Frissítés

2010.06.21. 17:35 Yumi-Yumi

THE END~

2010.06.13. 15:03 Hika-chan (Pon)

maya. POV Az egész úgy vette ki magát, mintha egy hős karjai közé kerültem volna. Vagy tényleg ez történt? Rain lett az én hősöm – pont olyan hős mint amilyenekről gyermekkoromban ábrándoztam. Az igazat szólva bármit képes vagyok neki megígérni, ha ettől mellettem marad. S amikor ott, a színpadon, mindenki szeme láttára megcsókol azt hiszem, hogy elájulok. Már biztos vagyok benne, hogy mindent komolyan gondolt amit mondott és tényleg szeret. A színpadról lelépve szinte bódultan bámulok magam elé. Megbabonázott a csókja. Mikor alig néhány perc múlva újból felcseng a mikrofonba Rain hangja beleremegek. Olyan jól énekel, hogy képtelen vagyok szavakba önteni. - Nem vagy normális, baka – hallom meg Aiji sértődött hangját. – Ezt mégis miért nem voltál képes elmondani nekem?! Ha? Csillogó szemeimet Aiji-ra emelem és minden szó nélkül átölelem a nyakát. - Aiji… Én… én szeretem Raint. Szerelmes vagyok! – mondom boldogságtól szikrázó hangon. A végzet ami eddig oly sötétnek tűnt egy szemrebbenés alatt változott meg. Beleremegtem az összes felém intézett pillantásába. Örökké Rain rabjává váltam… De mint mondani szokás egyik csoda sem tart örökké. Az iksola befejeztével eljött az idő mikor Rainnel elváltunk egymástól. Neki vissza kellett mennie Koreába nekem pedig végre rendes munkát kellett keresnem. Akárhogy is de muszáj volt elszakadnunk. Mindketten az álmainkat követve indultunk tovább… - Ugye még látjuk egymást? – kérdezem mosolyogva bár arcomon ott csillognak a könnyek, mint megannyi apró gyémánt. Rain mosolyogva törli le a nedves cseppeket, majd finoman megcsókolja ajkaim. - Ígérem. De akkor te is megígéred, hogy rajtam kívül senki mellett nem fogsz sírni. - Rendben… Mindennek ellenére úgy érzem, hogy örökre az a lakás marad az otthonom amiben együtt éltünk a főiskolán töltött évek alatt… Ezt követően sok bandát megjártam és a részidős munkák mellett egyfolytában gitározni jártam és próbákra mentem. Évekbe tellett amíg igazán jó helyet találtam magamnak; Miyavi mellett szerződtem le a PSC-hez session gitárosnak. Boldog hónapokat töltöttünk el ketten mialatt én végig MYV-nél laktam. Fogalmam sincs, hogy keveredhettem oda hiszen nem voltunk szerelmesek egymásba. Én még mindig Raint szerettem még ha őt már régóta nem is láttam, de Miya mellett mintha megtaláltam volna a biztonságot. Amikor pedig csak tudtam minden interjút megnéztem a tévében melyekbe Rain szerepelt. Ahányszor megláttam egy-egy újonnan készített videó klipjét mindig elöntött a boldogság. Az összes felvételen láttam, hogy mikor örül és mikor szomorú. A képernyő előtt ülve úgy éreztem, mitnha én is ott lennék mellette. Mintha együtt értük volna el az álmainkat. Aztán hónapokkal később találkoztam újra Aiji-val így sajnos ott kellett hagynom a többieket és újból el kellett szakadnom valakitől akit a legfontosabbnak tartottam. Csakhogy megint az álmaim után vethessem magam. Még az együttes megalakulásakor érkezett egy csomag amit egyenesen Koreából küldtek. A postás azt mondta, hogy fontos küldemény ezért fél nap alatt ide is szállították. Nem értettem, hogy mégis ki akarna nekem ilyen sürgősen csomagot küldeni, ráadásul mérföldekkel távolabbról. Miután bezártam az ajtót azonnal ki is nyitottam a papírdoboz tetejét. Két csillogó szempár nézett fel rám és egy négylábú szőrgombóc ugrott a nyakamba. Egy aranyos kiskutya volt. Ezen kívül a csomagban még ott árválkodott egy egész nagydoboz epres nyalóka. - Mocochang… Tudom én ám, hogy ki küldött téged! – nevettem és beletettem az apró kiskutya szájába egy darab nyalókát. - Köszönöm Rain… - suttogtam. * - Ez az épület már mindig ugyanolyan marad – mondom mikor a lakástömb elé érek. Felnézve a hatalmas téglaszínű falra muszáj elmosolyodnom. Mióta Rain és én elköltözünk valóban nem változott itt semmi. Lassan sétálok fel a lépcsőkön és tekintetemmel végig a lakásajtókat igézem. Néhány perc múlva meg is érkezek célomhoz és előveszem az apró pótkulcsot. Rain nem volt hajlandó eladni a házat és inkább fizeti még mindig az összes költséget csak hogy tudja, hogy a mi „otthonunk” biztonságban van. A pótkulcs meg amolyan búcsú ajándékféle volt. A zár alig hallhatón kattan egyet, majd az ajtó nyikorogva nyílik ki előttem. Leszobrozom a küszöbön, mikor meglátom az ablakpárkányon ülő Raint. A napsugarak kontúrként fonják körbe testét. Tekintetünk találkozik és percekig csak néma döbbenettel nézzük a másikat. - Maya… - suttogja megenyhülten. A kulcsok csörögve hullnak le a poros parkettára. Sírva ölelem át Raint ő pedig szorosan magához húz. - Költözzünk össze – mondja halkan. Tétovázás nélkül bólintok. - Hiányoztál. Mert ez erősebb kötelék mindennél; fontosabb a barátságnál, több a szerelemnél. Mert valami így válik olyan örökké akár az idő…

2010.06.11. 08:45 Yumi-Yumi

Rain POV:   „Hogy mi van?” – kérdezem magamban újra és újra, fel se fogva mi ez az egész. Ráadásul pont az évfordulónk napján. Ez nem lehet. Érzem, hogy egyre idegesebb leszek, főleg mikor meghallom Maya utolsó szavait és megérzem, hogy elindul kifelé. Várok egy kicsit, majd felkelek és hírtelen visszarántom. - Maya, állj meg! – mondom mérges hangon. Megremeg és már rákészül, hogy talán megfogom ütni, vagy ilyenek, de erre az egyre sose lennék képes. - Pontosan kik voltak azok? – kérdezem aggodalmasan. - Kérlek.. Nem.. Nem fontos…. Én csak szörnyen érzem magam és.. – mondja nehezen. - Nem érdekel! Azt kérdeztem kik voltak azok?! – morranok rá, mert bár akár mennyire szeretem, ezt azért nem vártam volna tőle és most sikerült igazán, életében talán legelőször, de igazán megbántania. - Hi-Hiro… és.. K-Key.. – dadogta, remegve. - Igazán? Na majd adok én nekik. – kiáltom, mialatt dühöm iszonyatosan fokozódik. - Rain, kérlek, ne! – mondja ijedten, mire fogom és az ágyra lököm. - Maradj csendben! Most elmegyek, de ajánlom, hogy amíg vissza nem jövök, nagyon gondold át mi a legfontosabb a számodra! Viszont, amennyiben elmész innen és nem talállak itt, akkor onnantól soha az életben ne merj keresni! – mondom neki érdekesen higgadt, még is dühös és megbántott hanggal. Látom, amint tekintetébe félelem gyűlik és hírtelen kicsordulnak eddig bent tartott könnyei. Majd meg szakad a szívem, de kivételesen nem bújok mellé. Nem bírok. Olyan, mint ha egy tőrrel szúrta volna át a szívem. És szükségem van egy kis időre és levegőre, ahhoz hogy mindezt felfoghassam. Így aztán fogom magam és elviharzok. Persze a telefonom nálam van, mert bár haragszom rá, képtelen vagyon nem szeretni őt és aggódni érte. Aztán fogom magam és egy nagy csattanással bevágom magam mögött az ajtót. Utam rögvest az eddig úgy nevezett „barátaimhoz” vezet. Mikor beérek a próbaterembe, észre veszem hogy Hiron és Key-en kívül nincs bent más. A többi 2 srác talán már hazament. Nem is baj. Látom, amint meglepődnek, belőlem pedig egyszeriben kitör a harag. Üvöltözök velük, de próbálok higgadt maradni, egészen addig a pillanatig. - Na mi van? Hát neked sírta el bánatát a kis ribi? - Cchhh. Nem hittem volna, hogy pont egy ellenséggel fogsz összeállni. Mondataiktól elértem a végső önkontrolom pontját. Innentől képtelen voltam megállni. Odarohantam hozzájuk és nem érdekelve hol találom el őket, csak püföltem mind a kettőt. Sikeresen felborítottam és szétzúztam közben a hangszerek nagy részét is, de nem érdekelt. A szívem és a fájdalmunk, a mi közös fájdalmunk Mayával arra vezérelt, hogy megvédjem. - Ti rohadt szemetek! – mondtam még utoljára és szinte ájulásig ütöttem mind a kettőt – Ha a közelébe mertek menni, nem ússzátok meg ennyivel! MEGÉRTETTÉTEK? – üvöltöttem, majd fogtam magam és eljöttem. A kinti hűvös levegő szerencsére lenyugtatott valamelyest, de így is nehéz szívvel mentem vissza a lakásba. Féltem. Attól, hogy nem lesz már ott. Féltem. Hogy talán valami hülyeséget csinált. De még is, mikor beléptem és megláttam összekuporodva az ágyon sírni, a szívem nagyot dobbant megkönnyebbülésében. Vártam egy kicsit, majd feloltottam a villanyt. Megrezzent és ijedten nézett fel. Látta rajtam, hogy tiszta seb a kezem és hogy a szám is sikeresen felrepedt a verekedés közben. Még jobban sírni kezdett és úgy remegett, mint a kocsonya. Én ekkor elé álltam, de már képtelen voltam kiabálni vele. - Döntöttél? – kérdeztem halkan, mire félve bólintott. Magamban nekem is megvolt már a két döntésem. Így amikor dadogva, de megadta a válaszát én is elmondtam az enyémet. - Én.. Nagyon.. Sa-Sajnálom… - zokogta – De.. – ennél a pillanatnál kicsit megállt a lélegzetem, mert nem akartam azt hallani, amire a legkevésbé vágyok – Nekem.. TE-te VAGY.. a legfontosabb… é-és.. BOCSÁJS meg… amiért hülyeséget… csi-csináltam…   A szívem ismét nagyot dobbant örömében és hatalmas sóhaj hagyta el a tüdőmet. - Maya! Megadtad a válaszod, hát halld enyémet! – tisztára mint egy ókori filmben, gondoltam a fogalmazásomra, bár most nem ez a lényeg – Innentől kezdve NEM ÉRDEKEL, ami történt! Ha egyszer is szóba mered hozni, VÉGEZTÜNK! Elintéztem azt a két barmot és örökre ki fogok szállni a bandából. Akár tetszik, akár nem. Számomra te vagy az éltető erő, és nem hagyom hogy bárki vagy bármi is közénk álljon! Megértetted?! – kérdeztem tőle, mire alig észre vehetően, de bólintott. És holnap ezt még be fogom fejezni mindenkivel. Örökre. Amennyiben ellenedre lesz a dolog, sajnálom. De akkor nem kell, hogy velem légy. Nekem olyas valaki kell, aki képes feltétel nélkül szeretni, és bevállal mindent a szerelmemért. Ahogy ezt én magam is megadom az illetőnek. Így felteszem még egyszer a kérdést. BIZTOS, HOGY EZ A DÖNTÉSED? – képtelen bármit is mondani, de bólintásai és szomorú tekintet elég nekem ahhoz, hogy tudjam igent akar mondani. Ekkor minden szó nélkül, elfeledve ami történt magamhoz rántom és úgy szorítom, mint amikor a gyermek az anyukáját. - Szeretlek, te kis hülye! – suttogom még végül, már magam is sírva, majd egy jó órányi ölelkezés után, sikerül végül nyugovóra térnünk. Azonban másnap, tudván hogy ismét vár minket a suli, korán felkelek és mindent előkészítek. Reggeli, tiszta ruha és minden ami kell. Majd Mayával együtt, lassan elindulunk az iskolába. Út közbe még nem mert nagyon hozzám szólni, vagy rám nézni, de tudom, hogy ez nemsokára megváltozik. Mikor beérünk a kapunk, kézen fogom és a nagy színpadhoz megyek vele. Mint mindig, a mikrofonok és a suli hangszerek ott állnak beélesítve a reggeli koncertre készülő bandának. Ez esetben az enyémnek, majd kicsivel utánuk Mayáénak. Ujjammal aprókat ütök a mikrofonra, hogy biztos be van-e kapcsolva, s mikor meghallom hogy igen, megállás nélkül kezdek mondandómba, mialatt kedvesem csak értetlenül, kissé talán félve áll mellettem. - Figyelem-figyelem! Bejelenteni valóm van az egész iskola számára! – hangomra persze mindenki oda csődül, főleg a lányok tömkelege, de a tömegben kiszúrom a két banda tagjait és ez elég ahhoz, hogy nekikezdjek – Itt, majd hogy nem mindenki szeme láttára, ÉN RAIN KIJELENTEM, HOGY TISZTA SZÍVEMBŐL.. – kis szünetet tartok – SZERELMES VAGYOK MAYÁBA ÉS A VILÁG MINDEN KINCSÉÉRT SE VAGYOK HAJLANDÓ MÁSKÉPP TENNI! – olyan hangosan mondom, ahogy csak tudom. Szinte a suli beleremeg, olyan hangos amit mondok, de így legalább halja mindenki. - Továbbá, a mai naptól kezdve nem vagyok a World Stars tagja! ÉS AKI INNENTŐL KEZDVE BÁNTANI MER BÁRMELYIKÜNKET IS, AZ NEM FOG JÓL JÁRNI! ERRE MEG ESKÜSZÖM! – mondom végül, majd Mayára nézek, aki csak értetlenül még is talán valami féle büszkeséggel néz rám. Fogom magam, majd ott, az egész suli színe előtt olyan csókot váltok vele, amitől ha nem tartanám, simán összerogyna. A tömeg pedig értetlenül áll, majd ahogy a lányok visítása felcsendül, mindenki más is örömtapsba kezd. A két banda tagjai csak pislognak a tomboló tömegből, én pedig újra megcsókolom szerelmemet, dacolva azzal, hogy szeretem.

2010.06.10. 15:44 Hika-chan (Pon)

maya. POV Soha nem hittem volna, hogy valaki képes lesz ennyire szeretni. Főleg nem azt, hogy ilyen sokáig. Rain annyira az életem részesévé vált, mint még soha senki. Elég csak néhány órát eltöltenem nélküle és máris hiányzik. Anyám azóta sem tudja hova tűntem, de nem is keresett. Mondhatni Rain maga lett az otthonom. „Haza” érve teljesen meglepődök a mindent elborító csodától és az étel látványától. Még a könnyeim is elerednek. Az este csodálatosan telik. Egészen egy bizonyos pontig. - Csak nem a ráadás? – kérdezem remélve, hogy egymás csókolásánál tovább kivételesen nem megyünk. - De! Ez az extra ajándék. Édesem! – Kijelentését újabb csók követi. Hátrább húzódik és így egy kicsit még jobban belesüppedek az ágyba. Fájdalmas nyüszítés hagyja el torkomat. Rain meglepetten kapja rám tekintetét és végigsimít arcomon. Az idő múlásával sikerült annyira hozzám szoknia, hogy még a legkisebb rezdülésemből is megért mindent. Látja mikor örülök és látja azt is mikor szomorú vagyok. Utóbbinál pedig mindig megpróbál felvidítani. Talán néha túl sokat is aggódik. - Mi a baj? – érdeklődik aggódva. Szeme csillogásán látom mennyire érdekli a válaszom. - Se-semmi… Nincs kedved inkább görkorcsolyázni? Vettem egyet és... mivel neked is van elmehetnénk akár együtt is – habogok össze vissza. - Maya… kérlek. Már teljesen besötétedett. Látom rajtad, hogy valami baj van… Mondd már el mi az – kérlel ellentmondást nem tűrő hangnemben. Szigorú pillantásából megértem, hogy nem kerülhetem ki a válaszadást. Csakhogy ez nem azt jelenti, hogy meg se próbálom. - Tényleg nincs semmi – teszem magam elé a kezem - Persze és, ha a nagyapámnak kereke lenne akkor motornak nevezném – villant rám egy szúrós pillantást. Majd megenyhülve karolja át a vállam és von magához. Suttogva folytatja: - Kicsi Maya. Eddig is elmondtál mindent… - Rain… ígérd meg, hogy rajtam kívül nem leszel mérges senkire és nem fogsz senki mást hibáztatni. Csakis engem. Furcsállva kapja rám fejét és máris sejti, hogy semmi jóra nem számíthat. Bizonytalanul bólint. Talán mert tudja; ha nem egyezne bele kérésembe nem mondanék el semmit. - A banda társaid… - itt egy percre elgondolkodom és próbálom magamban minél finomabban megfogalmazni a folytatást. Nem akarom, hogy Rain túlságosan kiboruljon. Sajnos ha nem mondanék semmit az lenne a legrosszabb. Hazudni pedig akarok, ezért az igazsággal folytatom. – Szóval. Két bandatársad megtudta, hogy… nos azt hogy hogyan lettem „vezető” az én együttesemben… Félek folytatni, de Rain tekintete szinte lyukat éget rajtam. - Azt mondták, hogy ha nem akarom, hogy az egész iskola tudomást szerezzen erről akkor tegyek nekik egy szívességet. Rain… Én… Nagyon fájt mikor egyszerre ketten is csinálták… - lehajtom a fejem, de próbálom visszanyelni könnyeim, bár testem megállás nélkül remeg. Tisztán emlékszem az egészre. Hisz még a vérem is eleredt. De ettől függetlenül nem fejezem be mondandóm és mielőtt Rain bármit is szólhatna folytatom. – Az egész az én hibám volt.. Kérlek ne csinálj semmi hülyeséget. Főleg ne lépj ki a World Stars-ból… Az álmaid jóval fontosabbak nálam. Nem szól semmit csak percekig bámul maga elé. - Megértem hogyha nem akarsz többé látni engem – suttogom és kibújok Rain karjai közül, majd bicegve felállok. Talán jobb lett volna, ha nem mondok semmit. De úgy érzem, hogy joga van tudnia az igazságról…

2010.06.08. 22:41 Yumi-Yumi

Rain POV:   Angyalként szunnyad a puha ágyneműn fekve. Ajkai kissé szétnyitva, egyik lába kissé felhúzva, kezei közt a nyuszit szorítva. Meg tudnám enni, olyan édes. Ám mivel én is kellőképp elfáradtam, az ételt inkább visszaviszem, lefedem s mellébújva én is álomba merülök. Képtelen vagyok felfogni, hogy milyen csodás perceket tölthetek vele. Pedig eleinte ki nem állhattam, ahogy ő se engem. Bár a bandáink még mindig nem csípik egymást, szóval következő lépésben talán ezzel kéne majd kezdenünk valamit. De az még várhat. Most leginkább igyekszünk minden lehetséges pillanatot együtt tölteni. Akár egy igazi szerelmes pár. Moziba járunk, otthon nálam együtt zenélünk. Mindenféle hülyeséget kitalálunk, csak hogy együtt tölthessük az időnket. Kezdem azt hinni, hogy nélküle lassan képtelen lennék élni. Aztán egy nap - a találkozásunk óta hat hónappal - megtörténik, amire talán sose számítottunk. Elérkeztünk az első, féléves évfordulónkig. Azt akartam, hogy ez a nap különleges legyen. Így elkövettem minden tőlem telhetőt, hogy ez így is legyen. Míg ő a haverjaival volt és gyakorolt, addig én kitakarítottam otthon és összeütöttem egy gyönyörű, filmbe illő gyertyafényes vacsorát. Még apró mécsesekkel is körbe raktam a szobáig vezető utat, hogy még hangulatosabb legyen az egész. Majd alig vártam, hogy megjöjjön. Addig még én is lefürdök, és felveszem az egyik kedvenc öltönyömet. Aztán csak ülök és várok, hogy végre megjöjjön. Nem is kell sokáig ott üldögélnem, mert alig tíz perc múlva, meg is csörren a kapucsengőm és meghallom édesen csilingelő hangját. Úgy rohanok, akár egy szerelmes tinédzser, bár lehet hogy az lennék? – állok meg egy pillanatra, majd kopogását hallván rohanok is, hogy ajtót nyithassak. Mikor belép, teljesen elámul. - Mi ez az egész Rain? - Hát nem is tudod? – mosolygom rá kérdő tekintettel, mire felcsillan a szeme. - Ez most komoly? Én azt hittem csak kiveszünk egy filmet meg popcornozunk egyet. – hallom meglepett hajgát, mire egyre beljebb és beljebb lépdel cipője levétele után. - Tetszik? – kérdezem tőle, derekát hátulról átkarolva. - Csodaszép! Ez az eddigi legeslegszebb ajándék az életemben. De.. Én.. Nem vettem semmit. – mondja végül lesütött tekintettel. - Butus! Nekem te magad vagy az ajándék! És én bőven megelégszem ezzel is! – suttogom fülébe, majd mikor hátrafordul, magamhoz vonom és megcsókolom. - Köszönöm! – mondja csókunkba. - Szeretlek Maya! Boldog Féléves Évfordulót! – suttogom neki, majd átölelem s érzem, ahogy kissé elpityergi magát. Miután megvacsorázunk és ő is sikeresen megnyugszik, az ablaknál ölelve kezdem el csókolni, majd szép lassan átvezetem a hálóba és az ágyra döntve kezdem el kényeztetni. - Csak nem a ráadás? – kérdezi lelkesen, mire mosolyogva bólintok. - De! Ez az extra ajándék. Édesem! – mondom kissé kéjes hangon s megcsókolom.

2010.06.05. 17:27 Hika-chan (Pon)

maya. POV - Ez most lehet, hogy jobban fog fájni, de nyugodj meg. Bízd rám magad és akkor észre se fogod venni – mondom lágyan, könnyedén. Bólint én pedig a lehető leglassabban hatolok belé, hiszen tudom mekkora fájdalmat okoznék azzal ha siettetném a dolgot. Látom arcán, hogy fáj neki így egy időre (még ha nehezemre esik is) megállj-t parancsolok magamnak és elkezdem testét csókolni, kényeztetni, hogy elterelhessem gondolatait. Hátravetett fejjel próbál meg lazítani mialatt én oldalát kezdem el simogatni kezeimmel. Megpróbálok nyugodt és gyengéd maradni, akkor is ha úgy érzem mindjárt szétpattannak az idegeim. Nincs túl nagy türelmem – többek között ezért nem akartam én a seme lenni. - Ahm… - nyöszörögöm összeszorított fogakkal. Rain annyira szűk, hogy ha ezt néhány percnél tovább bírom akkor komolyan kiérdemlek valami díjat. – Azt hiszem… jobb lenne ha még várnánk néhány percet – próbálok mosolyogni, mire Rain halványan bólint egyet. - Tudod… gyönyörű hangod van. Mióta hallottam valamiért nem vagyok képes nélküle élni – motyogja Rain egyenesen a szemembe nézve mialatt próbál elvonatkoztatni az egyre zsibbadó alfelétől. Annyira jól esik ezt hallani, hogy újabb mosoly csillan fel ajkaimon, mialatt ujjaim végigvezetem Rain izmos mellkasán. – Köszönöm – nyögöm halkan.  Alig néhány perc simogatással, kényeztetéssel eltöltött idő után Rain megrántja csípőjét jelezve, hogy készen áll a folytatásra. Erőteljes nyögés szakad fel a tüdőmből az új érzés hatására. Eleinte lassan kezdek el mozogni ezzel még beljebb kerülve benne s úgy érzem, hogy már-már az észveszejtőség határán táncolunk, amint mozgásunk egyre gyorsul. Markomat férfiasságára kulcsolva próbálok életet lehelni erekciójába, mialatt újabb sóhajok szakadnak fel tüdőmből. Érzem ahogy hangom hatására egyre merevebb lesz, de azzal is tisztában vagyok, hogy én nem bírom már tovább. Hangos hörgések és egyre intenzívebb remegés mellet végül sikerül elmennem. Testem teljesen elernyed mialatt átölelem derekát és kicsúszok belőle, majd egy kissé hátrább tolom magam az ágyon és úgy hajolok férfiasságára, hiszen a fájdalom miatt neki még kell egy kis idő. Egyre újabb fogásokat kipróbálva harapdálom, szívogatom erekcióját. Végül a számba élvez s ezúttal minden viszolygás nélkül nyelem le minden cseppjét, majd kúszok fel hozzá és csókolom meg. Édes, ragacsos csókunk percekig is eltart s mikor elválunk egymástól egy hosszú nyálcsík még mindig összeköti ajkainkat. Egy jól irányzott dobással a szoba sarkába álló kuka felé lendítem az óvszert és szerencsére bele is találok. Elmosolyodom azon, ahogy végül kidől az ágyra és onnan pislog fel rám. Bárcsak örökké tarthatna ez a gyönyörű pillanat. A késő délutáni nap sugarai vöröses fénybe burkolják a narancs színűre mázolt szobát. Macska módra gömbölyödöm Rain mellé és hatalmas szemekkel pislogok rá. Aztán lassan elnyom valamiféle fáradtság, de elaludnom egyelőre nem sikerül. - Maya… Egyél valamit – hallom meg Rain hanjgát és mikor szemem sarkából rápislogok észreveszem, hogy már az ágy mellett áll. - Benne vagyok. Kérek nyalókát – nyávogom macskaszerű hangot kiadva magamból. Elmosolyodik. - Szoktál te egyáltalán mást is enni? Csont sovány vagy, különben is most komolyan kérdeztem – dorgál meg kedvesen, de én csak megrázom a fejem. - Jó akkor hozok én valamit – sóhajtja megadón, de amint kilép a szobából engem végleg elnyom az álom…

2010.06.03. 11:38 Yumi-Yumi

Rain POV:   Érintései sokkal másabbak, mint az enyémek. Jobban odafigyel, nem úgy ahogy én tettem. Már szinte megőrjít mire lehúzza rólam az alsómat. Aztán, ahogy megérzem forró leheletét ágyékomnál, még a libabőr is végigfut rajtam. Majd nagyon lassan neki áll ingerelni, amitől elkezdek sóhajtozni. Hamarosan nem csak ujjaival, hanem forró ajkaival és nyelvével is fokozza izgatásomat én pedig kezdem úgy érezni, hogy a fellegek közt járok. Nem durva, nem siet és ez valahogy tényleg sokkal másabb. Aztán, mikor érzi, hogy levegővételem gyorsítani kezdem, megáll és fölém mászva megcsókol. De ennyire lágyan még életemben nem csókolóztam senkivel, mint ahogyan az imént vele. Majd a következő lépése az, hogy fülemhez hajol s fülcimpámat harapdálva suttogni kezd. - Készen állsz..? Hm..? – hallom mély, még is gyengéden búgó hangját. - Igen.. – felelem halkan, mire ő nyakam kezdi el csókolgatni és finoman szívogatni. Aztán lejjebb haladva áttér mellbimbóimra és ujjaival ismét simogatni kezdi férfiasságomat. Csak hogy most már valami egészen más érzésre is ráeszmélek. Immáron nem csak merevedésemmel törődik, hanem kezét kicsivel lejjebb csúsztatva bejáratomnál is ingerel. Felsóhajtok. Mire ő kicsit megáll és a fiókhoz lépve kiveszi a síkosítót. Még jó, hogy felkészülök és van itthon.. néha.. na jó, talán többször is, de most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy visszabújik mellém, újfent csókolni kezd, s közben az újaira kent síkosítóval bejáratom ingerli tovább. Eleinte nem olyan rossz, csak furcsa. - Most próbálj lazítani kicsit! – suttogja, én pedig lélekben remegve de megpróbálok nyugodt maradni. Majd megérzem, hogy mutatóujját lassan elkezdi belém mélyíteni. Fáj, mert még új ez az egész számomra, de ugyan akkor jól is esik. Szerencsére nem hagyja, hogy a fájdalomra koncentráljak, mert másik kezével mellkasomat kezdi simogatni, s idő közben néha meg is csókol. Kis idővel később már jól esően sóhajtok újra és újra. Aztán már az sem tűnik föl, hogy két, majd lassan 3 ujja mozog bennem. Talán csak annyit veszek észre az egészből, hogy sokkal jobban ingerel én pedig egyre gyorsabban lélegzem. Majd mikor már elég felkészültnek gondol, megszólít.  - Ez most lehet, hogy jobban fog fájni, de nyugodj meg. Bízd rám magad és akkor észre se fogod venni. – hallom nyugtató hatással csilingelő hangját.  Bólintok, majd hagyom, hogy lassan belém hatoljon férfiasságával. Nagyon fáj. Testem teljesen megfeszül, fejemet pedig hátra hajtva próbálok relaxálni, mire ő mellbimbóimat és hasamat kezdi közbe végig puszilni, ami tényleg segít és elvonja a figyelmemet.

2010.06.01. 18:15 Hika-chan (Pon)

maya. POV Még a szemeim is könnybe lábadnak attól, amiket mond. Egyszerűen képtelen vagyok bármit is kinyögni. Ennyire még soha életemben nem törődött velem senki s ennyire, mióta meg születtem még, nem éreztem magam fontosnak. Legszívesebben most egyszerűen átölelném és örökre mellette maradnék. Ilyenkor kívánom azt; hogy bárcsak pillangónak születtünk volna. Pillangóknak, akik gondtalanul lebegnek a levegőben és szavak nélkül is tudják, hogy többet jelentenek egymásnak bárminél. Őszintén csodálom Raint. - Maya! Kérlek! – néz rám sóvárgó tekintettel, nekem pedig végigszalad egy nedves csepp az arcomon. - Rendben van. Ahogy akarod! – suttogom s abban a pillanatban el is kezdem csókolni ajkait. Először gyorsan s gyengéden, aztán játékosan, nyelvemet is belevonva. Lassan kezdem el vezetni a szoba felé és be kell vallanom, hogy sokkal gyengébb vagyok nála. Ha nem segített volna minden egyes lépésével akkor valószínűleg soha nem jutunk el az szobáig. Mikor bejutunk az ajtón én azonnal a falnak lököm mire ágyékunk összepréselődik s mindketten egymás ajkai közé nyögünk. Nem kell megszólalnunk ahhoz, hogy megértsük a másik vágyait. A testünk beszél – helyettünk is. Kezeim lassan, óvatosan dugom pólója alá, majd többször is végigsimítom csípőcsontját, egyre erőteljesebben és erőteljesebben. Néha megremeg, de végül sikerül leküzdenem fölső részét. Ő is követi a példám, így alig egy szemrebbenés múlva mindkettőnk pólója a földön landol.  - Még mindig visszafordulhatsz - suttogom fülébe, de ő csak megrázza a fejét.  - Kicsi Maya... már megmondtam. Biztos vagyok benne, hogy ezt akarom - oktat ki lágy hangon. Én csak bólintok egy aprót, majd visszatérek eddigi dolgomhoz. Figyelmezetésképpen meglököm a csípőmmel meglököm az ő derekát, mire a faltól és egyenesen az ágy felé kezd araszolni, mialatt én nyakát harapdálom. Ahogy végigdől a puha takarón én úgy mászok fölé, majd dereka köré térdelve nézek le rá. Az üvegen keresztül beáramló napfény megvilágítja izmos, karcsú testét. Én csupán egy mosollyal konstatálom, hogy mégiscsak megéri taekwando-ra járnia. Gyönyörű teste van és ezt ahányszor csak végigtekintek rajta muszáj megállapítanom. Mosolyogva kezdi el kibontogatni az övem mialatt én az ő farmerjával szórakozom, így nem telik el sok idő s meg is szabadít az összes maradék ruhámtól. Én ennél jóval lassabban látok neki alsója lehúzásának, hiszen ahogy egyre lejjebb és lejjebb küzdöm róla az említett ruhaneműt úgy csókolgatom és nyalogatom az előbukkanó bőrét. Jóleső sóhaj hagyja el ajkait, mire én újból elmosolyodom. Soha életemben nem akartam még ennyire valaki mellett lenni. Bárcsak örökké tartana az ami most köztünk van. Boldoggá akarom tenni. Mert ő is azzá tesz…

2010.05.31. 20:34 Yumi-Yumi

Rain POV: Hazaérvén rögtön elindulok, hogy vegyek egy hűsítő zuhanyt, ám mikor már fél úton járok, valaki eszeveszett módjára kezdi el nyomni az ajtóm csengőjét.  - Vajon ki lehet az? – kérdezem magamtól hangosan, majd megindulok és kinyitom az ajtót.  Köszönni sincs időm, mert a látogatóm rögvest rám veti magát. Még jó, hogy csak Maya az, mert egyéb esetben már rég kidobtam volna az illetőt a ballépése miatt. Időközbe sikerül beljebb húznom és magunkra csuknom az ajtót, még mielőtt valamelyik szomszéd meglátna. Aztán, kicsivel később nagy nehezen sikerül elszakadnunk egymástól s rögtön nekem szegezik mondandóját: - Rain… ne mondd, hogy komolyan gondoltad a reggelit – dörmögi, mialatt átöleli nyakamat. - De – felelem neki halkan. - Nebassz… - kezd vigyorogni, majd kissé lehangolódik – De csak most az egyszer és csak akkor, ha te is készen vagy rá… meg persze, ha biztosan akarod. Erre én végigsimítok az arcán és bíztatóan bólintok egyet. - Természetesen nem csak úgy találomra jött ez az ötlet. – mondom, magamba meg visszagondolva rájövök, hogy talán még is.. – Hogy is mondjam.. - Egyszerűen? – kérdez vissza mosolyogva. - Szeretném megtudni, milyen érzés. És úgy gondolom.. ez így fer. – mondom végül kicsit lesütött szemekkel, mire ő meglepődik. - Micsoda? – kérdezi végül. - Figyelj! Nem szeretnék vitatkozni… Szeretlek és… tisztában vagyok vele, hogy a kezdőségem miatt, tegnap elég durva voltam veled. Ezt nem akartam. És így.. kötelességemnek érzem - valamint valahol érdekel is- hogy ezt megtegyem. Talán ez bután hangzik, de én nagyrészt még csak lányokkal voltam, és hát akár hogy is vesszük, velük ez azért még is máshogy működik. Te viszont – és most ne érts félre, vagy ne vedd bántásnak- de többször voltál ilyen helyzetben. Amit sajnálok, de valahol talán most fel tudnád használni. Szóval csak annyit akartak kihozni ebből az egészből.. – makogok itt mint valami idióta, bár a tekintetéből ítélve úgy is viselkedek most - ..hogy szeretném, ha megtanítanál! Mutasd meg nekem, hogy mit és hogyan kell csinálnom ahhoz, hogy… ne okozzak neked több fájdalmat! Hosszas monológom végénél elhalkulok, mire ő újfent könnybe lábadt szemekkel néz fel rám. Nem tehetek róla, de szörnyű lelkiismeret gyötör azért, mert figyelmetlen és felkészületlen módom tettem magamévá tegnap. Ez által pedig úgy érzem, az a legmegfelelőbb megoldás, ha ő maga oktat, még ha nem is lesz egy leányálom. De ha ő kibírta, akkor nekem is megy majd! - Maya! Kérlek! – néztem rá végül sóvárogva, mire egy könnycsepp hullott le kipirult arcán. - Rendben van. Ahogy akarod! – mondja, majd odabújik hozzám, és ajkaim csókolva elkezd a szobám felé vezetni.

2010.05.31. 18:25 Hika-chan (Pon)

maya. POV   - Jó. Akkor este megismételjük. De most fordított felállásban! – jelenti ki ezzel belém fojtva minden szavam. Ezt követően körülbelül fél óráig megszólalni sem bírok Aiji pedig ezalatt az idő alatt folyamatosan nyaggat, hogy mégis mi ütött belém. Hát higgye el kérem, hogy belém semmi nem ütött; drága barátommal Rain-nel ellentétben. Mégis mi oka lenne erre? Hiszen ezt még ő sem mondhatta komolyan. A megérzéseim valamiért mégis azt súgják, hogy ez teljesen komoly volt… Egészen a számítástechnika óráig ezen gondolkodom s csak akkor sikerül valamelyest összekapnom magam mikor a tanár kikérdezi a múlt órai anyagot, amiből nekem sikerül összekaparnom egy közepes érdemjegyet. Sohasem voltam jó tanuló, ezt mindenki tudja. Szabadfoglalkozáson megint a netet kezdem böngésznie, ezúttal elvonatkoztatva a rózsaszín plüss nyusziktól., hiszen most már nekem is van egy ami még most is Rain ágyán csücsül. Először csak bámulom a villódzó képeket, de hirtelen leesik az állam. Szinte lefordulok a székről mikor megtalálok egy blogot melyen Rain fényképei szerepelnek s az ő neve van a bemutatkozásnál is. Csakhogy mielőtt jobban beleélhetném magam és bármit is elolvashatnék kicsöngetnek, nekem pedig igyekeznem kell a szünetben lévő koncert miatt. Az utolsó számot, bár nem jelentem ki nyíltan mégis, Rainnak ajánlom. Az egészet csak neki énekelem s remélem, hogy annak ellenére, hogy nem futunk össze ezután sem, azért hallotta. Egy rövid szám volt csupán, mely a változásról szólt. A változásról és a gyógyuló sebekről amiket talán, ha nem is teljesen, de sikerült összeforrasztania. Az utolsó órát követően tétován lépek ki az iskolakapun és azon tűnődök, hogy nem kéne-e haza ugranom, hiszen most is Rain ruhái vannak rajtam. De mivel nincs kedvem elrontani az egész napomat, anyám üvöltözésével, ezért úgy döntök, hogy még ma kibírom így. Magabiztosan balra vettem az irányt és egyenesen Rain lakásáig csak rohanok és rohanok. Minden áron meg akarom tudni, hogy mi jár ennek az édes kis idiótának a fejében, amiért reggel ilyeneket mondott nekem. Ahogy kettesével szedtem a lépcsőfokokat a lábamon lévő tornacipők csak úgy csattogtak a lépéseim után, de végül hamar felértem és mondhatni rátenyereltem a csengőre. A bentről hallatszódó zajok alapján Rain kapkodva fordítja el a kulcsot a zárban és nyit ajtót. Valószínűleg nem tudja, hogy én vagyok az. Álláról és hajáról szinte patakokban folyik a víz s derekán is csupán egy törülköző díszeleg. Szó nélkül marok rá ajkaira, kiejtve kezemből a táskámat. Hosszú percekig csak némán csókoljuk egymást, mialatt Rain beljebb vezet az otthonos kis lakásba. - Rain… ne mondd, hogy komolyan gondoltad a reggelit – motyogom ajkai közé, mialatt karommal nyakát ölelem. - De – suttogja kissé tétován. - Nebassz… - vigyorodom el szélesen. Még mindig nem hiszem el. – De csak most az egyszer és csak akkor, ha te is készen vagy rá… meg persze, ha biztosan akarod. Komoly pillantást vetek arcára s úgy várom, hogy mondjon valamit. Követhetetlen ez az ember, de én nem akarom, hogy csak úgy bele vesse magát a mély vízbe minden indoklás nélkül. Abba belehalnék, ha azt kéne látnom, hogy mennyire szenved, hiszen még ő sem mazochista… Még ha én egy kicsit az is vagyok.

2010.05.30. 19:48 Yumi-Yumi

Rain POV:   Mikor meghallom fájdalommal teli hangját, már majdnem leállítom, ám ő nem hagyja. Egyre csak rám mozdul és egyre mélyebben fogad magába. Míg testem a kéjtől kiált, a szívem a fájdalomtól. Érzem és látom rajta, hogy ez így rosszul esik neki, de nem hagyja, hogy megállítsam. Majd mikor már az utolsó milliméterig is benne vagyok, hagyom hogy végre pihenjen és megszokja a dolgot. Nem mozdulok, amíg nem jelez hogy készen áll. Aztán úgy két-három perc múlva megmozdítja csípőjét, mire én először is felhörgök, mert hát nem egyszerű ha az emberen ilyen pozícióban mozognak, majd finoman és vigyázva elkezdek mozogni benne. Aztán egyre gyorsabban és gyorsabban. Közbe időnként levonom, hogy válthassunk egy-egy szenvedélyes csókot s van hogy kezeimmel hátát, fenekét és mellkasát simítom végig, hát ha ezzel is sikerül kicsit ellazítanom. Én magam viszonylag hamar elmegyek, ám ő még mindig bírja. Így ujjaimmal tovább ingerlem férfiasságát, mire nem sokkal később követi példámat. Lihegve csúszik le rólam s fekszik mellém. Annyira elfáradunk, hogy erőnk sincs kimenni lemosakodni. Reggel ennek meg is van a szép kis eredménye. Ám úgy édes az élet, ha nem egyedül kóstoljuk, így közösen megyünk el fürdeni. Jó be vallom, a reggeli merevedésnek köszönhetően lemegy egy gyors kézi kielégítés is egymás számára, de hát istenem. Ez van ha az ember férfinak születik. Majd felöltözünk, megreggelizünk és lassan elindulunk a suliba. Látom rajta, hogy nagyon kimerült és hát.. khm.. a menése is érdekes. Én annyira.. - Sajnálom! – mondom végül lesütött szemekkel, mire érdeklődve rám pillant. - Tessék? - Én.. Sajnálom! Nem akartam, hogy fájjon! – felelem nagyon halkan. - Jaj, ne hülyülj már! Ez csak.. ezzel jár.. – feleli savanyú képpel nevetést imitálva. Viszont én tudom, hogy nem volt neki olyan kellemes, mint ahogy azt előadja. Így egy hírtelen jött, ám talán még se olyan őrült ötlettől vezérelve megszólalok, még mielőtt beérnénk a suliba. - Jó. Akkor este megismételjük. De most fordított felállásban! – jelentem ki, mire ő se köpni, se nyelni nem tud én pedig szokásomhoz híven egy gyors csók után ott hagyom. Annyira ideges lettem, hogy tökre elvörösödött az arcom is. Biztos unja már hogy folyton lelépek, de ilyenkor képtelen vagyok a szemébe nézni. Egész nap nem beszéltünk. Remélem nem haragudott meg. Viszont ezen kívül semmi másra nem tudok koncentrálni, csak arra hogy szeretném megtudni milyen érzés lehet amin este velem is keresztül ment. Igaz, azt se tudom hogyan kéne ezt majd fogadnom vagy kezelnem, de muszáj vagyok megtenni. Érte. Mert szeretem!

2010.05.30. 15:07 Hika-chan (Pon)

maya. POV  - Ha szeretnéd megkapni.. – leheli fülembe. – akkor dönts az ágyra s fölém mászva fogadj magadba…! Hangjától élvezettel és vággyal vegyes remegés fut át testemen; már a szavaival is képes ekkora hatást kifejteni rám. Ahogy lehelete végigcirógatja bőröm, testem szinte magától mozdul s dönti le az ágyra. Esze ágában sincs ellenkezni, amiért ezúttal ő került a hátára, mert tudja, hogy sikerült elérnie amit szeretett volna. Nem tehetek róla, hogy imádom a nyalókát – ilyen az élet. A másik pedig, hogy őt is imádom. Gondolataim ekkor ellepi az a köd, aminek köszönhetően szinte bármire képes leszek, amit kér. Bár már idegeim pattanásig feszülnek azért arra még van erőm, hogy én is odahajoljak férfiassága fölé. Elégedett mosollyal konstatálom, hogy nem csak rám voltak hatással az eddig történtek. Fogaimmal egyre erőteljesebben karistolom végig az ég felé meredező erekcióját. Szaggatottan felnyög, mire nyelvem is bevonom a játékba.  Feleszmélni sincs ideje, mikor egy határozott mozdulattal feljebb húzódzkodom és összekötött kezeim mellkasára vezetem, majd rátenyerelek. Csípőmet megemelve térdelek fölé s onnan nézek le csillogó szemeire. Annyira gyönyörű és kecses, ahogy ott fekszik elfordított fejjel és az izzadtságtól arcára tapadt hajjal. Tekintetem a kezében lévő nyalókára vándorol, mire megnyalom a számat. Karját az éjjeli szekrény felé lendíti és kikap belőle egy tubus síkosítót, amiből nyom egy adagot a kezére én pedig biccentek neki, hogy ne spóroljon – ha már az a vágya, hogy óvszer és minden előkészítés nélkül üljek bele. Akaratomhoz híven eléggé be is keni magát, majd hátra lendíti feje fölé a karját.  Lassan ereszkedem rá és érzem, amint minden porcikám megfeszül és tiltakozik az érzés ellen. Egyszerre nyögünk fel, bár én inkább a fájdalomtól. Ahogy még lejjebb eresztem magam rajta még a szemeimet is kénytelen vagyok összeszorítani. Úgy érzem, hogy mindjárt szétszakadok belülről, de tisztában vagyok vele, hogy kibírtam ennél sokkalta rosszabbakat is. Már – már ordítás szerű hang hagyja el torkomat, mire Rain megremeg alattam. Legalább ő élvezi. Tudom, hogy csak bele kell jönnöm, ezért még jobban leereszkedem s ahogy sikerül Rain teljes egészét magamba nyelnem, körmeimmel akaratlan is végigkarmolok bőrén, amire ő felhörög, de a hang alapján még mindig az élvezettől. Először nem mozdul és türelmesen kivárja, hogy szokjam az érzést. Fáj. De minden erőmmel megpróbálom leküzdeni ezt a fájdalmat és arra koncentrálni, hogy Rain mellettem van és, ha az első alakalom nem is, de a következő sokkal jobb lesz.   Óvatosan mozdítom meg a csípőmet jelezve, hogy már készen vagyok és erre újabb hörgés szerű hang szakad fel tüdejéből. Először lassan, majd egyre gyorsabban kezd el mozogni bennem. Abban a pillanatban úgy érzem, hogy itt fogok meghalni, de valahogy ez a fajta fájdalom mégis felizgatja a testem.  Egyre gyorsabb tempót diktál, mire én is elkezdem ringatni magam a másik irányba. Amikor érzi, hogy neki már nem kell sok ahhoz, hogy elmenjen, kezét férfiasságomra kulcsolja és úgy kezd el ingerelni. Végre én sem a fájdalomtól kezdek el nyögni. Hamar belém élvez, de tudom hogy én még nem értem el azt a pontot, hogy követhessem őt és valószínűleg ezzel ő is tisztában van mert folytatja rajtam játékát. Végül azoknak a hosszú csontos ujjaknak hála nekem is sikerül elélveznem… Lecsúszok róla és pihegve omlok le mellé az ágyre. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy holnap nem lesz egyszerű bárhova is leülnöm…

2010.05.29. 19:38 Yumi-Yumi

Rain POV:   - Köss… ki…– nyögi vágytól elködösült hanggal, mire én megbénulok. ”Ez most komoly?” – gondolom magamban azon filózva, hogy jól értettem-e amit mondott. Ám mikor szemeibe nézek, tükröződnek szavai és rájövök, valóban azt mondta amit. Muszáj vagyok nyelni egy nagyot. Még a számat is beharapom, annyira zavarban érzem magam. - Kérlek! Köss ki! És tény a magadévá! – hallom meg újra könyörgő hangját. - Maya… - mondom meglepetten, de ő csak kérlelő tekintetével válaszol. Nincs más választásom. De azt hiszem, innentől jobb lesz, ha odafigyelek, igazán kivel is akarok összejönni, mert ez azért elég furcsa így elsőre nekem. Nem azért, mert lánnyal már volt dolgom, de.. Fiúval még nem, pláne nem így. Végül megfogom az övet és kis hezitálás után kikötözöm vele az ágyhoz Maya karjait. Mialatt fölötte ügyeskedek, meg-megemeli a csípőjét és úgy ingerel tovább. Muszáj vagyok felnyögni, ahogy férfiasságunk időnként a másikét súrolja s hangomra ő még jobban felizgul. Jesszus. Sose gondoltam, hogy valaki képes lehet ilyesmire izgulni, bár ahhoz képest ez talán még nem is olyan durva. Aztán, mikor már sikerült kikötöznöm, lehajolok hozzá és megcsókolom. Majd lefejtem magunkról maradék ruháinkat is és immáron csupasz testünk minden zavaró tényező nélkül simulhat a másikénak. Felejthetetlen érzés az biztos. Aztán, mikor nyakához hajolok, fülembe kezd suttogni és időnként egyszer-egyszer meg is harapdálja fülcimpámat. - Azt akarom, hogy simíts végig a testemen, majd ajkaiddal és nyelveddel tedd meg ugyan ezt az utat. – mondja rekedtes hangon és én megteszem amit kér. Finoman siklanak végig ujjaim oldalán, karjain és lábán. Majd ezeket a lépéseket ajkaim és nyelvem kíséretében is megismétlem. Hallom, ahogy egyre többet sóhajt, ahogy haladok lefelé testén. Majd hasa és mellkasa hevesen kezd fel s le hullámozni, ahogy combjaihoz érek. és egyre beljebb haladok. Magam is nagyot sóhajtok s leheletemmel kezdem ingerelni amúgy is merevedő hímvesszőjét. Ekkor hangosan felnyög. Ez tetszik. Finoman végighúzom rajta mutató ujjam, majd ugyan ezt nyelvemmel is megismétlem. Erre felhörög. Majd finoman ajkaim közé fogadom, mialatt kezemmel is szorosan körül fogva ingerlem. Ez a végpont. Sóhajtása kéjes kiáltásba csap át és egyre csak nevemet sóhajtja. „Hát, ha már elkezdtem, be is fejezem.” – gondolom s tovább izgatom. Persze csak finoman, nehogy a végén ennyitől elmenjen a drágám. Valamint végig tekintetét vizslatom, figyelve nem-e gondolja meg magát. Ám ez nem történik meg. Inkább csak egyre hevesebben sóhajtozik. Aztán kis idővel később, ujjaim lejjebb kalandoznak és hamarosan bejáratát is ingerelni kezdem. Ekkor már mondhatom, hogy magam is hangosan és szaggatottan lélegzem. A gondolataim ezer fele járnak és képtelen vagyok egynél több dologra koncentrálni. Majd egy hírtelen ötlettől vezérelve, kiszaladok a konyhába s egy titokzatos dologgal térek vissza. Látom, amint meglepetten pislog felém. Én erre odasétálok mellé, majd fölé hajolva ezt mondom. - Kérsz valami finomat? – éhes tekintete persze rögtön elárulja, hogy ez csak természetes. Majd pont ő ne kérne finomságot? – Ó, te kis mohó! – mosolygok rá, majd még közelebb hajolok hozzá, mialatt elkezdem lefejteni kezeit az ágyról, ám ugyan úgy összekötve hagyom. - Akkor dolgozz is meg érte! – mondom neki és előveszem a titkos fegyverem. Egy XXL-es epres nyalókát! –magamban ördögi kacaj tör rám, mikor megpillantom felvillanó szemeit- - Ha szeretnéd megkapni.. – suttogom fülébe – akkor dönts az ágyra s fölém mászva fogadj magadba…! – fejezem be mondandóm, majd egy mély csókba vonom. Nem tudom mért, de kis játéka engem is teljesen magával ragadott. Pedig sose voltam híve az ilyesminek, de aztán lehet hogy erre mondják azt, a szerelemért mire nem képes az ember?

2010.05.29. 15:04 Hika-chan (Pon)

maya. POV - Maya! Biztos, hogy ezt akarod? Én igazán nem szeretnék neked ezzel fájdalmat okozni.. mert…. Én… Szeretlek.. – hajtja le fejét s én a szavak hallatára összerezzenek. A könnyek szinte maguktól buknak ki a szemeimből és minden önerőmre szükségem van, hogy visszatartsam őket, mielőtt végigfolynának az arcomon. Soha nem hallottam ilyen őszinte szavakat. Némán, gyengéden felemelem fejét, az állánál fogva, hogy tekintetünk ismét találkozhasson. - Ne aggódj Rain! Még soha nem akartam semmit ilyen nagyon! És mivel.. én is.. szeretlek, ez nem fog fájdalmat okozni, mert teljes szívemből szeretnék veled lenni! Én.. bízom benned! – mondom, majd halványan el is mosolyodok.  Szó nélkül megcsókol és én a következő pillanatban azon kapom magam, hogy háttal az ágyon fekszem és Rain fölém tornyosulva mar számra. Kezeim önként, kérés nélkül siklanak vállára és csúsztatják le róla a yukatáját mi alig néhány perc alatt tehetetlenül a földre omlik. Tépi, csókolja ajkaimat és érzem, ahogy az arcomra szuszog. Telesen átengedem magam neki. Hagyom, hogy ő is lebontsa rólam a világos színű kimonóm és a földre dobja. Ujjaimmal hajába fésülök, amint nyakamat kezdi el kényeztetni. Újból felsóhajtok, majd egy hirtelen nyögés is kiszalad ajkaimon, mialatt ágyékunk egymáshoz ér. Kezeivel csípőmre siklik s erőteljesen végigsimít rajta, mintha mindig is tudat, volna, hogy mennyire szeretem ha a csípőmmel játszanak.  Ujjaimmal gyengéden kezdem el cirógatni hátát, amint ő nyelvével mellbimbóimon játszik. Élvezem az egész helyzetet, de ekkor rájövök, hogy valami hiányzik. Azonnal eszembe jut, hogy mi is az, így kezeimmel az már ledobott övem utána kapok. - Köss… ki…– nyöszörgöm a vágytól elködösült hanggal Rain-nek. Az elmúlt időben  ráeszméltem, hogy mikor szinte mindenre rákényszeríttetek valamit sikerült eltörniük bennem. Félek a fájdalomtól, de kénytelen lettem rájönni, hogy e nélkül képtelen vagyok együtt lenni, ilyen értelemben, bárkivel is. Legalábbis az eddig tapasztaltak alapján. S talán ez a seb soha nem fog begyógyulni…

2010.05.27. 21:31 Yumi-Yumi

Rain POV: „Ez a Maya.. rosszabb mint egy gyerek.” – gondolom magamban mosolyogva. Aztán azon kapom magam, hogy az italok felé rángat. Ott veszünk szakét és kivonulunk az egyik fa alá a tömegből. Ahogy ott ülünk és iszogatunk, az időnként fel-felküldött tűzijátékokat vizslatjuk és néha-néha egymást is. Viccesen fest, ahogy az alkohol fátyolos mámorba borítja tekintetét. Bár nem szokásom gyakran inni, még is jobban bírom mint ő. Aztán az órámra pillantva úgy gondolom, ideje lenne hazamennünk. Mert bár oké, hogy holnap nincs suli, de attól még nem lenne jó, ha az utcán sétálva ütné ki teljesen magát. Így aztán felhúzom és közlöm vele, hogy üljön fel a hátamra. Először csak nevet, aztán végül is sikerül rábírnom. Így aztán a hátamon cipelve indulok vele a lakásomhoz. Nem akarom hazavinni, mert tuti kiakasztaná az anyja. Ezért úgy döntök, ma nálam aludhat. Ahogy sétálunk érzem, hogy szorítása kicsit meggyengül és lélegzete is nyugodtabbá válik. Hátra pillantva pedig meglátom, hogy édes deden szunyókál. Akár egy kisangyal. Végül beérünk a házamhoz. Az ajtó előtt előkotorom a  kulcsaimat, majd kinyitom a zárat és bemegyünk. Beviszem a szobámba, hogy végre vízszintesbe tudjam fektetni, hisz úgy azért talán biztos kényelmesebb aludni. Arcába hullott tincseit kisöpröm onnan, és kis időzés után adok neki egy jóéjszakát csókot. Majd mellérakom a nyuszit és elindulnák kifelé, hogy csinálhassak magamnak egy frissítő teát, amikor megragadja a kezem, és visszaránt. - Maradj velem! – suttogja és csillogó tekintettel néz mélyen szemeimbe. - Nem hagylak itt. De inkább aludj! Ez most.. nem lenne helyes… - mondom neki halkan, egy lágy mosoly kíséretében, mire ő megrázza a fejét. - Nem akarok aludni.. Már teljesen józan vagyok és tudom mit akarok! Veled szeretnék lenni.. Kérlek Rain…! – hallom kérlelő hangját és nagyon nehéz ellenállnom. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Végigsimítok puha arcán, majd pillantásunk találkozása után, nagyon lassan közel hajolok hozzá, és olyan gyengéden, annyi sok szerető érzéssel csókolom meg, mint az előtt még soha senkit. Ajkai mézédesek és kicsit sem érezhető rajtuk a szaké. Finoman kezdem ízlelgetni felső, majd alsó ajkait. Közben ő sem tétlenkedik. Lassan elkezdi kikötni a saját, majd az én obimat (öv), azután óvatosan nekiállt lefejteni rólam a kimonómat. Én közben áttértem nyaka kényeztetésére s szinte zene volt füleimnek, mikor egyszer-egyszer kéjesen felsóhajtott. - Maya! – álltam meg végül, mielőtt teljesen elveszteném a fejem – Biztos, hogy ezt akarod? Én igazán nem szeretnék neked ezzel fájdalmat okozni.. mert…. Én… Szeretlek.. – sütöm le kissé a szeme, mire ő felemeli az állam és könnybe lábadt szemekkel tekint rám. - Ne aggódj Rain! Még soha nem akartam semmit ilyen nagyon! És mivel.. én is.. szeretlek, ez nem fog fájdalmat okozni, mert teljes szívemből szeretnék veled lenni! Én.. bízom benned! – hallom válaszát. Szavai könnyeket csalnak a szemeimbe. Ám nem hagyom, hogy elromoljon az esténk. Átölelem, majd átfogva arcát, szenvedélyes csókba vonom és az ágyra döntve kezdek neki teste felfedezésének.

2010.05.27. 18:24 Hika-chan (Pon)

maya. POV Ahogy körbejárkálunk az itt-ott jelentősen megduzzadt tömegbe én csak csodálom a különböző színekben pompázó lámpásokat és a vidáman nevetgélő embereket. Mialatt egy pálcikára aggatott virslit majszolok feltekintek a mellettem lépdelő Rain-re is. Újra és újra elhangzanak bennem azok a szavak, melyeket nemrég mondott nekem- képtelen vagyok elfeledni őket. - Rainy – rángatom meg kimonójának bő ujját. – Kaphatok szakét? – kérdezem, édesen pislogva rá. Felnevet. - Ha azt szeretnél – nevet tovább, majd elindulunk az italos standhoz. Időközben tekintetem egy célbalövő pavilon felé téved és hirtelen megállok. Szemeim találkoznak egy rózsaszín plüssnyuszi, aranyos gombszemeivel és néhány percig csak nézzük egymást Szó nélkül odatáncolok és elkezdem szuggerálni az aranyos állatkát. Talán nem is a nyúl szúrt szemet, hanem a kezében álló nyalóka. Öhm.. elismerem; ez most furcsán hangzott. - Mi az Maya? – érdeklődik Rain, aki időközben bemászott elém. - Nyusziii~ - kezdek el mutogatni felfelé az állványon ülő kiszemeltemre. - Olyan vagy, mint egy kiskutya – csóvál fejet mosolyogva. Majd minden féle előzmény nélkül lép oda a standoshoz és kér néhány jegyet, hogy lőhessen. Odaugrok mellé és csodálva nézem végig, amint kezébe veszi a pisztoly szerű tárgyat, majd lő vele. Azt sem tudom, hogy eltalálta-e. Végig csak őt bámulom. Vajon, hogy lehet egy férfi ennyire szép? Először fel sem eszmélek mikor a következő pillanatban valami puha kis állatkát nyom a karjaimba. - Nálam van a nyusziii~ - kiáltom hangosan mikor odaér, hogy mi is történt. Teljesen elpirulva, csillogó szemekkel nézek fel az előttem álló Rain-re. – Köszönöm… - dünnyögöm. – Sze… - csuklik el a hangom. Annyira nehéznek érzem kimondani, hogy az szinte már fáj. Magam sem értem mi ennek az oka; esetleg, hogy a több éves magány vagy az a sok átélt borzalom…. Nem tudom. Végül összeszedem magam. – Szeretlek. – Pirulok ki még jobban és egyik kezemmel a karjába kapaszkodok amíg a másikkal az aranyos kis plüssállatot szorongatom. – Saku-chant is szeretem - dünnyögöm államat a nyuszi bolyhos fejébe fúrva.  Saku-chan. Ez a neve az én drága nyuszimnak, amit Rain-tól kaptam. Meg sem várva reakcióját szaladok tovább a szaké-s pulthoz, magam után rántva őt is. Amíg sorra kerülünk én egyik helyről pattogok a másikra, hogy mindent lássak így Rain-nek megszólalni sincs ideje. Néhány perc múlva odalép mellém egy üveg szakéval és két pohárral a kezében. - Üljünk le valahova – javaslom a cseresznyefák felé biccentveő pedig egyetértőn bólint. Elveszem tőle az üveget, hogy segítsek neki cipekedni majd kisvártatva sikerül is kitámolyognunk a tömegből és végre nem kell azt a nagy zajt hallgatnunk. Erre is vannak jó néhányan, de itt legalább nyugodt minden. Bevárom Rain-t.

2010.05.27. 17:40 Yumi-Yumi

Rain POV:   Már vagy jó öt perce ott állok, mire megpillantom. Vállig érő haját felfonta és egy narancsos-fehér yukatában van. Csodaszép! Le se tagadhatja. Még az én szám is tátva marad kicsit, majd lassan mögé lopózva megfogom a karját és megszólítom. Megremeg, de mikor feleszmél, hogy csak én vagyok megnyugszik. Mosolyra húzza ajkait, majd gyengéden megcsókol. Én pedig képtelen vagyok ellenállni neki és derekánál fogva magamhoz rántva vonom mélyebb, szenvedélyesebb csókba. Ajkain cseresznyés ízt érzek. Biztos vagyok benne, hogy nem bírta ki nyalókázás nélkül, ám bár most kivételt tett és nem epreset evett. Nem is baj. Nem árt néha a változatosság. Szerencsénkre hamarosan elindulnak a tűzijátékok, így nem mi vagyunk az egyetlen pár, aki csókolózásba kezd. Ugyanis, ahogy azt tanultam, ezen az ünnepen ha valaki nem kap csókot, az lehet hogy balszerencsés lesz, vagy valami ilyesmi volt amit a tanár magyarázott, de a lényeg az, hogy velünk már csak szerencse történhet, mert képtelenek vagyunk elszakadni egymástól. Aztán, úgy jó tíz perc múlva, végre csak sikerül. Levegőért kapkodva, kissé kipirult arccal és megduzzadt ajkakkal nézünk egymásra, majd fogom és átölelem. - Szeretlek Maya! – suttogom végül nagyon halkan a fülébe, majd hátrébb tolom magamtól és megkérdezem – Na? Kajálunk? Látom, hogy meglepődött. Aranyos. De úgy tudom az ünnep miatt jöttünk és nem azért, hogy itt álldogáljunk mint valami bamba birka. Ezért fogom és kézen fogva megindulok vele az egyik büfé felé. Veszünk polipos gombócokat, desszertnek pedig karamellás cseresznyét.

2010.05.27. 16:40 Hika-chan (Pon)

maya. POV Néhány pillanatig félrebillentett fejjel pislogok utána, majd megindulok hazafelé, hogy összekészülhessek az estére. Amíg hazafelé botorkálok, felötlik bennem, hogy talán túlságosan is összezavarhattam Rainy-t az előzőleg tett kijelentésemmel. Vagy talán mégsem bánta annyira? Útközben találkozok még Aiji-ékkal és el is késérem őket gördeszkázni. Szinte észre sem veszem, ahogy eltelik az idő mialatt mi halálra mulatjuk magunkat egymás beszólogatásain. Mikor előkaparászom zsebemből a mobilomat látom, hogy már hat óra van, ezért felkapom a táskám és elrohanok. Otthon először kifújom magam, majd elkezdek kapkodni mielőtt anyám hazaérhetne és meggátolhatna abban, hogy elhagyjam a házat. Nem lennék oda-meg vissza a boldogságtól, ha ma is kitakaríttatná velem az egész lakást míg ő részegen dalolászik. A szekrényemben meg is találom egy régebbi fehér-narancs színű s rózsaszín mintákkal teletűzdelt yukatámat. A színek talán kissé nőiesebbé teszik a megjelenésem, de nem tehetek róla, ha egyszer ez tetszik nekem. A készülődés körülbelül háromnegyed órát vesz igénybe, majd a pénztárcámmal és néhány fontosabb dologgal a táskámban el is indulok. A park szerencsémre nincs messze így hamar odaérek. Már a kikövezett útról látom az ünnepség fényeit, a millió cseresznyevirág szirom pedig a szél miatt újra elkezdett szállni s ahogy felnézek az égre, mosolyogva nézem, hogy a csillagok szinte függönyként omlanak a sötét égboltra. Szép az este. Ahogy nyugodtan sétálok valaki hirtelen megragadja a karom, mire összerezzenek. Megfordulva egy villódzó szempárral találom szembe magam s elmosolyodom, mikor felfedezem benne Rain pillantását. Ennyire csak nem lehetek fóbiás, hogy még róla is azt hiszem, hogy valami idegen aki talán nem csak az útbaigazítás miatt állított meg… - Szia – mosolyodom el halványan. - Szép vagy… – jegyzi meg s ő is vissza mosoly rám. - …és bocsánat amiért az imént… nos olyan bunkón elhúztam. - Köszönöm… Ne is vedd magadra! – legyintek mosolyogva s elfojtok magamba egy gonosz megjegyzést. Gyengéd puszit nyomok ajkaira, de ő egy hirtelen rántással derekamnál fogva magához ránt, majd egy mély, s először talán kissé félős csókba von. Először kissé félek, de mikor megérzem, ahogy végigsimít a hátamon sikerül összeszednem magam. Ő van mellettem és benne képes vagyok megbízni. Nyelvem lassan csúsztatom ajkai közé s kezdem el harapdálni száját.

2010.05.27. 15:09 Yumi-Yumi

Rain POV:   Ahogy sétálunk kifelé a suliból, ő szimplán elém áll és közli velem a válaszát. A pillanat hevében még orra is bukok, amin elkezd kacagni. Én meg csak a földön csücsülve pislogok, mialatt visszaidézem az előbbi szavait. - Rainy! – hallom meg viccelődő hangját, majd bambán ránézek. - I.. Igen? - Csak nem kiütöttelek? – kérdezi egy fölöttébb gúnyosan kacér vigyorral az ajkain. - Mi? Nem! Dehogy! – tiltakozok felpattanva. - Ahham.. - Na jó, akkor este! Találkozzunk.. a.. parknál! – mondom, majd szélsebesen elviharzok. Hazaérve ledobom a cuccaimat és levágódva a kanapéra, gondolkozni kezdek. A múltkor sírva akart menekülni az emlékei miatt, most meg ilyenekkel jön? Velem van a baj? Megzakkantam? Vagy valami másról van szó? Már vagy egy órája ülhetek így gondolataimba merülve, mikor ráeszmélek, hogy Mayát csak úgy otthagytam azzal a közömbös búcsú mondattal, hogy „Na jó, akkor este! Találkozzunk.. a.. parknál!”… Jól van Rain, megint ügyes voltál. Azzal gyorsba elrohanok fürdeni és nekiállok előkutatni a kimonómat. Hiszen ha már ünnep, jelenjünk meg annak megfelelően. Úgy egy óra múlva sikerül is elkészülnöm és az órára pillantok. Remek, épp időben vagyok még. Majd összeszedem a tárcám, a telefonom és útnak indulok, mialatt csak reménykedni tudok, hogy Maya nem rágott be és tényleg eljön velem.

2010.05.27. 13:43 Hika-chan (Pon)

maya. POV   - I.. Igen. – adok igazat találgatásának. Hogy én miért nem voltam képes kinyögni? Őszintén szólva nem tudom s lehet örök talány marad, hogy miért jövök ennyire zavarba Rain pillantásából. Ez lenne az amit mások igazi kapcsolatnak hívnak? - Háááát… Talán… De… Mit kapok érte? – kérdezi gonoszan. Direkt húzza az agyam. Valahogy a képtelenségeitől le is esik az állam és magamban felteszem a kérdést, hogy mikor lett ő ennyire merész. - Utolsó óráig van időd eldönteni. Vagyis én 2-kor végzek, szóval addig gondolkozhatsz. – kacsint rám kacéran, majd nyom arcomra egy gyors puszit és már el is tűnik.  Kissé lehűlten ülök a tetőn s bámulom a fölöttem kéklő eget, a gyorsan úszó, hattyúszerű felhőket mialatt egyre csak a válaszomon gondolkozom. Szinte észre sem veszem, hogy már negyed órája ülök a lágy szellőben és mindenütt csend honol körülöttem. Gyorsan összekapom magam és rohanok vissza órára melyet kivételesen fejből tudok.  Néhány perc múlva már a számítástechnika teremben ülök s kitartóan kattogtatom az egeret. Kiélvezem az egyetlen órát amelyet Aiji nélkül tölthetek – bár a mellettem ülő Jun sem kispályás, ha kikészítésről van szó. De ő legalább szereti a nyalókát és megért, ha fellázadok Aiji nyalókaelvonó kúrái ellen melyeket az együttes próbáinak álcáz. Tisztára, mint valami FBI ügynök, akinek az a feladata, hogy távol tartson a sok finom édességtől. - Min gondolkozol ennyire Maya? – érdeklődik Jun s mikor odakapom a fejem látom, hogy a padon fekve bámul engem. - Honnan veszed, hogy gondolkozok? – kérdezem talán kissé kétségbeesett hangon. Jun szó nélkül a monitorom felé bök én pedig immáron odavezetem a tekintetem, mire azonnal el is kerekednek a szemeim. - Öhm… Mióta nézegetek én ilyeneket? – bökök a képernyő felé, de azonnal észbe kapok s ki is lépek belőle. Ha már rózsaszín, bolyhos nyuszikról és nyalókákról nézegetek képeket, akkor ott nagy a baj… - Ebből is látszik, hogy el-gon-dol-koz-tál – tagolja Jun, mintha egy elmefogyatékos lennék. – Na halljuk. Hol jár a kicsi Mayaatan agyacskája? – kérdezi ártatlanul pislogva. - Semmin – rázom meg azonnal a fejem s egy sóhajtással konstatálom, hogy a csengő megmentett. A következő óra gyorsan elszáll és én az iskola kapu előtti falnak támaszkodva várom, hogy Rain is jöjjön. Talán öt percet álldogálok így s köszöngetek az előttem elhaladó lányoknak akik izgatottan összesúgnak egymás között. Arcomon ott játszik az a letörölhetetlen mosoly. - Még a végén féltékeny leszek – hallom meg Rain viccelődését magam mellől mire hirtelen odakapom a fejem. - Nyugi azt, azért nem kell – vigyorgok rá, olyan bájosan, mint egy kisangyal. – Különben gondolkodtam… - kezdek bele mikor már kint sétálgatunk az utcán. - Igazán? – csillan meg szeme, mire én lábujjaimra állva odahajolok ajkaihoz és gyerekesen selypítve belesúgom. - Helyes is uke módjára nyögök, majd ajattad, amint vége a fesztivájnak... Ha úgy kívánod…– teszem alsó ajkamra mutatóujjam s úgy pislogok, várva reakcióját.

[41-22] [21-2] [1-1]