen. – mondja, mire azon kezdek gondolkodni hogy minél gyorsabban ki akarok jutni innen, mert a végén csak veszteni fogok ellene, mindenki előtt. - Akkor csak figyelj! – válaszolom, majd felállok s kifelé indulok, mondván hogy rosszul vagyok. A tanár érdekesen néz rám, de kienged, viszont hallom, amint még közli MYV-el, hogy jöjjön utánam és kísérjen az orvosiba. „Na azt már nem!” – mondom magamban, majd rohanni kezdek. Próbálok nem orra esni, mert nem hiányzik, hogy utolérjen. Aztán lihegve kötök ki a kinti tesi pályánál, ahol épp nincs senki. A szívem majd kiugrik a helyéről. Oké, hogy pasi vagyok, de annyira azért nem vagyok hülye, hogy frankón megfektetessem magam valakivel. Még ha olyas valakiről van szó, aki a párom, az oké de az hogy ráadásul egy idegennel. Na az végkép kizárt. A falnak támaszkodva próbálom kifújni magam, mert úgy érzem mint ha kész maratont futottam volna. Mind ez még hagyján. Ahogy ott állok, a falnak dőlve lihegve, még jó kis szívbajt is sikerült kapnom. Hogy miért? Mert MiYaVi, az a barom egyszer csak mellém lopózva rám kiáltott. - Meg vagy cicus! – mondta. - Te hülye barom! – visítom majdnem, amin elsőre meglepődik, majd kajánul vigyorogni kezd. - Hm.. Tetszik ez a hangocska! Vajon alattam is tudsz így visítani? – kérdezi, mire megijedek. - Hogy mi? – kérdezem vissza, mire közelebb jön. Menekülni próbálok, de nem bírok, mert akár csak egy tini filmben, két karjával börtönbe zár maga és a fal közé. „Ez nem tetszik. Nagyon nem. Mérges vagyok rá. De akkor miért…?„ – gondolom magamban, ahogy szívem valami furcsa ritmusra kezd verni, s ajkaim, melyeket már két szer is rabul ejtett, ismét égni s remegni kezdenek. „Még is mi a fene ez?” Hiába feszengek, nem jutok vele túl sokra. Én hülye. Kellett nekem erősködni. Nincs nyugtom. Egy ideig csak bámul, majd ismét megcsókol. Nyelvével már épp behatolna számba, mire fogom és megharapom ajkát. Úgy, hogy vérezni kezd. Meg rémülök, ahogy felszisszent. De valahol még is örülök. Talán mos már le szál rólam. Majdnem. Már épp sikerülne el rohannom, mikor utánam kap s karomnál fogva visszaránt. - Ne! Hagyj már békén! – kiáltom, mire ő csak mosolyog, s a falnak lökve szétszakítja ingem. - Ugyan cicus! Ha neki így felkínáltad magad, velem se lesz gondod. – nyalja meg vérző ajkát. - Kérlek! – ekkor már férfi létemre zokogom – Ne csináld! - Hiszen te mondtad! Olyan komoly voltál! Most mi a baj akkor? – kérdezi, mialatt nyakamat csókolgatja s kezeivel fenekem és férfiasságom fogdossa. - Én.. Nee! – könnyeim patakként folynak le arcomról, mert bár félek, de az érzés mely ő általa kerített hatalmába még rosszabb. Mert jól esik, egyszerűen szomjazom érintéseire még úgy is, hogy utálom, amiért ilyen bunkó s ez fáj a legjobban. - Mi az? Tán meggondoltad magad? – kérdezi gúnyosan. - Én… Én nem.. Nem gondoltam.. Komolyan! – kiáltom végül, majd minden erőmmel ellököm magamtól s rohanni kezdek. Egészen a szobámig. Ahol rögtön magamra is zárom az ajtót és isten igazából sírni kezdek. - Anya, Apa! Most mit tegyek? Ez rosszabb mint ott volt. Én nem.. nem akarom ezt az egészet. Félek. Kérlek! Segítsetek!!! – suttogom végül, majd ágyamra borulva elnyom az álom.

2010.06.22. 12:18 Hika-chan (Pon)

MiYaVi POV Reggel csak egy furcsa pillantás a reakcióm. Vagy még olyan álmos vagyok, hogy rosszul látok vagy cicám változott ennyit. Mikor egy könnyed lendülettel ellibben előttem halkan felkuncogok – de ő vagy nem hallotta meg vagy figyelemre sem méltatja. Ha azt hiszi, hogy én ezt szó nélkül hagyom akkor nagyon téved. Olyan szeszélyes, mint egy nő – gondolom magamban és megforgatom a szemeim. Majd az iskola felé veszem az irányt. Na persze nem, mintha úgy akarnék igyekezni órára. Ezért mikor becsöngetnek a világért sem a tanterem felé megyek hanem az ellenkező irányba. Határozott csípőriszálással lépkedek le a hosszú, kikövezett lépcsőkön és előkapok egy cigarettát. Unott arccal ülök ki a hatalmas ablakpárkányra és hagyom, hogy a nap immáron teljesen elgyengül sugarai cirógassák bőrömet. Lehunyom a szemem és csak élvezem a pillanatnyi szabadságot. - Akkor is az enyém leszel, kicsim – suttogom a töretlen némaságba, majd kifújom tüdőmből a szürkés füstöt. A következő órára unalmamban megyek csak be, de egyáltalán nem bánom meg. Összevont óránk van Jun Ki- ék osztályával. Minden bizonnyal nincs bent náluk a tanár. - Istenem. Nektek is keríteni kéne valami helyet – sóhajtja a sensei miközben fejét masszírozza. Pontosan úgy viselkedik, mintha mi lennénk a problémásak és nem ő. Pedig ebben egyáltalán nem vagyunk egy véleményen. - Mellém ülhet Jun – vigyorgok készségesen a tanárra, aki kissé meghökken ajánlatom hallatán. - Remélem nem szándékozik bárminemű illetlenséget művelni Takimasa- kun – ráncolja szemöldökét, de végül csak bele megy a dologba. Cicám elszörnyedve pillant rám és a lehető legsértettebben vágódik le a mellettem álló székre. Szemem sarkából gúnyos fényt villantok rá. A tanár elrendezi a többieket is és végül elégedetten sétál vissza a táblához, hogy folytassa a művészettant. Ami engem megint csak nem érdekel. Ha egyszer dolgozatot írunk úgyis elkapom, Aoi-t és majd ha mellém ül akkor megírja helyettem is. Ennyivel el van rendezve. Jun a pad szélére húzódva firkálgat valamit a füzetébe. Már a néhol lendületessé vonalvezetésből látom, hogy nem az órai anyagot írja. - Mi jó csinálsz, cicus? – hajolok oda mire ő összerezzen és rákönyököl füzetére. - Semmi közöd hozzá. Melyik szót nem érthető számodra a „hagyj békén”-ből? Vagy már japánul se tudsz? – morog orra alatt még mindig esetlen kiejtéssel. Aranyos, ahogy beszél. - Nyugi picim. Nem akartam én semmi rosszat úgyhogy légy szíves nyugodj meg. Csak kérdezni akartam valamit – mondom a tőlem telhető legnyugodtabban. Azért nem megutáltatni akartam vele magam. - Igazán? És mégis mit? – vonja fel a szemöldökét. - Este ráérsz? – vigyorgok rá, mire csaknem leesik az álla. Ezen muszáj vagyok felkuncogni. – Ne értsd félre! Csak a városba mennénk. Esetleg a gátra. Kell egy kis szabadság, nem? Amúgy sem kettesben mennénk. Jönnek még a többiek is. - Este dolgom van – szegi fel állát, mint egy kényes macska. Újból megforgatom szemeim. - Mégis mi? Be akarsz állni ribancnak vagy mi a frász? Torával úgy se kezdj – célzok reggeli „előadására”. Történetesen még a nevét sem tudta annak a gyereknek akivel beszélt – ellentétben velem. – Mert tudod így hívják és tudod, ha belemész úgy meg fog erőszakolni, hogy napokig járni sem leszel képes. Elvigyorodom és nem is csalódok a hatásban.

2010.06.21. 21:53 Yumi-Yumi

Lee Jun Ki POV Hiába kérlelem, hogy hagyjon békén csak azért is kínoz. Remegek mint a kocsonya. Aztán nagy nehezen lemászik rólam, de mielőtt kimenne, még visszafordul mire én dühösen, - magamon is meglepődve-, könnyes szemekkel morgom neki szavaimat. - Gyűlöllek! Ne merj többé.. a közelembe jönni! - Ch-ch! Lesz ez még így se cicuska! Fogsz te még értem kiáltani! – hallom gúnyos válaszát, majd kimegy. Ijedten, zihálva remegek s dühömben azt se tudom mit kéne tennem. Majd fordul a kocka s egy ötlettől vezérelve, megváltozik az életem. Másnap korán kelek, rendbe szedem magam s cuccaimmal vállamon elindulok az első aznapi órámra. Kint vár. Ránézve ajkaim rögtön égni kezdenek s porcikáimat mint ha ezernyi apró tű szurkálná. De próbálok megnyugodni. Nem meglepő, hogy ott áll, hiszen biztos a „kötelessége miatt” van itt megint, de mint ha ott se lenne, könnyedén ellépek mellette. Látom amint meglepődik. „Hát csak tessék. Még nem láttál mindent!” – mondom magamban, majd utam közben oda köszönök néhány lánynak, akik ujjongva kezdenek suttogni barátnőikkel, majd az első rám bámuló sráchoz lépek. Látom az fiú szemében a vágyat, így még közelebb hajolva a fülébe suttogok, úgy hogy MYV is, aki PONT arra megy el, hallhassa. - Szeretnél megkapni mi? Akkor gyere este a 707-es szobához. Ott foglak várni. – mondom, azzal otthagyom a srácot. Látom, ahogy MiYaVi felvonja szemöldökeit. Ekkor elhaladok mellette s közben hallkan odasúgom neki: - Ha te így, akkor én is! Nyuszikám! – majd egy csúnya pillantással otthagyom. Tudom, hogy marha nagy hülyeség amiben felvettem a kesztyűt, de a büszkeségem által képtelen vagyok hagyni, hogy megtiporjon.

2010.06.21. 21:05 Hika-chan (Pon)

Miyavi POV  Egész nap valami különös elégedettség fog el. Márpedig én nem fogom hagyni, hogy a cicámat holmi szemék lecsapják a kezemről. Ő az enyém. Egyik szünetben összefutok becses „bandám” egyik tagjával Aoival, aki szintén nem érti az arcomon elterülő letörölhetetlen vigyort. - Inkább nem akarom tudni, hogy mi történt. Különben este kilógunk? – érdeklődik csillogó szemekkel. Aoi az akire mindig lehet számítani, ha valami szabályszegésről esik szó. Mondhatni ú a kis csapatunk „ribanca” is. Általában jól kijövök vele. - Még meglátjuk. Lehet, hogy lesz még valami elintéznivalóm, de legkésőbb holnap kimehetünk a városba – biztatom és ekkor felötlik bennem a lehetőség, hogy esetleg még „valakit” magunkkal rángathatnék… Az órák végén határozottan a szobája felé veszem az irányt. A folyosón most nincs senki az egész kollégiumi részben. Valószínűleg mindenki lement a parkba, hiszen talán ez az utolsó napsütéses délutánunk. Mikor megérkezik s feltűnik neki az is, hogy én itt vagyok azonnal elkezd értetlenkedni. Eredetileg azért jöttem, hogy megmutassak neki még néhány dolgot a suliból, de egyszerűen nem bírom ki… -Hmm… Asszem csak azt csináltam… - suttogom, majd odalépek hozzá és ajkaiba tépek. Durván és mélyen, hosszan kitartva a mozdulatot. Karjaival megpróbál ellenállást mutatni és eltolni magától, de én jóval erősebb vagyok nála. Rálököm az ágyra és csuklóit szorítva nyomom bele a matracba. Remeg alattam, akár egy fázós kismacska, akit most halásztak ki a medencéből. Roppantul tetszik a kiszolgáltatottsága. Mikor megszakítom a csókot úgy döntök, hogy ez még mindig nem volt elég. Tudom-tudom; telhetetlen vagyok. De istenem melyik ember nem az? Ebben az egy pillanatban nem érdekel semmi sem. Ha a világ összeomlik az sem számít, csak végre had szórakozzak egy kicsit. Ajkai közé lehelve csúsztatom le kezem csuklójáról oly’ finoman, hogy fel se tűnik neki. Majd egyenesen ágyékára tolom tenyeremet és azt kezdem el masszírozni. Hangosan felnyög. Ezek után ne mondja nekem, hogy csak engem érdekelnek a férfik (is) azt meg főleg ne, hogy nem vagyok izgató. - Khérlek… hagyj… - nyöszörgi halkan, kétségbeesetten. – Nem szabad! Vigyorogva csókolok bele nyakába és szívok bőrébe. Olyan erősen, hogy újra felnyög és én szinte biztos vagyok abban, hogy ennek megmarad a nyoma. Utána csúszok az ágyra és térdemet lábai közé csúsztatom, majd arca mellett támasztom ki magam. Némán, ijedt tekintettel bámul vissza rám. - Csak nem megszelídültél? – gúnyolódom, és megnyalom alsó ajkamat. Újból feltápászkodom az ágyról és éppen indulnék ki mikor hangja megállít.

2010.06.21. 19:17 Yumi-Yumi

Lee Jun Ki POV Dumálni nem nagyon tudunk, így inkább próbálok nem is nagyon foglalkozni vele. Bár nem értem mit tettem ellene, amiért ilyen kőbunkó velem. Aztán feltűnik, hogy igen népszerű is lehet, mert amerre megyünk mindenki köszönget neki, ő meg vissza mindenkinek. Sőt néha még engem is igen-igen megnéznek, ami valahogy zavar. Ennyire látványos lennék? Jaj anya, jaj apa. Talán tényleg jobb lett volna ott maradnunk. Bár lássuk be, van egy két csinos leány és néhány helyes fiatal ember is a suliban, de akkor is. Na mindegy. Itt is vagyunk a terem előtt, szóval inkább hagyom a filózást és próbálok az első itteni órámra koncentrálni. Illetve csak próbálnék, mert hogy még mielőtt bármit is tehettem volna, a „kísérőm” fogta és mondhatni mindenki szeme láttára „lesmárolt”. „Most mi van?” – kérdeztem magamban, mert képtelen voltam egy szót is hangosan szólni, annyira meglepődtem. De ő csak szó nélkül vigyorgott majd eltűnt, hogy feltehetőleg órára menjen. Lassan hozzánk is megérkezett a tanár, bekísért, bemutatott és megadta a helyemet, ahol mostantól ülnöm kell majd. Aztán elindult az óra, de én valahogy képtelen voltam rendesen odafigyelni. Annyira idegesített a dolog, hogy képes lettem volna ott helyben felrobbanni. Persze egész nap alig láttam, ha még is, akkor is csak annyira, hogy elkalauzoljon az éppen zajlani készülő órám tanterméhez. De hogy esetleg számon tudjam kérni, na arra várhattam. Nagyon idegesített. Aztán eljött a délután és véget értek az órák. Az igazgatóiba kellett mennem, mert a szüleim még is csak már ma megjelentek, szóval átbeszéltük az eddig kimaradt dolgokat, majd mikor már apa és anya nem voltak a közelben, finoman megtudakoltam a „drága kísérőmről” néhány dolgot. Így többek közt megtudtam, hogy MiYaVi a neve, felső tagozatos, nagyon gazdag, de ami ennél is lényegesebb a suli no.1. diákja. Csak éppen nem a jó tanulói átlaga miatt, hanem mert olyan beképzelt és nagyképű, hogy senki se mer ellent mondani neki. Magamban rögtön kivonalazódott egy dolog, így hamar el is köszöntem Mr. Takashi-sensei-től, majd egyenest a szobám felé vettem az irányt. Későre járt már, mire visszaértem, mert jól el dumáltuk a délutánt az igazgatóval és a szüleimmel, de nem zavart a dolog. Per pillanat az dolgozott bennem, hogy hogyan tudnám megbosszulni MYV reggeli tettét. Már épp azon voltam, hogy bent ledobom a cuccaimat és megkeresem, mikor belépve a szobámba, azt hittem rosszul látok. Mikor megfordultam, megláttam, hogy az ajtóm mögött áll. - Jesszusom. Te meg mit keresel a szobámban? – mondtam kissé rémülten, mert hát nem vagyok egy betoji alak, de sötét van és nem számítottam rá. - Csak nem megijesztettelek cicuskám? – kérdezett vissza, mire belőlem eltűnt a félelem (egyenlőre) és újult erővel pipultam be rá. - Hogy mi van? Még is mit képzelsz te magadról? Van nevem, ez az egyik! – mordultam rá, mire csak vigyorgott – El árulnád, még is mi a francot műveltél velem reggel? Meleg vagy, vagy mi a franc? És egyáltalán hogy volt merszed csak úgy, ismeretlenül és úgy egyáltalán is lekapni? Heee? – ekkor már majdnem kiabáltam, az volt a mázlija, hogy nem akartam hogy bárki megtudja hogy itt van, mert nem akartam gondba kerülni. Igazándiból megint nem válaszolt. Inkább csak valami motyogás szerűt hallottam tőle, aztán arra lettem figyelmes, hogy megindul felém és nyakamnál elkapva magához ránt. - Hm.. Asszem csak azt csináltam.. – hallottam meg halk szavait, majd ismét megcsókolt, de ezúttal sokkal durvábban és mélyebben, mint reggel. Akár hogy is próbálkoztam, nem tudtam ellökni magamtól, sőt sikerült elérnem, hogy rálökjön az ágyra, ahonnan végkép nem bírtam mozdulni se. „Mi ez az egész? Még is mi a franc történik” – ennyire voltam képes csak gondolni, mialatt a düh és a félelem remegtette végig a testem.

2010.06.21. 17:14 Hika-chan (Pon)

Miyavi POV Este a szobám felé tartva újból magába burkol a magány. Egy hirtelen ötlettől vezérelve beugrom Waru-hoz, hogy legalább ne unatkozzak. Álmos fejjel fogad s bár morgolódva, de belemegy abba, hogy ott aludjak nála. Ami persze tilos. Tilos másik diáktársam szobájában aludnom s ha valaki észreveszi akkor nem kis büntetésre számíthatok. De ezt imádom a legjobban az egészben; ha ellenszegülhetek a szabályokkal. - Kyo, szerinted nagyon köcsög húzás volna, ha lefektetném az új diákot? – dünnyögöm párnába fúrt arccal. Az apró szőkeség karcos nevetést hallat mellőlem. - Taka, ne mond már, hogy érdekel téged mekkora „köcsögség”! Különben se hallgatsz rám soha. - Baka – nevetek és hozzávágom a legközelebbi párnát. Kyo köztudottan gyűlöli az embereket és a kérdezősködést. De legalább olyan köztudottan köszönhet nekem egy csomó mindent… Másnap reggel órák előtt egyenesen „tanítványom” ajtajához megyek és a falnak támaszkodva várok rá. Örökre megjegyzem ezt a húzását a kedves igazgató-samanak. Úgy nézek ki mint akinek a pesztrálgatás a leghőbb vágya? Mert ha igen akkor gyorsan veszek egy „ne nézz rám!” feliratú táblát. - Ohayou! – rebegi suta akcentussal. Csak nem törjük a japántot, édes? - Ni csak. A kis cica felébredt? És mond csak, ki aludtatd magad? - Tessék? – értetlenkedik és láthatólag elgondolkodik valamin. - Felejtős – forgatom meg a szemem sóhajtva. – Inkább szedd a lábad, mert elkésel az első órádról. Meg sem várom a reakcióját és a hátamra dobott táskával el is indulok a világos folyosón. Mellém lépdel, de ezúttal nem hagyja, hogy szótlanul a dolgot. - Tudod lehetnél egy árnyalattal kedvesebb is. Mit vétettem neked? – dörmögi sértődötten, mire én halkan felkuncogok. Nevetésemben nincs semmi gúny és számon is csak egy édes mosoly játszik. Zavartan elkapja rólam tekintetét és némán lépdelünk tovább egészen az iskola épületéig. A folyosón lépten-nyomon köszöngetnek nekem én pedig vissza intek. Társam szótlanul kullog mellettem és én azon tanakodom, hogy vajon észre veszi-e azokat a perverz tekinteteket melyeket néhány diák lövell felé. A lányok itt ott összesúgnak mellettünk s valószínűleg azt találgatják, hogy mit keresünk mit együtt. Néha roppantul szórakoztató ilyen népszerűnek lenni. - Tulajdonképpen, hogy hívnak? – érdeklődöm, mikor beérünk egy csendesebb, tantermi folyosóra. - Lee Jung Ki –feleli egyszerűen. - Értem – bólintok, amint megállunk a harmadik ajtó előtt. Én is megkaptam „cicám” órarendjét úgy hogy tisztában vagyok vele, hogy mikor hol lesz órája. A csengő fülsüketítő hangja szólal meg fölöttünk, de mielőtt Ki beléphetne a tantermébe megragadom a karját. Majd közelebb rántva magamhoz akaratosan beleharapok alsóajkába. A meglepettségtől reagálni sincs ideje. Egy könnyed mozdulattal megpördülök s tovatűnök. - Bye-bye kiscicám! – intek hátra.

2010.06.20. 22:44 Yumi-Yumi

Lee Jun Ki POV Mivel át költöztünk, új suliba kellett iratkoznom. Ám mondhatni, talán szerencsémre, ez már egy vegyes iskola volt, nem pedig egy szimpla fiú kollégium. Már csak az hiányozna. „Bár, lehet hogy lesz még idő, hogy vissza sírom majd?” – kérdezem magamtól, mialatt megérkezem a hatalmas épület elé. A szüleim nem jöttek velem, mondván hogy már késő van, ők majd valamikor a napokban bukkannak majd fel az iskola igazgatónál, nekem bezzeg már most ide kellett utaznom. Odakint még esik is. Iszonyatos hideg szél fúj, így hogy minél kevésbé ázzak meg és fagyjak szét, kiszállván összeszedve a cuccaimat is, a bejárat felé rohanok. Odabent a portás fogad, aki felszól az igazgatónak, aki végül közli hogy menjek fel a második emeletre. Gyorsan szedem a lábaimat, de a csomagjaimat lent hagyom, hiszen úgy is mennem kell a szállásra, ami nem itt van, akkor meg minek cipeljem fel s le? Felérvén halkan bekopogok, majd az engedély után belépek az igazgatói szobába. Egy kedves úr – Mr. Takashi Ken-sensei-, aki rövid beszéd és köszöntő után elkísér a szállásig, majd mondván hogy bent már vár a kísérőm elbúcsúzik és magamra hagy. Nagyszerű. Nem fázok még így is épp eléggé, már csak az hiányzik, hogy egymagam végig dideregjem magam a hideg folyósón. De hát kénytelen, kelletlen megteszem az utat, majd benyitok halkan a szállás bejárati ajtaján. Tényleg vártak, ugyanis egy magas, rövid hajú srác áll a falnak dőlve, s onnét figyeli mikor jelenek már meg. Kissé kellemetlenül érzem magam, amiért ilyen későn még fent kell lennie miattam, így már épp készülnék vacogva bemutatkozni és elnézést kérni, amikor meghallom lágy, még is igen férfias hangját, majd felfogom mondandóját. - J- jó estét – kezdeném halkan, talán kissé visszafogottan, mire közbe vág. - Csakhogy – fordul felém morcosan, de arcán ennek ellenére is valami féle különösen kaján vigyort vélek fellelni. Kissé közelebb sétálok, de megint csak azt veszem észre hogy érdekesen méreget. - Figyu cica… Elkísérlek a szobádig – mondja hidegen, mire felfogom mit is mondott. „Hogy mi van? Az anyád a cica!” – morgom, de csak halkan magamban, mert nem akarok már első nap balhéba keveredni, főleg hogy nem is nagyon szokásom, de ezzel jár, ha az ember fiát kb. hajnalok hajnalán küldik a koleszba. Végül durcásan követem. Hamarosan meg is érkezünk a szobámhoz, ahol fogja és egy utolsó végigmérés után se puszi-se pá alapon faképnél is hagy. Mondhatom érdekesnek ígérkezik ez a hely. De igazándiból annyira fáradt vagyok már, hogy erőm nincs most ezen rágódni. Inkább csak bemegyek –ugyan meglepő de jó, hogy itt legalább mindenkinek külön szobája van, ha már más dolog nem kapcsolódhat nagyon a magánéletünk megtartásához-, majd megtalálva az ágyamat rögtön rá is zúdulok és mély álomba merülök. Szerencsémre reggel hamar kipattanok az ágyból főleg, hogy az idegen hely miatt nem tudtam túl sokat aludni, de így legalább van időm rendesen kipakolni és még lefürdeni és átöltözni is, mielőtt órára kéne mennem. Majd mikor már sikeresen elkészültem mindennel, meghallom a jelző csengőt és kilépek az ajtómon. Legnagyobb meglepetésemre megint ott vár azaz ismeretlen srác, aki feltehetően a senpai-om lesz. - Ohayou! – próbálkozok, bár a japánom még nem a legjobb. - Ni csak. A kis cica felébredt? És mond csak, ki aludtad magad? – kérdezi édesdeden gúnyolódva, nekem meg leesik az állam. - Tessék? – szólalok meg végül, mialatt próbálok rájönni, mitől is ilyen alpári bunkó ez az egyén.

2010.06.20. 20:15 Hika-chan (Pon)

Miyavi POV Az éjszaka csöndje ellepi az egész kollégiumot. Már mindenki alszik – engem kivéve. Ahogy sétálgatok a sötét, zajtalan folyosókon a holdfény bevilágít a hatalmas ablakokon. A rácsok megtörik fehér sugarakat és árnyékot vetnek a szőnyegre. Mintha maga a padló is kockás volna. Fáradtan és elgyötörten felsóhajtok. Kezeimet farmerem zsebébe csúsztatva sétálok tovább. Mikor leérek a bejárathoz a falnak támaszkodva várok. Ma este jön az új diák akit nekem kell, majd kísérgetnem. Így az üdvözlés és a szobája megmutatása is rám marad. Egy évfolyammal alattam jár. Azért elég kíváncsi lettem időközben. - Mit meg nem adnék egy bögre kávéért! – fohászkodom magamban, de ekkor meghallom az ajtó nyikorgását. A kinti hűvös szellő egy pillanatra átjárja minden porcikám. Végtére is ősz van. Nem sokára itt a tél. Akkor majd kilóghatunk a gátra… - J- jó estét – hallok meg egy bizonytalan, vacogó kis hangocskát. - Csakhogy – morgom, majd odafordulok az új „jövevényhez”. Arcomra kaján mosoly húzódik. Fekete hajtincsei játékosan omlanak nyakára, hatalmas csillogó őzike szemei ártatlanul csillannak rám. A mozgása mégis olyan akár egy vadmacskáé. Kecses és határozott. - Figyu cica… Elkísérlek a szobádig – jelentem ki, majd hátat fordítva el is indulok. Orra alatt morog valamit s gyorsan utánam szalad.

[29-10] [9-1]