|
Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.
[4-1]
Saga POV
Őszintén meglepődtem azon, hogy sikerült rám találnia a lelkiismeretemnek. Mert, hogy nem én találtam rá az egyszer biztos.
Mikor Reitáék távoznak a „színről” hangosan felsóhajtok és megrázom a fejem. Világosbarna tincsek hullanak arcomba, szinte teljesen eltakarva előlem a kilátást. Pillogok néhányat, majd egy hatalmas fújással eltűntetem a hajam szemeim elől. Egy Tora üdvözöl mikor sikerül visszanyernem látásomat.
- ’Napot Sagacchi – hajol be elém egy széles vigyorral a képén. Rosszat sejtetve hunyorog rám. Ezt utálom.
- Mit szeretnél? – kezdem, de közben már fordulok is, hogy elinduljak. Tora lassú léptekkel követ, de nem szól semmit. Olyan, mintha elgondolkodott volna azon érdemes-e kimondania a gondolatait. Nekem biztos nem.
- Mit akarsz te tulajdonképpen Reitától? – szólal meg végül. A lábaim egy pillanatra földbe gyökereznek. Mégis… ezt hogy érti?
- Azt, hogy emlékezzen… - felelem és a lehető legkönnyedebben folytatom utamat. Nem akarok most Shinji szemébe nézni. - …arra amikor először találkoztunk.
Mikor befejezem csak egy sóhaj hallatszik mögülem.
- Takashi… Miért kell mindig kihasználnod az embereket?
Na erre már muszáj megfordulnom. Azt hittem ezen már rég túlléptünk.
- Én már az elején közöltem, hogy önző vagyok és leginkább csak a saját életem érdekel. Nem kértem, hogy fogadjatok el vagy, hogy szeressetek, de ti mégis azt tettétek. Senki sem tud megváltoztatni – fejezem be végül ama felelőtlen kiejtéssel, amiről még csak nem is tudom, hogy nemsokára semmivé foszlik.
Shin már nem jön utánam. Mindig ezt csinálja, ha őszinte vagyok vele. Talán kicsit elvetettem a sulykot, de nem érdekel. Én már nem fordulok vissza. Csak egy nagy adag szerencsétlenség vagyok aki mindenkinek fájdalmat okoz – könyvelem el magamban.
Lehajtott fejjel lépdelek oda a teraszhoz és lenyomom az apró vaskilincset. Az üvegajtó halkan csikorogva nyílik ki előttem. Mikor kilépek egyből a párkányhoz sétálok és arra támaszkodva keresem elő kabátomból a cigarettás dobozom. A Seven Star lassan gyullad meg, de ahogy felizzik a végén a parázs már nyílik is mögöttem az ajtó. Ijedten pördülök meg.
Egy már-már fájóan búskomor képű Reita áll a bejárat előtt. Félrebiccentett fejjel tanulmányozom végig.
- Hé, minden rendben? – kérdezem mikor már ő is elindul a párkány másik széle felé. Meglephette a kérdésem, mert érdeklődve kapja fel a fejét. Ennyire nem teszek semmilyen benyomást az emberekre? Észre se vett. Úgy érzem magam, mintha láthatatlan lennék.
- Ja. Csak nem tudtam, hogy itt vagy – feleli hidegen, majd ő is a korlátra támaszkodik és rágyújt.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit túl sokat sajnáltatod magad? – kérdezem gúnyosan, mire egész testében megrezzen.
- És te nem gondolod, hogy semmi közöd hozzá? – horkan fel. – Úgy látszik Aoinak tényleg igaza van abban, hogy egy érzéketlen bunkó vagy.
Ez fájt.
- Még mindig jobb, mintha egész nap csak nyafognék – válaszolom felelőtlenül. – Tudod… Azon ami történt már nem tudsz változtatni. Elhiheted, hogy én is sajnálom, hogy meghalt az anyád. De talán gondolhatnál arra, hogy a tetteid nem csak a te életedre vannak hatással hanem másokéra is. Ha egész nap itt szenvedsz akkor az együttes nem halad a munkával és a társaid sem tudnak dolgozni nélküled. Ergo a lemezeladás csúszik és több száz embernek nem lesz addig munkája. Ők miből éljenek? – húzom fel a szemöldököm. – Nem hiszem, hogy édesanyád is azt szerette volna, ha szomorú leszel. Ő mindig csak mosolyogni akart látni.
Még szívok egy utolsó slukkot és elnyomom a kinti hamutartóban a cigarettámat. Megfordulok, majd Akira reakcióját meg sem várva visszalépek az épületbe.
Tudom, hogy semmi közöm az egészhez… És ha sejtésem nem csal akkor Akira most legszívesebben belefojtana egy kád vízbe.
- Hülye barom! – motyogom lesütött szemekkel, mire egy kéz a karomhoz ér. Megdermedek.
|
Reita:
Fák. Csak úgy suhannak az ablakon át. Ahogy tapossuk a kilométereket, annál gyorsabban vonul el mellettünk a világ. Már csak pár perc és elérjük Tokiót. Ruru ragaszkodik, hogy nézzünk be a többiekhez a PSC-be. Mindenki ott van, és szeretnének látni.
Nem vagyok elragadtatva az ötlettől. A társaság az, amire most a legkevésbé vágyom. Már csak a puszta gondolattól is szeretnék egybeolvadni az üléssel, hogy meg se lássanak az emberek. Karba tett kézzel húzódok lentebb, lehajtott fejjel, elrejtőzve a fekete kendő mögött, mi már így is csak foltokban sejtet engem. Görcsben van az egész gyomrom.
~*~
Megjöttünk. A rideg épület változatlanul magasodik az ég felé. Pontosan olyan, ahogy itt hagytam. Még a parkoló is. Olyan kopott és zsúfolt, mint amikor utoljára ideálltam a motorommal.
- Valami gond van, Rei? – szól hozzám Ruru.
Abba hagyom az értelmetlen bambulást és felé tekintve felelek.
- Semmi – Bezárom az ajtót magam után és megindulunk a bejárathoz.
A megszokott kerékvágásban nyüzsög mindenki. A portáson kívül senki észre sem veszi, hogy visszajöttem. De mi mást is vártam volna… Ezelőtt se túlzottan foglalkoztunk egymással, mi változott volna meg pár hét alatt.
Tovább megyünk a lépcsőhöz, felsétálunk az emeletre és a keskeny folyosón ballagunk tovább a próbateremhez. Itt sokkal nagyobb a csend, mint odalent. Egészen kihalt, csak Sagát látom kijönni az egyik ajtón. Biztosan most végeztek a próbával.
- Yo, Sagachi! – köszön rá Koyou.
- Yo! – int, visszafordulva felénk.
Én is intek, de nincs kedvem vele bájcseverészni. Ismerve Sagat, úgyse hatná meg az én bajom és csak... Inkább nem is akarom tudni, mit csinálna.
- Hallottam mi történt veled, Reita. Őszinte részvétem.
Oh, ezzel most meglepett. Mégis csak szorult bele némi emberség. Pedig Aoi nem egyszer megesküdött már ennek az ellenkezőjéről. De egyáltalán honnan tudhat róla? Minden esetre meg kéne köszönni, ha már vette a fáradtságot.
- Kösz. – mondom halkan és a barátomra pillantok. - Ruru, mehetünk?
- Persze. Akkor majd később találkozunk, Saga.
- Oké, Sayonara!
Magunk mögött hagyva már a teremhez is érünk. Ijesztő. Igazán nem is értem a miértjét, de érzem, ahogy izzad a tenyerem, szorul a mellkasom és egyszerűen képtelen vagyok megérinteni a kilincset, hogy bemenjek. Tudom mi vár rám. Kérdések tömkelege. Mindenki azt fogja kérdezni, hogy vagyok, hogy érzem magam, tudnak-e valamiben segíteni, de mégis képtelen vagyok ezzel még szembenézni. Az, hogy haza jöttem, még rendben, de találkozni az emberekkel és beszélni velük anyám haláláról túl nehéz.
Elveszem a kezem az ajtótól.
- Koyou, ha nem bánod, én még elszívnék egy cigit. Menj csak be, majd jövök én is - mondom igyekezve határozottan feltüntetve magam.
Furán néz rám, alaposan végig mér, majd vesz egy mély levegőt.
- Rendben, ahogy gondolod. Akkor én bent leszek.
- Kösz, öregem! – Kezet fogunk, kissé megölel, majd megvárja, hogy elmehessek, és csak utána nyit be.
Még a háttérben hallom, ahogy a többiek kérdezgetik, hol vagyok, de mégsem fordulok vissza. Csak kimegyek a teraszra. Becsapva magam mögött az üvegajtót és nekitámaszkodom, ökölbe szorított kézzel.
Nem tudom, mit gondoltam, amikor belementem ebbe. Mégis mit képzeltem? Nem vagyok én még erre felkészülve, a legjobb az lenne, ha most azonnal fognám magam és visszamennék Kanagawára.
- Hé, minden rendben? – jön egy hang mögülem, amire riadtan fordulok oda.
Saga az. El is felejtkeztem arról, hogy találkoztunk vele út közben. A fenébe, most magyarázhatok neki… Remélem, legalább ő nem fog most csesztetni.
- Ja. Csak nem tudtam, hogy itt vagy. – Rendezem magam gyorsan és a korláthoz sétálva előveszek egy cigit. Remeg a kezem az idegtől. Elfordulok kissé, hogy meg ne láthassa. Nem hiányzik, hogy mindenki ezen csámcsogjon.
|
Saga POV
A cigaretta füst, lomhán, kígyó módjára kúszik az ég felé. Ahogy mélyen beleszívok a fehér szálba a parázs úgy izzik fel a végén akár egy szerelmes szív. A tűz ami mindent elnyel most egyetlen embernek szelídül meg. Nekem.
Nézem a gomolygó szürkeséget, mely mindig csak felfelé halad. Szívesen lennék egyszer én a füst, hogy aztán a szabad széllel szállhassak azokba a negédesen hívogató távolokba, melyeket most úgy érzem soha nem érhetek el.
Mi érelme a szerelmes szívnek, ha úgyis csak lehull és parázs módjára porlad el a betonon? Akkor inkább legyek csupán szabad…
Valaki megérinti a vállam, mire elemelem magamtól a nikotin rudat. A gondolataim ezerfelé foszlanak és újra visszatérek a valóságba. Megfordulok, hátamat a korlátnak döntöm és szembe nézek az engem zaklató illetővel. Aoi az. A theGazette Aoija.
Fekete tincsei kószán omlanak fehér bőrére, melyet a fekete fölső még inkább kiemel. Már a tekintetén látom, hogy mennyire el van gyötörve. Gúnyos kis mosoly kúszik ajkam szélére – nem tehetek róla, hiszen ha van valaki akit nem kedvelek akkor az ő. Megvan rá a nyomós okom, úgyhogy még csak nem is szégyellem.
- Hogy s mint? Hallottam, hogy eléggé szétesett a Gazette, miután Rei lement vidékre. Összeszeditek még magatokat? – tudakoltam visszatérve a füstfelhők lelkes gyártásához.
- Ne aggódj, nincs olyan szerencséje az alicenine.-nak, hogy abbahagyjuk a zenélést. Akira elvileg ma már itthon is lesz Tokióban és akkor befejezzük a singlet. Aztán nem is láttok, minket a koncert turnék végéig – mondja elégedett arccal mialatt előkaparássza a saját cigarettás dobozát. Elgondolkodtató, hogy az épülettervezők vajon számoltak-e ezzel a sok züllött rocksztárral és azért építettek ennyi teraszt vagy csak a sors fintora-e ez az egész.
- Nem aggódom.
Elnyomom a párkányon a csikket és éppen indulnék vissza az épületbe mikor eszembe ötlik valami, amit meg akartam kérdezni.
- Egyébként mi történt Reita-val? – fogalmam sincs miért, de nekem mindig is a művészneve állt rá a számra…
- Meghalt az anyja – válaszolja Aoi felém se nézve. Az eget kémleli.
Kicsit megüt ez az egyetlen, monoton kiejtett mondat és egy hosszú pillanatra el is szégyellem magam. Utólag, a folyosón sétálva, rá kell jönnöm, hogy egy kicsit tényleg bunkó voltam. Végtére is elég nehéz lehetett számára megélni ezt az egészet. Még a hideg is kiráz, ha belegondolok.
Egy kis jólneveltség belém is szorult, úgyhogy elhatározom; ha találkozok Reitával mindenképpen elmondom, hogy együtt érzek vele… Nincs igazán szorosabb kapcsolat kettőnk között, de végtére is munkatársak vagyunk, ennyi igazán belefér az illembe. Aztán meg ki tudja… Lehet, hogy pont valaki olyanra van szüksége aki nem ítélkezik a dolgok felett, mert történetesen nem is ismerő őt eléggé, mint embert.
Már bőven tapossuk a késő délutánt, mikor Nao végre felveti, hogy abbahagyhatnánk mára a próbát úgyse lesz ebből semmi. Talán igaza van, de fogadni mernék rá, hogy igazából csak a korgó hasa mondatja ezt vele.
Elégedetten roggyanok le a földre és szusszanok fel, mikor mindenki helyesli az ötletet. Rég volt már ekkora együttértés itt. Mostanában elég siralmas amit művelünk… Azt hiszem kijelenthetjük, hogy mi is szétesőben vagyunk – pillantok végig a többieken. Tora megereszt felém egy biztató mosolyt, bár nem tudom mit is akart pontosan ezzel üzenni.
Mikor kilépek a folyosóra, hogy egy kicsit megmozdítsam az állásban elgémberedett lábaim két ismerős gitárost pillantok meg. Reita és Uruha. Hirtelen sikerül, olyan zavarba jönnöm, hogy még a tekintetem is elkapjam róluk. Ekkor esek le, hogy fogalmam sincs mit is mondhatnék Reitának…
|
Reita:
Kék az ég. Pont, ahogy ő is szerette volna. Mindig mondta, ha meghal, azt akarja, kiviruljon az ég. Akkor én is igazán érezhetem, hogy nem kell őt siratnom, csak továbblépnem, élni az életem, hiszen ő boldog. De valamiről megfeledkezett. Az űrről, amit maga után hagyott. Szerettem őt. Nem csak azért, mert az anyám, hanem mert tényleg a világ legjobb embere volt. Soha nem gondoltam igazán máshogy. Rá mindig is támaszkodhattam.
Kevesen vannak. Csak a szűk családi kör. Nem akart nagy felhajtást. Mindössze annyit kért, a családi parcellába tegyük a hamvait. Semmi több. Nem akar felhajtást, se ünnepélyes búcsúztatást, csak a hamvasztást és a kék eget. Mindkettő teljesült.
Összeszorul a torkom, bőgni akarok, de nem lehet. Valakinek most tartania kell magát. A nővérem és a nagymama eléggé bánatosak már nélkülem is, nem hiányzom a sorból. Legalább nekem férfinak kell maradnom. El kell viselnem, miatta.
~*~
Eltelt már egy hét, amióta eltemettük az anyámat. De Kanagawától még most se tudtam elbúcsúzni, pedig egyre inkább érzem, hogy muszáj lesz. A telefonom egyre többször jelez, hívnak. A barátaim azok, aggódhatnak. Lassan már lehet, fel kéne vennem, de nem megy. Ha felvenném, az olyan lenne, mintha ellökném magamtól őt. Mintha megcsalnám. Nem tudok továbblépni, nem megy.
Úgy érzem, ő többet érdemel annál, hogy csak könnyedén folytassak mindent. Hiányzik, de rettenetesen. Mintha kitéptek volna belőlem egy darabot.
Talán, ha nem mozdulok, akkor egy percre még érezhetem az illatát. Igen, mintha tényleg itt lenne. Bár már csak halványan érzem, pedig most még a kendő sincs rajtam. Mélyen szívom magamba és csak félve fújom ki a levegőt. Lassan már ez is oda lesz.
- Ue-chan - szólítanak, pont, ahogy ő tette, de ez most egészen máshogy szól.
- Igen? - kérdezek vissza, de nem fordulok oda. Azzal elárulnám, hogy már megint sírtam. Bár kendő lenne rajtam, hogy elrejtse.
- Shima-kun van itt. Téged keres. - Uruha, mit keres itt?
- Már is megyek – válaszolok, kissé hátra biccentve, mi elég ahhoz, hogy a nagymama elhagyja anyám szobáját.
Így már nyugodtabban állok fel és törlöm meg az arcomat. Még veszek két mély lélegzetet, körbe szaladok a szobán tekintetemmel és kisétálok Ruruhoz.
A recsegő lépcső végében ott áll és engem figyel. Úgy csinál, mintha semmit nem venne észre abból, hogy sírtam, de a szeme sarkában látom, hogy ez hazugság. Szerepet játszik a nagyi miatt, akár csak én.
- Yo! – köszöntöm, amint leérek.
- Yo, Reita!
- Mama, kint leszünk – belebújok a cipőmbe és kisétálok az ajtó elé. A lépcsőre telepedve előveszek egy cigit, hogy végre rágyújthassak. Eddig fel se tűnt, de már órák óta nem voltam kint cigizni. Ahogy beleszívok a füstölgő rúdba, szinte azonnal lezsibbadok.
- Hogy vagy? – jön a kérdés, miközben Ruru mellém telepedik.
- Jól. – Egy újabb slukkal kényeztetem magam. Már az ujjaim is egész tompák.
- A többiek üdvözölnek. – Elővesz ő is egy cigit. – Kíváncsiak, mikor jössz vissza. – Meggyújtja.
- Én is őket, de nem tudom, mikor megyek vissza. Még nem akarok. – Még nem tudok…
- Ahogy gondolod, de tudd, lassan vissza kellesz jönnöd. A PS-ben már kezdenek lázongani.
- Értem, de még egy hetet itt töltök – mondom komoran, kifejezéstelen arccal.
- Rendben, végül is, ha már egy hónapot kibírtak egy hét már nem a világ – ereszt el egy enyhe mosolyt az arcán, de attól még mindig aggódik. Látom rajta, ezt soha nem tudta titkolni előttem.
- Ruru, kérhetek valamit? – kérdezem halkan, alig érthetően, mert utálok szívességet kérni. Még ha ezt a legjobb barátomtól teszem is. Rám néz és várja, hogy folytassam. – Gyere el akkor is. Legalább lenne egy kis társaságom az úton.
Igen, így lesz jó. Félek, ha nem jön, akkor soha nem fogok visszamenni. Túlságosan magukhoz tartanak az emlékek, még ha ezt képtelen is vagyok elismerni neki.
~*~
Már is eltelt az egy hét. Olyan volt, mintha csak egy-két nap lett volna. De nincs mit tenni, ideje elhagynom Kanagawát. Már a cuccaimat is összepakoltam. Minden készen áll az indulásra, már csak Rurura várok.
Ahogy megjön, bepakolunk a kocsijába és már indulunk is vissza Tokióba. Tele vagyok kétellyel. Nem tudom, mit kéne tennem, vagy, hogy egyáltalán menni fog-e minden újra…
|
[4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Frissítés
