|
Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.
[10-1]
TORA POV
Mérhetetlen felháborodás lesz rajtam úrrá. Bántani valakit, aki hozzám tartozik, felér egy bűncselekménnyel. Mégis, mentem, ami menthető. Csuklón ragadom Hirotót, és beelégszem annyival, hogy a folyosón mindenkit felborogatok. Nem kezdeményezhetek verekedést se idebent, se odakint, mert mind a kettőből csak bajunk származna. Az igazgató és a rendőrség nélkül biztosan nem úsznánk meg. De ami a legrosszabb, hogy Hirotót miattam rúghatják ki. Ezt inkább nem kockáztatom meg, ehhez egyszerűen nem jogom nincsen… hanem szívem.
Fékevesztetten nyomulok előre, mint egy dühös bika, és elrejtőzök az első beugróban rögtön a sarok után, ahol már nem akadnak nyomunkra. Azt hiszem, egy sportszertárban lehetünk, talán, nem tudom, az orromig sem látok, olyan korom sötét van. A légzésünk szakadozott és nyughatatlan. Pon élettelenül nekem dől, engem pedig elönt a pánik, hogy mégis mi baja lehet. Nem hinném, hogy jó vagyok ilyen helyzetekben, tehát ez egy nagyon nem jó vicc. Csak reflexből elkezdem rázogatni, szólongatni, mire hirtelen magához tér – vagy talán el sem ájult igazán – és a hátamba meresztve körmeit végigkaristolja vele a bőrömet, s mindössze annyit nyöszörög:
- Értem még soha senki nem tett semmi ilyet. Semmi hasonlót. Engem még soha senki… nem mentett meg…
|
Hiroto (Pon) szemszög:
Shou néhány percig álmosan pislog rám, majd motyog valami bocsánatkérés félét, hogy ne haragudjak rá és kikászálódik az ágyamból. Én csak némán, szemlesütve felhúzódzkodom a takarómra és próbálok magamhoz térni, mialatt Shou kisétál a szobából. Talán percek telnek el mire sikerül annyira kizökkentenem magam ebből a bódult állapotból, hogy fel is tudjak kelni az ágyról. Miután sietve összekapom magam még épp elérem Shout az előszobába. Csuklóját szorongatva tekintek fel arcára melyen egy halvány kis mosoly játszik. Pont olyan halvány, mint az éj közepén haldokló szentjánosbogár fénye.
- V-Veled mehetek? – motyogom kipirult arccal, de ezalatt a néhány szó alatt szakadatlanul kerülöm testvérem vizslató pillantását. Akaratlan is, de megrezzenek, mikor halk sóhaja megtöri a csendet
- Pon… tudod… - dünnyögi s én elmondhatatlan késztetésemnek engedve immár ráemelem sötétbarna szemeim. Ajkai megremegnek, de végül csak annyit mond: - Gyere.
Egyikünk sem szól semmit s én ebben a bizonytalan némáságban követem őt pulóverének ujjába kapaszkodva. Miközben végigsietünk az utcán a próbaterem épülete felé olyan erősen szorongatom az ártatlan ruhadarab ujját, ahogy az anyám kezét szorítottam volna. De már nem voltak szüleim, mint ahogy Shounak sem. Rá kellett eszméljek, hogy a bátyám az egyetlen biztos pont az életemben, ő az akit segít nekem, aki megvéd, aki soha nem lenne képes azt mondani, hogy elege van belőlem. Vagy mi van, ha ez is csak az én egyik tündérmesém?
Mikor Shou bemegy a próbájára jóformán csak csatangolok össze-vissza a még kihalt folyosókon. Az egész olyannak tetszik, mint a Hollywood- i horror filmekből jól ismert kísértetházak; a különbség csak annyi, hogy itt minden rendezett és tiszta.
A mosdóban akadok össze Torával és az egyetlen szerencsém csak az, hogy Shou azt követően lép be hozzánk, hogy szájra puszilom Torát. Legalább ez a találkozás egy pillanat alatt visszahozza az életkedvem.
- Öhm… Hiro… Nem akarok még véletlenül sem ünneprontó lenni, de neked nem a suliban a helyed? – húzza föl szemöldökét Shou.
Ugyan kifejezetten fáradt képet vágva, de végül csak rábólintok, hogy „de igen ott lenne a helyem”.
- Akkor szia… Tora – köszönök halkan és legszívesebben átölelném, csakhogy megígértem neki, hogy Shounak nem mondom el ezt az egészet, így inkább csak egy félénk pillantást vetek egyetlen tigrisemre mire elmosolyodik. Torának van a legszebb mosolya a világon.
Shou már húz ki az ajtón mire én háttal neki elformálom ajkaimmal az „aishiteru!” szócskát Tora felé. Drága testvéremnek pislogni sincs ideje és meglepődöttségére én már mellé és szökkenek. Csoda, hogy nem esett seggre.
- Shou, szeretnék újból gitározni! – jelentem ki eltökélten, mikor már kint állunk a bejárat előtt. A hűvös s valahol mélyen mégiscsak lágy szellő gyengéden kapja fel tincseim. Mohón játszik fakó, barnás hajammal, mintha csak arra ösztökélne; legyek bátor és határozott.
Testvérem megrökönyödve pillant rám s én legszívesebben felkuncognék, de mind ehelyett inkább némán állom a pillantását, gyöngyöző szemeinek csillanását.
- Szó sem lehet róla – mondja, legalább olyan mérhetetlen magabiztossággal, mint én. Valamiért mégsem lep meg a válasz, hiszen jól ismerem őt. Tudom, hogy ketten kétfelé, de valahol mégis együtt. Viszont én én márpedig akkor is gitározni fogok…
Az iskolában végig, olyan érzésem van, mintha megnyúlna körülöttem minden árnyék s én valahol ennek a kusza, harcokkal teli álomnak a közepén bolyongnék, elveszve. Az érzés maga fura, sosem tapasztalt és megpróbálom betudni a kissé még gyenge szervezetemnek melyet hamar ledöntött a megfázás. Bár magam is jól tudom, hogy ez csak kifogás és többről van szó; nem a testemben, hanem a lelkemben. Már kevésbé meglepő módon az órákon is képtelen vagyok odafigyelni, így inkább csak firkálgatok a füzetemben s a végén szinte az összes lapon Tora neve lesz fellelhető néhány cirádás minta és pár fekete-vörös színű rózsa társaságában.
Mikor az utolsó óráról kiinvitáló csengő megszólal úgy érzem tonnányi terhektől szabadulok meg, így a lehető leggyorsabban ki is szökkenek a teremből. Az első dolog mely a folyosón szemet szúr az az ajtó előtti ablakpárkányon üldögélő Tora, aki szórakozottan bámulja az üvegen túlról elé táruló, kissé borús mégis gyönyörű eget. Olyan akár egy hattyú; csak ül ott kecsesen, büszkén megérinthetetlen s megfoghatatlan távolságban a világtól. Félek hozzá szólni. Félek, hogy ha megszólalni az egész kép álomszerűen foszlana szét és nekem rá kéne eszmélnem, hogy minden csak a képzeletem játéka volt.
- He-heló – makogom, akár egy félős kis mókus, aki reszketve bújik a levelek közé mikor meglátja a rókát.
- Oh, szia Pon! – kapja felém a fejét és játékosan elmosolyodik.
- Sokat kellet várnod? – hajtom le a fejem kissé szégyenkezve, amiért elhúzódott az óra.
De a válasz még meg sem érkezik, mikor karcos nevetést hallok meg a hátam mögül.
- Mi van, mókuska tényleg ennyire buzi vagy? – gúnyolódik egy jól ismert hang.
Feldúltan fordulok hátra, egyenesen az osztálytársam szemébe nézve. Haragomba megvetés és némi félelem is keveredik, de az utolsót igyekszem nem kimutatni.
- Szállj le rólam te köcsög! – vakkantom oda s a következő percben egy erős kéz ütését érzem meg az arcomon…
|
TORA POV
A tempó gyors, az eszemtől lehetetlent várva száguldunk előre az ismeretlenbe. Hitetlenkedve lélegzem, nehezen veszem a levegőt, már meg is bántam, hogy időt pazaroltam erre a kitérőre. Hiszen a legjobban a saját kényelmes életemben érzem magam jól, és nem utolsó sorban otthon. Kizökkenteni? Ugyan. Már nem szeretném, hogy átmászva egymás térfelére, titokban harcoljunk a sorssal, az emberekkel, az érzéseinkkel. Már nem annyira vonz ez a világ. Legszívesebben azt kívánnám, hogy most rögtön érjen is véget.
De mégsem viselkedhetem úgy, mint egy buta, óvodás gyerek, aki háromszor meggondolja magát, hogy melyik társa tolja a kisbabáját a babakocsival. Nem, én felnőtt férfi vagyok, tőlem ezt várják. Azt, hogy felelősségteljes döntéseket hozzak. De ez csak egy maszk, egy ál, egy kitalált személyiség rólam. Mert a döntéseimben mindig kételkedek, ami nem csoda, ha az ember majdnem mindig elbaltázza a lehetőségeit, és mindig a rossz döntést veszi célba. Vak, mondhatni nem látja a fától az erdőt.
Hirtelen eszembe jut, hogy még a kakaót is plusz három cukorral iszom, és a ruháimat a mosodába hordom, és az érzés, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere, aki a gitárbűvölésen kívül semmihez sem ért, egy röpke másodperc alatt bravúrosan meggyőz. Tehát selejt vagyok.
Nyugtatóan simogatom testemben heverő meleg testét. Azt hiszem, ezzel kijátszhatom a lelkiismeretemet, de az csendesen morajlik, mint aki érzi, hogy rosszra készülök, és óva int a meggondolatlan felindulásoktól. De bevallom, ettől nem lettem higgadtabb. Az agyamban mélyen így is el van ásva egy kis mondat. Egyszer úgyis szakítok vele, majd egyszer, ha kedvem szottyan. Belesajdul a fejem, mintha épp csak figyelmeztetés lenne, égi jel, isteni sugallat, természetfeletti jelenség. Aztán többet nem merek hadakozni magammal. Ha bele is kényszerítem magam ebbe a kapcsolatba, akkor is becsülettel végigcsinálom. Majd lesz, ahogy lesz. A jövő zenéjét nem érdemes kihallgatni, mert úgyis mindig én húzom a rövidebbet. Talán még az a csoda is megesik, hogy megszeretem. Már ettől is tartok. Sosem egyszerre szeretjük egymást, mi emberek, mi nem e világiak. Mi már erre sem vagyunk képesek. Lám, ő most az égig magasztal, rajongásig imád, szerelmes belém, könnyfakasztóan megható a történet. De mi van akkor, ha egyszer már nem így fog rám nézni? Mit fogok akkor érezni? Akkor már én leszek menthetetlenül beléesve. Akkor már meg fogom érdemelni azt, amit most én adok neki. Üres szemeket.
Burkoltan megjegyzem, hogy már szívesen mennék, amikor is ő előhozakodik Shouval.
- Nem mondjuk el neki?
Megőrzöm a hidegvérem, és magamra erőltetem egy szobor nyugalmát, úgy ingatom meg fejem nemlegesen. Még csak az hiányozna, hogy ő is a nyakunkba varrja magát, és apáskodjon a kapcsolat felett. Nem kell segítség. Megoldom egyedül is, elvégre… nagyfiú vagyok már.
Nem emlékszem az ajtónál elhangzott szavakra. Túl halkak lettek volna, vagy csak a figyelmem hagyott ki, már nem tudom.
Reggel bal lábbal kelek, ok nélkül lógatom a fejem, levert vagyok és nem tudok egy kellemeset derülni még a próbán sem a többiek ökörködésén. Shou nem tudja mire vélni a hallgatásommal kevert bút s bánatot, szúrós tekintetéből rosszat sejtek. Feszült leszek, ingerlékeny, lehűteni vágyom magam, gyorsan és halaszthatatlanul, így kirohanok a mosdóba, csak gyáván menekülök.
Mikor valaki megragad, a lendültem továbbrántana, de helyette csak a földre csapódok nagy és éles csattanással. Valaki pedig egyenesen mellettem landol, hasonlóan az én attrakciómhoz.
- Aúw.
- Hé, jól vagy? – kacagja jóízűen a mellettem fetrengő, akinek hangjában Hirotót vélem felismerni.
Lihegve fordulok hátra, elárvulva a megszeppentségben. Futó puszit nyom ajkamra, majd kiskanál nélkül, felkaparász a földről, és leporolja a ruhámat, a fenekemtől sem eltekintve. Kis híján hátrabukok a megdöbbenéstől, mikor feltűnik, hogy Shou mindent premier plánban néz végig. Vajon mióta szobrozhat ott? Olyan csend kerekedik, hogy a légy dongását is meg lehetne hallani, a szemem idegesen rángatózik, abban bizakodom, hogy nem túl feltűnően, mert ez akár a vesztemet is jelenthetné.
- Shou, láttad mekkorát vágódott? – mutat rám jókedvűen nevetgélve Pon, mire Shou arcát kezdem fürkészni, mint a gyerek, akit az elkövetett csínyért úgyis felelősségre vonnak.
Komoly, mérlegel, hosszasan, hajtépést előidézően, bosszantóan sokáig! Végül a keze a hasán állapodik meg, fulladozik a nevetéstől, és egyre csak azt ismételgeti, míg a könnyek is a szemébe nem szöknek, hogy: „de te is…”
- Ugye nem felejtetted el, hogy ma délután ráérek? – vigyorog rám ártatlanul, mégis huncutul, kihasználva Shou figyelmetlenségét egy kis kacérkodásra.
Ejnye. |
Hiroto (Pon) Szemszög:
Váratlan helyzet… Tora jött el éjnek éjén, de mégis miért?
Első gondolatom, hogy Shou-hoz jött így makacs hangon kijelentem, hogy a bátyámat márpedig, most hiába keresi még nincs itthon.
Persze a beszélgetés további fonalának köszönhetőn megértek mindent. Legalábbis megérteni vélek… Ekkor hirtelen meghallom Shou-t.
- Sssh! Hallod? – Suttogom oda neki. - Ez Shou hangja! Nem láthat meg, indulj a szobámba! – tolom beljebb a lakásban úgy, hogy szegény majdnem orra bukik, de most az a legfontosabb, hogy Shou ne lássa meg őt.
Szerencsémre eljut a szobámba és én is követem, majd mikor végre beérünk szinte kigáncsolva egymást, betolom őt az ágyam alá, mert Shou ott halál biztosan nem keresne senkit.
Szélvészként levágódom az ágyra és a takarómat is próbálom úgy igazítani, hogy, ha a bátyám be találna jönni, még csak ne is gyanakodjon.
Megkönnyebbülésemre csak jó éjszakát kíván, én meg felsóhajtok, de tíz perces feszült csend telepszik a szobára. Végre Shou is lefeküdt – érzékelem..
- Mire volt ez mégis jó? – hallom meg Tora hangját az ágy alól és ekkor jut eszembe, hogy szegény még csak levegőt sem kap ott, így felhúzom a takarót.
- Mégsem hozhatom fel a barátomat már első nap egy menetre! – válaszolom könnyedén miközben fejjel lefelé, lógva az ágyról, bámulok rá.
Ezt akarta, nem? És én is. Igaz?
Megrökönyödve pislog rám mire én szélesen, elvigyorodom.
- Feljössz? Vagy kényelmesebb ott lent? – érdeklődőm, mire egyetlen tigrisem kikecmereg „rejtekhelyéről” és leül mellém az ágyra, hogy csillogó szemeivel az enyéimet pásztázhassa.
A kint villódzó lámpák fénye egészében tölti ki a szobát, mintha a sötétség soha nem is létezett volna.
- A… barátod? – hitetlenkedik, mire én odacsúszom hozzá és átölelem a nyakát.
- A barátom – ismétlem halkan.
Kezeim szinte remegnek, ahogy felé húzom magam. Annyira… elmondhatatlan és annyira leírhatatlan érzés végre megérinteni őt és ilyen közel lenni hozzá, hogy szint már azt hiszem: egy álomba csöppent mesebeli hercegnő vagyok.
Eddig valóban csal álmodni mertem róla és most ő is hagyja, hogy átöleljem. Érzem, ahogy keze a derekamra kúszik, és magához szorít. Olyan ez mintha egymás karjába születtünk volna. Minden rémség és kétely pillanatokon belül foszlik köddé az ő érintése nyomán, minek következtében megnyugszom és lehunyom a szemem. Egészen addig, amíg el nem húzódik és fel nem áll az ágyról.
- Jobb lenne, ha elmennék, mert Shou a végén tényleg észrevesz – mosolyog rám. Pedig olyan jó lett volna őt ölelve elaludni.
- Nem mondjuk el neki? – teszem fel a kérdést, mire Tora sztoikus nyugalommal megcsóválja a fejét.
Még kikukucskálok az ajtón, felderítés céljából, de Shou szerencsére sehol. Így csöndben kiaraszolgatunk a lakás elé egyenesen a nappalin keresztül. Átlépkedve az itt-ott heverő kottapapírokat. A lakás ajtó előtt pedig végre mindketten fellélegzünk.
- Akkor megpróbáljuk? Mármint ezt az egész te és én dolgot… - kérdezi Tora és én hirtelenjében nem tudom, hogy csak én képzelem-e be a hangjába csengő reménységet
- Nem – csóválom meg a fejem, hangom komoly. – Nem csak „próbáljuk”.
Tora is és én is elmosolyodunk, és már megint nem tudok betelni pillantásával.
- Holnap délután ráérsz? - néz a szemembe, miután begombolja kabátját.
Kami-sama! Most körülbelül olyan boldog vagyok, mint egy narkós mókus. Nem tudom eldönteni, hogy visítozzak, vagy inkább jöjjek zavarba, de magamhoz híven csak elmosolyodok:
- Ühümm… Csak várj meg, mert kettőig suliban vagyok – mondom.
- Rendben. Elmegyek eléd – mosolyog vissza rám.
Akaratlanul is kiráz a hideg a folyosói klíma miatt. Egy tüsszentés hagyja el a szám és hangosan elkezdek szipogni. Sajnos nagyon érzékeny vagyok a hidegre és képes leszek tényleg belázasodni a mai este miatt is. Azért remélem most nem lesz igazam.
- Jól vagy? – aggodalmaskodik és én akaratlanul is, de örülök ennek – noha tudom, hogy nem helyes mások baja miatt boldognak lenni, de mégis boldog vagyok… mert aggódik értem.
- Öhm… Semmi gond. Biztosan csak emlegettek.
Huzakodva bér, de bólint.
- Késő van pihenned néha, hiszen holnap suli. – mondja végül ellágyult hangján.
Néha, akarom mondani mindig is utáltam, hogy 5 év van kettőnk között. De szerencsére egy év múlva már én is befejezem az iskolát és mindenféle tanulmányi hülyeséget. Valójában titkon még mindig az az álmom, mint neki és híres gitáros akarok lenni. Magamat akarom adni nem pedig, egy poros, unalmas irodába görnyedni a villódzó monitor előtt.
- Rendben. – Mosolygok tovább, majd egy gyors puszit adok ajkaira és egy intéssel eltűnök a lakásban.
Azért remélem ezzel nem mentem túl messzire…
Nem tudom mit álmodhattam, de maga az érzés megmaradt… Keserédes érzés volt. Fáztam, de aztán valaki megmentett. Pont, mint egykor Tora. Talán róla álmodtam volna?
Reggel arra kelek, hogy az egész világ forog körülöttem, úgy szédülök. Valaki pedig a mellkasomat öleli összekulcsolva rajta erős kezeit.
Ijedten kapom oda tekintetem és Shou szőke tincsei egyből szemeit szúrnak. Még alszik és nyugodtan, halkan szuszog. Én teljesen leizzadtam és remegtem annyira rázott a hideg. De az első gondolatom ébredés után Tora. Azt mondják, alvás után első gondolatunk arról szól, akit, vagy amit a legfontosabbnak tartunk akkor.
Ezek szerint számomra Tora lenne a legfontosabb? És nekem volt valaha is efelől bármi kétségem? Nem hinném, hiszen nála senkit sem szeretek jobban.
A gondolataim hirtelen kuszálódnak össze és erőtlenül visszadőlök a párnámra.
Shou… Fázom… Tora... Hol vagy?
Azt hiszem, rosszul vagyok... |
TORA POV
Nem hinném, hogy elhamarkodottan döntöttem. Igazából nem hiszek én már semmit. Egyszer rászánom magam, és tessék. Összegyűrt, elhasznált papírként végzem a szemetesben.
Olyan szörnyen elhagyatottnak érzem magam. Kíváncsi lennék, hogy ő is ilyen pocsékul van-e, de nem áll módomban meggyőződni se erről, se az ellentettjéről. Nincs ösztönző erőm. Nincs, aki miatt bármit is kezdhetnék az életemmel a zenén kívül, akinek elmondhatnám, mi zajlik bennem, és akinek az érzései belülről melengetnének. Nincs senkim, valljuk be őszintén. Nem is akarom elhinni, hogy ennyire hasznavehetetlen vagyok.
Saga ráfogja, hogy ez csak azért van, mert kosarat kaptam, és túl nagy trauma ez most nekem, ezért vagyok letörve, ami egyébként normális.
- Feltéve, ha érzel is iránta valamit… - bólint kettőt, megerősítve ezzel gondolatait, na meg engem. – Miért rendeznél jelenetet, ha nincs rá okod? Ennek így semmi értelme – érvel a fejét csóválva, és két ujja közé csípteti az állát, majd jelentőségteljesen rám pillant.
A gondolatok szakadatlanul kergetőznek a fejemben, és némiképp felüdítő érzés az, hogy még sem vagyok olyan reménytelen eset, mint amilyennek hiszem magam. Ha Saga lát bennem valamit, miért is ne hihetnék neki? Hiszen ő az, aki sosem hazudna nekem.
Meggondolatlanul futok neki az éjszakának, nem nézem hová lépek, a lábam magától visz, egyik a másik után, szép sorjában és rendezetten. Lelkiekben felkészülők a késői látogatás miatti felháborodott mondatokra, hogy melegebb tájékra leszek küldve, vagy ki tudja mivel lesz megcifrázva Shou mondanivalója – amit én nem mondhatni, hogy lelkesedve várok.
Várakozásaimnak ellentétesen azonban más nyit ajtót, nem az énekes. Pont az, akiért én áttrappoltam az egész éjszakát.
Álmos alak bújik meg az ajtó szögletében, a küszöb mögött. Bőszen dörzsölgeti szemét, és még ő maga is azon tanakodik, hogy higgyen-e a szemének, avagy tudja be álombéli hallucinációnak. Tesz egy próbát, leveszi a láncot, és kitárja az ajtót. Felém nyúl, és megtapintja a kezem. Nem durván, csak kíváncsian.
- Te igazi vagy – nyeli a hangokat döbbenten, és várakozóan megáll velem szemben, karjai lazán mellette lógnak, szemei érdeklődve figyelik minden mozdulatomat.
Hang nem jön ki a torkomon, de a szám nyitva van. Az ajkaim úgy remegnek, mint a nyárfalevél a könnyed, szélfútta nyári éjjelen. A szavak már-már ott lógnak a levegőben, de mind olyan zagyva, semmitmondó felesleg, hogy nem is akaródznak alakot ölteni. Inkább csak önzőn hátráltatnak, és tovább fogócskáznak…
- Én… azt hiszem megérte – őrülten zakatol a szívem, nem akar a helyén maradni.
Zavarba hozom. Már ennyivel is.
- Shou tudtommal nincs itthon – magyarázkodik, és úgy tesz, mint aki hátrapillant, szemei még mindig óriásiak.
- Úgy nézek ki, mint aki hozzá jött? – nézek le rá bágyadtan, és megpróbálok kedvességet, bizalmat sugallni felé.
- Hát… nem igazán tudom, hogy nézel ki. Jól érzed magad? Ne adjak egy pohár vizet? Eléggé sápadtnak tűnsz.
Ennyire leesett volna a vérnyomásom? – elmosolyodom. Most, hogy már itt vagyok, nem tűnik valami jó ötletnek ez az egész. Az önbizalmam elveszett, talán valahol a tenger hullámain kószál, és az erőm is kiszökik a testemből. Nem lesz ez így jó.
Talán jobb, ha inkább nem lábatlankodok. Ha Shou nincs is itthon, bármelyik percben megjöhet, és nekem még mindig nem volt időm egy épkézláb mesét kiagyalni, hogy mi is az oka az éjszakai látogatásomnak. Mert feltételezem nem olyan balfék, hogy elhiggye, engem most szállt meg az ihlet. De azért jó lenne.
- Azt hiszem inkább… nem érdekes – mosolygok rá érdektelenül, és már meg is fordulnék, hogy távozzak, de…
- Ha már itt vagy, itt is maradsz – szorítja meg csuklómat elszántan, mert azt még át is éri. – Gondolod majd engedlek, hogy az utcán kóborolj ilyen későn – hangja határozottan cseng, nem igazán úgy tűnik, mint aki hajlandó lenne engedni.
- Én igazán nem tartom jó ötletnek…
Eltűnődöm egy pillanatra, amíg beáll közénk a csend, hogy vajon értem aggódik, mint emberért, vagy értem, mint Toráért, a szerelméért. A hangsúlyából sajnos nem serül ki egyértelműen, és magam sem értem, miért kesergek ezen meglett férfi létemre.
- Sssh! Hallod? – fülel csendben. - Ez Shou hangja! Nem láthat meg, indulj a szobámba! – lódít beljebb a lakásba egyik pillanatról a másikra, hogy majdnem orra bukok.
Végül megtalálom az egyensúlyomat, és a falak mentén óvatosan betapogatózom abba a szobába, amit Hirotóénak vélek. Aztán majd kiderül, ha tévedtem, és esetleg Shou ugrik rám…
Az ajtót nem hallom csukódni, viszont Hiroto majdnem keresztülesik rajtam, de egy kisebb szentségelés közepette még sürgetőbben kezd taszigálni, míg végül egy sötét, szűk és poros helyen nem kötök ki. Valami mászik rajtam. Hogy kerültem én ide, Hiroto ágya alá?
Az ágy dübben fölöttem, és csak azt érzékelem, hogy lejjebb is nyomódik egy csöppet. Pon nyilván lefeküdt - vagy inkább levágódott, a szó szoros értelmében az ágyra, - mert hirtelen az a kevés látóterem is semmibe vész, mikor a takaróját úgy igazítja, hogy az ágy alá se be ne lehessen látni, se ki.
Az előszobában felgyullad a lámpa, aminek a fénye azért részlegesen, de eljut a kis zugomba is, mire összehúzom magam, és próbálok láthatatlan lenni, azért imádkozva, hogy ezt megússzam. Még ha az ajtóban futunk össze, az még csak-csak kimagyarázható… Na de az ágy alatt?
Szerencsémre csak ennyit hallok:
- Jó éjt, öcsi! – majd az ajtó záródik, és a kinti szöszmötölés lassan alábbhagy, Shou is nyugovóra tér.
Megszólalni körülbelül csak tíz perc múlva merek.
- Mire volt ez mégis jó? – habár a kérdés inkább magamnak szól, mint Hirotónak, ő felhúzza a takarót – végre oxigénhez juttatva engem, - és lehajol megválaszolni a kérdést.
- Mégsem hozhatom fel a barátomat már első nap egy menetre! |
Hiroto POV
"Abban az évben hideg volt a tél. A szokásosnál is hidegebb, s a tavasz későn kezdődött. A hó még január közepén is kérlelhetetlen kitartással zuhogott. De bennem minden viszontagság ellenére felejthetetlen, emlékeket idéz az a fagyos délután, amikor először láttam igazi tigrist...
Akkor határoztam el, első alkalommal, hogy elmegyek Shou elé a próbájára, így amíg ők zenéltek én kint álltam az épület előtt. Szinte áhítattal néztem a szállingózó hópelyheket, amint a földre hullva igyekeztek eltakarni azt a sok mocskot a világban.
Nem telt bele néhány percnél többe, míg beláttam: ez sosem sikerülhet.
Egy velem egykorú fiúkból állóbanda jött oda hozzám. Röhögtek és lökdösték egymást, én pedig már meg sem lepődtem azon, hogy engem találtak meg maguknak. Hiszen eddig is így volt... Többek között az alacsony termetemnek és vékonyka alkatomnak köszönhető, gyenge fizikumom miatt, de szerintem elsősorban inkább a lányos külsőm hatott az emberekre.
Az ezután következő verekedés rendesen elfajult. Nekem már a számon keletkezett sebből és az orromból is csöpögött a vér...
Jobbnak láttam feladni, így elkezdtem hátrálni. A közlekedést jelző lámpánál, az út szélén álltam meg csupán néhány centire a száguldozó autóktól. Tekintetem ijedten kaptam a gonoszul mosolygó fiúra. Akkor jött Tora... Én pedig eleinte végtelenül felháborodtam, amiért kérés nélkül beleszólt az életembe, és amiért engedély nélkül, elszakíthatatlanul magához láncolt a tekintetével... Az ember sohasem lehet elég felkészült bármit is tesz.
Akkor láttam először tigrist. Nem olyan tigrist, amilyet kiskoromban, azokban az olcsó természetfilmekben, vagy az újságokban, esetleg az Interneten. A találkozás mégis egy életre megfogott bennem valamit. Ott állt előttem és igazi volt, pont annyira, mint én, mégsem érhettem el sehogy. Hiába nyújtottam volna felé a kezem... Hiába... volt... minden.."
Az ajtón Tora lép be és én félve kapom rá a tekintetem. Felkészülök mindenre: hogy ordítva kapja ki a kezemből a gitárját, hogy megsértődik, vagy éppenséggel csak félelmetes higgadtsággal leszid. Mindenre számítok csak erre nem. Persze az élet mindenre rácáfol. Simán elszambázik előttem és felveszi a másik gitárját. Tulajdonképpen teljesen semmibe véve, mintha nem is léteznék. Úgy száguldok ki akár a szélvész és zaklatottságomban, azt sem tudom mit érezzek. Azt hiszem végleg elszakadt bennem valami. Néhány pillanatra megállok a folyosó közepén, és csak meredten bámulom az ajtót.
Úgy látszik már teljesen, feladta még az ellenkezéseket is. Talán igaza van és itt az ideje nekem is eldobni ezeket az érzéseket. De ahhoz túl gyenge vagyok, túlságosan is… szeretem őt.
Még látom, ahogy kilép a próbateremből, tekintetünk pedig találkozik, de ő nem tesz semmit. Kétségbeesetten kezdek el rohanni az épületből egyenesen az utcára.
- Beszélni… akarok… veled. – Hallom meg Tora hangját jó néhány perc elteltével a hátam mögül.
Szemem csillogása ugyanolyan gyorsan eltűnik, ahogy megjelent. Hányszor áltattam már magam? És mégis mindig ugyanaz van… Mint egy mókuskerékbe szorult mókus.
Most én megyek szembe a sorssal.
- Tora… Nem kell még egyszer elmondanod. Azt hiszem, képes vagyok felfogni. Semmi szükséged rám. – Húzok ajkaimra egy keserű félmosolyt.
Tora nem tud megszólalni, csak áll előttem, én pedig lehajtom a fejem és a földet kezdem bámulni, mintha egy gyilkos lenne előttem. Legalábbis alattam.
Ugyanott álltunk, mint azon a havas, hideg délutánon. Talán a sors is ott akar véget vetni mindennek, ahol elkezdődött?
- De én… Én meg akarom próbálni! Igazatok van és mindenkinek jár egy esély – hadarja Tora.
Barna szemeim rá emelem, és egyenesen őt bámulom, mintha pillantásommal át akarnák látni egész lényén. Eléggé meglepett, amit mondott, de ez akkor is… Én tényleg azt akarom, hogy szeressen…
- Egy kicsit figyelj rám csak nagyon, kérlek. Nem is tudod mennyire, szeretném. De nem akarom, hogy te azért legyél mellettem, mert mások mondják – szinte már a könnyeimmel küszködök, de megígértem magam, hogy nem sírok többet. Legalábbis nem előtte. – Ha igazán… ha igazán szerelmes vagy belém, akkor magad miatt kérsz csak ilyet. Márpedig biztos vagyok benne, hogy most nem magad miatt teszed… Legalábbis nem vagy biztos magadban…
Megfordulok, és újból elindulok a macskaköves járdán. Valahol lelkem legmélyén bízom, hogy visszaránt, és azt mondja, hogy tényleg szerelmes belém és én vagyok az aki nem biztos semmibe, én vagyok a hülye. Aztán egy pofonnal visszatérítene a valóságba és átölelne. Én pedig örökre, a végtelenségig a karjai közt maradhatnék.
Órákon keresztül bolyongok, a fagyos levegőjű városban. A fülhallgatómon keresztül pedig ott dörömböl a zene a mobilomban. Én pedig halkan dúdolgatom az egymást követő számokat. Az amúgy is borús és ködös ég kezd egyre jobban elsötétülni, de mit sem törődve az egésszel a park felé veszem az irányt, ahol a most csupasz díszfáknak és cseresznyefáknak köszönhetőn elég kietlen minden.
Nemsokára itt a tavasz és akkor az összes cseresznyevirág végre kibonthatja szirmait. Már alig várom… Legalább ennyi szép lehetne az életemben.
Hülye vagyok, amiért ilyeneket vágtam Tora fejéhez, szinte alaptalanul. De jó lenne, ha igazából én beszélnék hülyeségeket… Tényleg csak arra van szükségem, hogy bevallja, hogy tényleg és szívből szeret. Akkor biztosan nem tudnék hátat fordítani.. De mi van, ha nekem volt igazam? Kami-sama, csak azt ne…
Egy hatalmasat tüsszentek és halálra rémülten ugrok egyet. Mivel csak egy póló és egy ing véd a hidegtől egyre jobban, kezdek fázni. Holnapra biztosan lázas is leszek…
Vajon Tora aggódik értem?
Shou még nem ért haza és a lakás is szívszorítóan elhagyatott mikor belépek. A szél egy percre megzörgette az ablakokat és, ahogy körbepillantottam szinte láttam a vörösen csillogó szempárokat a sötétben. Ha Tora most itt lehetne és megvédene tőlük… Mennyire boldog lennék…
Semmi kedvem a lámpa égőjével hamis fényt csinálni a házban, így egyelőre meg sem kísérlem feloltani a villanyt.
Anélkül, hogy a sötétben bármit is látnék, elkezdek kotorászni a szekrényemben. Jó sokára megtalálom a rég nem látott gitáromat és leülök vele a kanapéra. Mindenféle papír, vázlat és kotta nélkül kezdek el játszani csak úgy és csak azt ami spontán jön. Ahogy régen is tettem, mikor még tanultam gitározni. Ha Tora már nem lehet itt attól még az álmai, itt lehetnek mellettem…
Kis idő múlva rászánom magam, hogy egy kevés fénynél papírra vessem a dalaim, csak, hogy meglegyenek. Most szívből örülök annak, hogy nem felejtettem el a régebben tanultakat. Órák telnek el így, de őszintén szólva nem nézem az időt. A kották már az egész nappalit beborítják.
Lassan a gitáromat ölelve alszom el a kanapén. Már csak azt kéne eldöntenem, hogy a csengő valóban szól, vagy csak álmodok? De mindegy is… Biztos Shou jött haza. Viszont akkor… Miért csönget? Teszem fel a költői kérdést önmagamnak, de újból elnyom az álom.
Az ajtó úgy is… nyitva van… |
Tora POV
Miután kellőképpen kidühöngtem magam, némileg fellélegezve hagytam el Saga lakását. Saga mindig is alkalmas volt lelki szemetesládának, még ha ezt így kicsit furcsa is most kimondani, sőt, elképzelni. Fegyelemmel tűrte, hogy kiabáljak vele, mintha legalábbis ő lenne a hibás az események balul elsülte miatt. Más talán, aki az ajtón kívülről hallgatózott, azt hihette, hogy egymással veszekszünk, én legalábbis semmiképp sem voltam visszafogottnak mondható. Édes mindegy volt, mikor, mivel zaklattam, mindig tárt kapukkal várt. Bár talán ebben az is közrejátszott, hogy nem igazán volt sikere a nők körében. Vagy a pasikéban. Nem tudom. De ha felhoztam a témát, egyből nagy bőszen terelni kezdett, mint akinek valami súlyos takargatnivalója van. Aztán egy idő után felhagytam vele, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni, végül már fel sem vetettem a témát – az ő legnagyobb megkönnyebbülésére.
Nem kellett könyörögni, hogy álomra hajtsam a fejem. Olyan mélyen aludtam, hogy a telefonom reggeli rikácsoló ébresztőjének a kinyomását is elmulasztottam.
Még szerencse, hogy belém van rögzülve – többé-kevésbé – az ébredés órájának ideje, még ha nem is percre pontosan. Az egész következménye egy nagy reggeli kapkodás keretében mutatkozott meg.
A próbára lihegve esek be, de nem elkésve. Mégis kialvatlanul, karikás szemekkel, és egy megmagyarázhatatlan nyugtalansággal a nyomomban lépem át a próbaterem küszöbét.
Ahogy beérek, puha, melankolikus dallamok keverednek az állott levegőjű szobában. De mesterien profi a hangzása, a szerzője egyszerűen egy megkérdőjelezhetetlen zseni. Ebből befutó sláger lesz, ki ez?
A döbbenetem sehogy sem mérhető, amikor meglátom őt, Hirotót – és amit a gitárommal művel. Tekintetében rémület és a reakciómra vonatkozó kíváncsiság egyvelege ütközik ki.
A leglehetetlenebb helyzet, amibe valaha is kerülhettem.
De úgy döntök, nem rendezek jelenetet, inkább egy futó pillantást vetve rá, a továbbiakban kerülöm. Shou lassacskán visszatalál a második otthonunkba, és serény noszogatásba kezd a próbát illetően. Csakhogy a gitárom még mindig a törpe herceg karjai között hever. Mereven és élettelenül, semminemű ellenkezést sem tanúsítva az idegen ujjak ellen.
Felveszem a másik gitáromat a sarokból, és ezzel ügyesen ki is csusszanok a konfliktus satufogai elől. Hiroto csak bámul, meg sem próbálja leplezni megrökönyödöttségét. Oldalra sandítva pontosan látom, hogy tátott szájjal mered rám. Bocsánat, tettem valamit? Azt hitte majd elkérem tőle a saját gitáromat? Annyi alázat még nem szorult belém…
Dühösen, vagy talán csak dühöt imitálva pattan fel, és szélsebesen kicsörtet a teremből. Fejemet folyamatosan lefelé tartom, és egy árva szóra sem méltatom, a gondolat pedig meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg visszatartóztassam. Had menjen, ha menni akar.
Túl nagy a csend. Túl hátborzongatóan kedvesen simogat a némaság. Félénken pillantok fel. A többiek csak egymást szuggerálják kíváncsi pillantásokkal, de a történteket még senki nem fogta fel igazán.
De az én szemem megakad Saga tekintetének kereszttüzében. Ahogy sejtettem, ő sem tudja mire vélni, ezért egy fejintéssel a folyosóra irányít.
Meglepetésemre, amint kilépek, szembetalálom magam Hirotóval. Szemei vörösek, arcvonásai erősen zaklatottak. Már megint elbasztam – állapítom meg magamban.
Valami elindul bennem, valami összeszorítja a gyomrom, és szinte meggyőződésem, hogy a térdem is pillanatokon belül föladja a szolgálatot, és összerogyik alattam, mint épp csak egy madzagon rángatott fabábúé.
Megelőzve az elkerülhetetlent inkább önként lecsúszok a fal hideg mázán guggolásba, és figyelem Shou öccsének távolodó, homályos alakját. Már épp csak az árnyékát látom befordulni a sarkon.
Saga baráti együttérzéssel mellém ereszkedik, és hogy tudatában álljak annak, hogy támogat, kezét a vállamon nyugtatva nekem dől.
- Vajon hol rontottam el? Mit csináltam rosszul? – teszem fel a drámai kérdést.
- Te sehol – feleli egyhangúan.
- De ő se – nézek rá elkerekedett szemekkel és szájjal.
- Talán utána kellene menned.
- Elment az eszed? Gondolj Shoura, a bandára…
- Csak Shou és a banda a probléma?
- Hová akarsz kilyukadni? – vetek rá egy gyanakvó pillantást.
- Miért ítéled el azt az érzést, amit nem is ismersz? – sóhajt fel, és fáradtan megingatja a fejét.
Gondolkodóba ejtő kérdés. De a találat középre érkezett. Igaza van, jogos az észrevétel. Hiszen ez az én életem, nekem kell a döntéseket meghoznom, és kormányoznom. Ha minden azon áll vagy bukik, hát majd titokban tartjuk, hogy az egyensúly zavartalan maradjon a bandában.
- Köszönöm – darálom el a rövid kis szót pillanatok alatt.
Azután csak rohanok és futok, ész nélkül száguldok. El akarom neki mondani, hogy mindenkinek jár egy esély. Hogy meg akarom vele próbálni, akármi is legyen a végkimenetele a dolognak.
--------------------------------------------------------------------
- Beszélni… akarok… veled.
Az ajtó éles hanggal kivágódik, a hangom szaggatott és érthetetlen. De az ő szemében remény csillan… |
Hiroto Szemszög
Nem hiszem el, hogy semmi értelme nem lenne ennek az egésznek. Vagy csak én látom ennyire rosszul a helyzetet?
Olyan ez, mint egy apró, reménytelen kis szentjánosbogár tánca a sötétben. Elveszetten kacskaringózik a fák és a világ árnyékában és minduntalan egy plátói szerelmet, kerget.
Sokáig kellett győzködnöm magam, hogy meg merjem kérdezni Tora-t: eljön-e velem a tűzijátékra. Lényem bölcsebb, józanabb része azt mondta, hogy hagyjak már fel ezzel az értelmetlen hajszával, de az a buta, naiv és szerelmes részem, melyből jelentősen több szorult belém, homlokegyenest az ellenkezőjét kérte. Persze, hogy arra hallgattam, amiből több volt bennem...
Tora vádló tekintete és dühös szavai szinte késként mélyedtek a szívembe. Azok után pedig még képes és azt mondja, hogy sajnálja.
- Dehogy sajnálod! – vakkantom, mint egy mérges kiskutya. Észre sem veszem, hogy a könnyeim már utat törtek maguknak.
Értetlenkedve kapja fel a fejét és egyenesen rám néz. Nem gondolkodom, csak kegyetlenül hozzá vágom a szavakat, hogy tudja szerintem ő a legönzőbb lény. Keserű mosoly kúszik a számra, miközben megfordulok és tovatűnök az éjszakában, magára hagyva az annyira végtelenül csodált személyt.
- Miért nem képes megérteni az érzéseim? Miért utál ennyire? – motyogom magam elé a kérdéseket, és lábamra bámulva lépkedek előre.
Üres fejem hirtelen koppan egyet valaki mellkasán én, pedig megszeppenten kapom fel kisírt szemeim. Miért van az, hogy mindenki magasabb nálam?
- E… Elnézést… - motyogom zavartan és éppen kerülném ki az illetőt, mikor az megrántja karom, mire én visszafordulok. Akkor veszem csak észre, hogy egy nagyon is ismerős embernek mentem neki, ezért zavartan lehajtom a fejem.
- Mi a baj Hiroto? – hallom meg máris Nao aggodalmaskodó hangját.
- Semmi… - rázom meg a fejem és egy zavart kis mosollyal próbálom leplezni, hogy igazából mennyire szomorú vagyok. Nem szeretem, ha Nao aggódik, mert akkor biztos, hogy baj van.
- Figyelj Hiro, nekem elmondhatod, bármi baj van, de most jobb, ha hazamész. Shou-tól jövök és nagyon mérges, mert szó nélkül tűntél el… - mondja miközben kedvesen, megsimogatja a fejem. – Viszlát.
Rohanva indulok meg a házunk felé és már előre félek…
- Mégis hova a fenébe mentél?! – rivall rám Shou, majd hangja hirtelen megakad, mikor rám néz. Gyorsan az arcomhoz kapom a csuklóm és úgy kezdem el dörzsölgetni a szemem, mert rá kellett jöjjek, hogy egész úton idáig csak Torán járt az eszem és végig sírtam. – Veled meg… Mi történt?
Szótlanul megrázom a fejem és akaratlanul is arra gondolok, hogy ha Shou nem lenne, akkor talán Tora képes lenne szeretni engem. Magamban elképedem azon, hogy mégis mi a fenét képzelek. Ezt tenné velem a szerelem?
- Sajnálom – mondom magam elé révedve és eltűnök a szobámban.
Másnap Shou kelt, hogy neki indulnia kell a próbára és akarok-e vele menni. Megint megszólal az a kis csilingelő hang, hogy: Igen! Látni akarom Torát!
- Ühümm… - motyogom a párnába, majd kikászálódok az ágyból és elkezdek készülődni. Hosszasan bámulom magam a tükörben és ugyanazokat a kérdéseket, ismételgetem: Vajon, ha nem egy gyerekes kisfiú lennék, hanem egy érett, gyönyörű nő akkor Tora szeretne?
Mikor végeztem, odaballagok a bejáratnál várakozó Shou-hoz és el is, indulunk.
A kis, bérelt próbateremben csak Saga van ott és éppen a gitárját pengeti, Shou pedig közli, hogy kimegy egy kicsi, mert telefonálnia kell én pedig csak bólintok.
Mikor kettesben maradok Saga-val ő rám néz, és úgy látom, mintha kicsit habozna, hogy kérdezzen-e tőlem valamit vagy sem. Végül egyszerűen egy köszönéssel elintézi a dolgot és én pedig ott maradok bután (megint csak bután) nem tudva, hogy mit akart mondani.
Jó néhány perc eltelt és én már nagyon untam magam, mert Shou még mindig nem jött vissza, Saga pedig még mindig nem szólt hozzám. Megfontoltan lépkedek oda a fal mellé támasztott gitárhoz mely valószínűleg Toráé. Óvatosan veszem ölbe és végigsimítok a nyakán.
Tora ezen a hangszeren játszott, ezt simogatta, ezt ölelte megannyiszor magához – sóhajtottam magamban. – Bárcsak átszállhatna a lelkem ebe a tárgyba…
Jó ideig tanultam gitározni, de mikor összeállt az Alice Nine,
Jó ideig tanultam gitározni, de mikor összeállt az Alice Nine, Shou számomra ismeretlen okok miatt rám parancsolt, hogy hagyjak fel vele. Én pedig engedelmeskedtem neki, mint mindig, pedig ez volt akkoriban a mindenem és még most is áhítattal hallgatom végig a gitárjátékokat, és szerelmes pillantásokat vetek egy-egy ilyesfajta hangszerre. Ez most se történt másképp és már azon kaptam magam, hogy elkezdtem játszani.
Egy szerelmes ballada lágy hangjait, egy keserűségben vergődő fiú érzéseit és minden fájdalmam ebbe a dallamba fojtottam bele. A szívem mintha megnyílt volna a világ előtt az akkordokon keresztül. Minden csak úgy magától jött… Evvel ellentétben az ajtó nem magától nyílt ki… |
Tora POV
- Kérlek Tora, gyere el velem a tűzijátékra! – ráncigálja meg pulóverem ujját, és bájosan néz fel rám a nagy, barna szemeivel.
- Nézd Hiroto. Ezerszer elmondtam már, de akkor most közlöm újra – suttogóra fogom, hogy még csak véletlenül se legyen fültanúja a beszélgetésünknek. – Köztünk nem lehet semmi. A bátyád, Shou, élve megnyúzna, ha megtudná, hogy mi miket művelünk. Én pedig nem kockáztatom egy jó esélyekkel induló banda jövőjét csak miattad. Az Alice Nine be fog futni, érted?
Szavaim durván hatottak rá, igazi kegyetlenség volt részemről. Talán egy pofont is megérdemeltem volna, de ő csak rendíthetetlenül állt, és könnyei lassan elkezdtek gyöngyözni szeme aljában. Sajnáltam, nagyon is. Az én szívem sincs kőből, még csak ólomból sem. De miért nem tudja megérteni a nyilvánvalót? Soha nem adtam alá a lovat, mégis olyan kitartóan próbálkozik lassan fél éve, hogy az már engem bosszant. Fel sem vetődött bennem, hogy adjak neki egy esélyt, mert nincs kedvem számolni a következményekkel.
- Sajnálom - mindössze ennyit tudok kifacsarni magamból, és bűnbánóan lehorgasztom a fejem.
- Dehogy sajnálod – köpi felém vádlón szavait.
Erre a mondatára felkapom a fejem, és szemeim gondolatban – ha már tettekben nem lehet – végigsimogatják az arcát, amelyet beragyog a hold fakó fénye. Hiába pislog felfelé, hiába próbál gátat szabni sírásának, könnyei árulóan végigfolynak arcán. Most már engem hibáztat, nem magát. Tehát egyenes pályán haladok afelé, hogy megutáltassam magam vele. Elvégre gyűlölni is csak olyat lehet, akit igazán szeret vagy szeretett az ember.
- Magadnál senki és semmi nem fontosabb. Csak neked jó legyen…
- Ez nem igaz! – emelem fel felháborodottan hangomat.
Mondtak már hasonlót, hányták már a szememre, hogy egy érzéketlen robot vagyok, de ezt az ő szájából hallani mégiscsak fura. Több mint fura. Megrázó és megalázó. Nem mondom, hogy nem esett jól, hogy minden felszólalásomra azonnal ugrott, leste minden szavamat, a kezem alá dolgozott. De hogy most így hirtelen ejtve vagyok, ez nem esik jól.
Keserű mosollyal a szája sarkában int, majd a park felé igyekszik zsebre tett kézzel, gondolom haza.
- A csudába! – ordítok fel morgó hangon, amikor már messze jár, és feltételezem nem hallja.
Összeszorítom fogaim és öklöm is, majd dühvel telítve elrobogok Saga lakására. |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Frissítés
