Frissítés

2011.08.08. 15:12 Mama-sama

Játék vége!

2010.11.03. 20:52 No-chan

- A picsába! – ordítom a szoba csendjébe, miközben ököllel a falba vágok. Eddig fel sem tűnt, hogy valaki másnak gondot okozok, de most, hogy láttam, rosszul lettem saját magamtól. Mindenkinek csak egy kolonc vagyok a nyakán, és nem teszek ez ellen semmit, csak sírok. De… Nekem hiányzik Jeong. Nem emlékszem mikor történt, hogy mikor távozott az élők sorai közül. Az az utolsó emlékem, a napok, hetek utána megszűntek létezni, csak az üresség maradt utána, és én, aki ebben élt, de most jött Ő. Mit tettem? Tönkre teszem az életét. Nem elég, hogy egy ember miattam szenvedett, most már Ő is, és még kitudja hány fő emiatt. - A rohadt életbe! – hullnak a földre könnyeim egy újabb ütést követően. Meddig fog még tartani ez a földi pokol? Mikor szűnik meg a lángok perzselése a bőrömön? Ideje lenne felébrednem végre, de képtelen vagyok rá. Minél feljebb kapaszkodom a létrán, a mélység annál jobban bekebelez, és senki sem tud segíteni, csak Te tudnál, de te hol vagy? Vársz rám valahol, egy olyan helyen, ahová én soha nem fogok eljutni. Talán nem is bánom, nem keserítem tovább az életed. Erőt veszek magamon, és a fürdőbe megyek. A pólóm a földre dobom, az alsónadrágom pedig egy kis segítségtől eltekintve a földön köt ki, s a kád mellé lépek, vizet engedek bele, és egy kis jázmin illatú habfürdőt töltök a hullámok közé. Először egyik, majd másik lábam emelem be, míg végül a langyos víz el nem lepi a testem, s csak fejem az, mi a hideg zománcnak döntődik. Bárcsak a gondolataim is lehűlnének, és megnyugodnának, csak tíz percre! Nyugalmat szeretnék, ha már a szerelmet engedtem kifolyni az ujjaim közül szerencsétlen módon. Elkezdek a víz alá csúszni. Szemeim nyitva, s a halványkék csempéről visszaverődő reggeli szürkeséget tükrözi a víz felszínére. Aztán lecsukódik a szemem, s újra látok. Képeket, pillanatokat, mik a múltat nem engedik elévülni. A villanások, arcok mosolya, testek mozgása, lelkek kétszínűsége. Mennyi apróság, és mindenben részünk volt! Az állkedvességek hada, mocskos gazemberek alkuja… De Jeong nem engedett soha, szeretett, úgy, ahogy ezen a világon senki más. Miért van az, hogy a mesékben a herceg és a hercegnő boldogan él, amíg meg nem hal? A valóság miért nem ilyen egyszerű? Felnyílnak szemhéjaim, s egy hirtelen mozdulattal ülök fel, és kapkodom levegőért, miközben köhögök. Kezeim a mellkasomra szorítom, könnyeim újra utat törnek maguknak, s ugyan az az egy szó cseng a fejemben. Miért? Annyi kérdés, és egyetlen válasz sem. Talán ez az élet rendje, hisz már kiskorunkban is azon töprengünk, hogy miért az a neve valaminek, ami, és miért nem más. Biztos mindennek van értelme, s megvan a maga fontossága. Az élet azért vette el tőlem Jeongot, mert nem illettünk össze. Vagy így volt, vagy nem. Ha ezt kérdezné tőlem valaki, pontos választ nem tudnék neki adni, bármennyire is bántalmazna. Jelen pillanatban egy biztos pont sincs az életemben, ami meghatározná a dolgok kimenetelét. Csak létezem, határok nélkül. Elég vicces ez az egész. Független lettem, és azt csinálhatnék, amit akarok, senki sem mondja azt, hogy ne, de mégis félek. Hogy mitől? Nem tudom. Gyáva vagyok, vagy még inkább tapasztalatlan. Nekem Jeong volt az első, az igazi, és most újra kezdeni Nélküle… Soha sem fog sikerülni. Lassan szállok ki a kádból. Törülközőt elfelejtettem hozni magamnak, de nem is olyan nagy baj. A tükör elé lépek, először lehajtott fejjel, majd felemelem, s pillantásom találkozik a tükörképemével. Megfagyok. Arcom beesett, szemeim vörösek, s színem olyan, mint egy hulláé. Ha valaki így látna, biztos megijedne tőlem. Szinte már én is félek saját magamtól. Ráadásul le is fogytam. A ruhák, amik eddig pont jók voltak, most lógnak rajtam. Észre se vettem ez idáig, hogy ennyire megváltoztam, de ezt is csak a hülyeségemnek köszönhetem. Ha csak egy kicsit is jobban odafigyelek Jeongra, és észreveszem, hogy nincs valami rendben vele, akkor most itt lenne, átölelne hátulról, s megnyugtatna, hogy minden rendben lesz, amíg mi itt vagyunk egymásnak. - Elég! – sikítom, s rogyok le a földre. Ujjaim nedves tincseim közé kúsznak, s megszorítják azokat. Fáj, lüktet, ki akar ugrani a helyéről, de valami bent tartja, és nem mozdul semerre sem, ahogy én is csak egy helyben lebegek. Feltápászkodom, s a hálószobába vánszorgom. A paplan még mindig gyűrött, ahogy a takaró is félig a földön van. Nem nagyon zavar, nemsokára úgy is ott fogok kikötni. Nem értem, hogy hogy kerülök mindig az ágyamba, mikor az emlékezetemben mindig az a kép ég, hogy vagy a nappaliban, vagy a konyhában vagyok. Lehet kómásan mindig eljutok idáig, nem tudom. A szekrényhez lépve kiveszem a legkisebb ruhadarabjaimat, és magamra kapom őket. Sétálni akarok, távol lenni innen, a tengerek mélységétől, a tüzek égető forróságától. Magányra vágyom, ahol, ha csak egy kicsit is, de végre élvezhetem azt, ami körülöttem van. A madarak csiripelését, a sakura fa virágzását, vidám kisgyerekek felhőtlen játékát a parkokban… Sóhajtok, miközben már a cipőmet húzom fel. Kabátot, vagy valamilyen melegebb ruhát nincs kedvem felvenni, nekem megfelel a fehér atléta, és a fekete nadrág. Az ajtó csapódik mögöttem, s a lépcsőn igyekszem lefelé. - Jó napot! Jó Önt újra látni – üdvözöl a portás, miközben végig mér tekintetével. – Meg fog így fá… - Nem engedem, hogy befejezze, leintem, s ki is lépek. Hogy őszinte legyek, tényleg nincs meleg, de nem érdekel. Szerintem megfelelő a hőmérséklet, pont sétáláshoz való. Alig hogy ez eszembe jut, az eső elkezd csöpörögni, majd szépen lassan átláthatatlan ködfelhőt vonz maga után. És nálam itt törik el a mécses. Eddig tartottam magam, mert megalázó, ha valakit sírni látnak az utcán, de most, hogy esik, senki sem veszi észre. Nem hiába szeretnek a szomorú emberek akkor sétálni, mikor szakad; az eső eltakarja a könnyeiket, miket hullajtanak. Meglátom a helyet, amit kerestem ez idáig. A közeli parkban van egy szökőkút. Sokat jártunk annak idején ide. Mindig az egyik padon ülve, egymásnak dőlve figyeltük, ahogy a vízsugarak játszottak, miközben lágy muzsika szólt. - Nem is volt ez olyan rég… - simítok végig a nedves kövön, miközben sétálok mellette, és sírok. Igen, még mindig nem bírtam abbahagyni, de már nem is fogom. Ismerem magam, megint álomba bőgöm magam. Miután körbejártam a kutat, helyet foglalok az egyik padon, s felhúzott térdeim átkarolva nézek ki a fejemből. Megint megpróbálkozom vele. Nem lehet feladni rögtön a legelején, nem igaz? Menetelni kell előre, és nem nézni vissza. Ha valami az utadba áll, küzd le, és ne keress kibúvót. Ez az élet útmutatója. De mi van, ha elvesztetted a társad? Erre nincs külön szabály. Mész vagy maradsz, és vele pusztulsz. Vajon melyik a jobb? - Nem tudom… Nem tudok semmit… - suttogom az esőbe, miközben behunyt szemmel az ég felé fordulok. Úgy szeretném csak még egyszer érezni az érintéseid. Csak még egyszer… Egy lágy simítás az arcomon. Meleg, puha, biztonságot sugárzó. Nem lehet… Jeong… Engedelmesen simulok a tenyerében. Lábaim visszaejtem a földre. Ködös tekintetem az övébe fonom, miközben kezeim felé nyújtom, mint ahogy egy kisgyerek szokta az édesanyjának. - Vigyél haza, kérlek. – Nem tétovázik, közelebb lép, így meg tudom ragadni két tincsét. Selymes és vizes haját szorítva még jobban megnyugszom, ráadásul a karjaiban tart. - Szeretlek. Köszönök mindent – lehelem a fülébe, s a szorításom enyhülni kezd. Itt a vége emberek, nincs tovább. – Bárcsak ne tűnnél el reggelre…

2010.07.27. 12:28 Rauko

Uruha POV Napok óta ez megy. Munkából egyenesen irány Sagacchi, hiszen az az este hét az egy olyan időpont, amikorra általában teljesen kiüti magát. Rettenetesen szerencsém van, eddig komolyabb sebet nem ejtett magán. Néha belefeküdt az üvegszilánkokba, vagy valami ilyesmi. Ma is reményekkel telve indulok el hozzá. A portás már csak együtt érzően bólint. Néhány napja vele is beszélgettem. Elmondtam, hogy a férfi, aki Sagával lakott, meghalt, így a srác teljesen ki van borulva. Megkértem, hogy bármi történik, először nekem szóljon. Mindegy, mennyi az idő, először engem hívjon fel. Meg is ígérte, tartja is magát hozzá, hiszen Saga minden nap produkál valami hangosat. A mai ijesztő volt a portás szerint, kiabált, majd valami leesett. Ezért is próbáltam hamarabb jönni. A lakásba lépve majdnem összeesek. Láttam már csúnya dolgokat, és ez a szépség edzésben is tart rendesen, de ez a mai kifejezetten undorító. Azonnal szólok a portásnak, hogy ne kérdezzen, csak hozzon fertőtlenítőt és kötszert. Hoz is. Én addig közelebb lépek hozzá. A földön fekszik, hányt, habzik a szája, a hasfalán vérző seb, a karján tű nyoma. A kibaszott életbe! Szóval drog?! Na, azt nem engedem! Lefertőtlenítem a sebet, majd a fürdőbe viszem. Még mindig pihekönnyű. Egyre könnyebb. Persze, tudom, hogy nem eszik, hiába főzök neki minden nap finom és változatos kajákat, mindet hazafelé adom be a menhelyre, a kutyáknak, meg a macskáknak. Sagacchi felnyög, ahogy megérintem. Fogalmam sincs, miért csinálja, de már két napja nem fájdalmában sóhajtozik, és miközben zuhanyozunk - mert igen, mostanában vele zuhanyozok, így egyszerűbb -, fél merev lesz. Nos, ő félig. Nekem már fáj ilyenkor, hiszen Saga gyönyörű, ha normális lenne, talán az én házi démonomnál is szexisebb lenne. De most nincs jól, ami azt jelenti, hogy nem csinálhatok vele semmit, csak csendben tűrhetek. Azt, hogy néha gyűlik annyi erő a kezeibe, hogy öntudatlanul hozzám érjen, engem pedig perzsel az érintése. Éget, ahol csak megérint kicsi kezeivel. Szemét állatnak érzem magam, amiért ráizgulok egy lelkileg roncs, szerencsétlen srácra, de a testem sajnos így is reagál rá. Így is, hogy csupa seb, hogy már drogozik is. Végül nem bírom. Megtámasztom hátamat a fürdőszoba csempéjénél, és közelebb húzom magamhoz. Tudom, úgysincs eszméleténél, erről kifaggattam Aoit. Amikor szorosan a karjaimban tartom, egyik kezemmel megfogom az arcát, és lassan közeledni kezdek felé. Mikor ajkaim finoman masszírozni kezdik az övét, felnyög. Nyelvem akaratlanul mozdul, és most az sem érdekel, hogy hányás íze van. Mocskos realitás, de én szerelmes vagyok, a rohadt életbe! A hányásával együtt is szerelmes vagyok belé. Bármit megadnék, ha most a karjait a nyakam köré fonná, a lábait felhúzva érintené össze ágyékunkat, majd elszakadva tőlem, hátravetné a fejét, és azt nyögné, hogy: Szeretlek, Ruru! Amikor vele vagyok, fáj. Nekem is nagyon fáj. Csak Aoi hozhat nekem pillanatnyi megváltást. Minden este vadul szeretkezik velem, annyira erkölcstelenül és kegyetlenül szexelünk, hogy néha szégyellem magam, mikor reggel csak fájdalmasan nyögdécselve képes felállni az ágyról. De olyankor jó. Addig, amíg nem jövök el megint. Akkor megint undorodom az élettől. Aztán lezuhanyozunk, és megint szép. Ahogy félhosszú haja a vállaihoz tapad, ahogy meztelen, sebekkel borított testét vízcseppek színezik, ahogy félig nyílt ajkain sóhajt, nyög, mikor hozzá érek… Az őrületbe kerget! Zuhany után irány az ágyikó, amin előtte ágyneműt kellett cserélni. Nem gond. Megtettem, szépségemet lefektettem, jóéjt-csókot adtam neki, aztán mentem is a lakást rendbe szedni. Egyúttal összeszedek minden kést, villát, amivel kárt tehet magában. Aztán, mikor már viszonylag rend van, keresésre indulok. Keresem azokat a cseszett drogokat! Felforgatom érte a lakást, de csak egyet találok, a fürdőszoba szekrénye mögé gurulva. Kuka. Alkoholt hagyok itt neki. Talán szemét húzás, de nem várhatom el, hogy egyik percről a másikra szokjon le. Na, de orvos vagyok, kérem! Műanyagüvegbe töltve hagyom a hűtőajtón, ahol mindig szoktam. Aztán főzés. Valami könnyű kaja, amit a kutyák is megesznek majd holnap. Húst párolok, hátha enne egy kicsit. Nagyon le van gyengülve. Ha így folytatja, hoznom kell neki a kórházból infúziót. Meg tudom várni azt a pár órát, amíg lecsepeg. Ma úgyis szakét hoztam neki, az holnap estére szépen ki is üti. Szóval holnap hozok is bentről. Ilyesmiben nem vagyok jó, szóval majd áthívom Aoit, hogy kösse be. Én is be tudnám, de nem kockáztatok. Miután mindennel elkészültem, már éjfél is elmúlt. Azt hiszem, a mai egy olyan nap, amikor képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek. Telefon kézbe, fekete démon száma bepötyög, kis zöld gomb megnyom. - Mi a baj? - kérdezi egy álmából keltett hang. - Drog, alkohol. Mennyi időre és mennyire ütötte ki magát? - Valószínűleg voltak tévképzetei is. - Elgondolkodva hümmög, mintha számolna. - Hát, Ruru. Szerintem olyan dél körül kezd majd magához térni. - Tegyük fel, hogy vele szeretnék aludni. - Uruha! - Aoi! Nem a véleményedet kérdeztem! - Hát, tegyük fel. - Felsóhajt. - Ne érj hozzá, ne legyen erős az illatod és tényleg csak akkor közeledj felé, ha ő bújik. Talán betudja majd a szokásos képzelgésnek, de arra készülj fel, hogy ha felébred, akkor teljesen ki lesz akadva. Vigyázz rá, Uruha. - Köszönöm. Reggel bemegyek érted. - Hétre gyere. - Elköszönünk, leteszi, én még egy utolsót zuhanyozok, aztán keresek egy pólót. Rain cuccai… A fenébe, ezeket holnap ki kell pakolnom! Sagacchi pólói között kutatok egy nagyobbat, nem akarom rá hozni a frászt, hogy egy Rain-illatú férfi karjaiban fekszik. Bemegyek a hálóba és megállok az ágy mellett. Csak nézem, ahogy alszik. Az ezüst holdfény olyan földöntúli fénybe burkolja, amitől kiráz a hideg. Ahogy lecsúszott róla a takaró, és kivillant a hasfala a felhúzódott póló alatt, ahogy a combjain megcsillan az éjszaka… Káprázatos látvány. Az életemet is odaadnám bárkinek, ha tudnám, hogy rendben lesz. Ha nem tenne többé kárt magában… Ha nem kellene minden este arra ideérnem, hogy a saját hányásában fetreng… A mai akció után pedig rettegek, hogy egyszer későn jövök és elvérzik. Meg is születik bennem az elhatározás, amit később rohadtul bánni fogok, de nem érdekel. Ma azonban nem gondolok rá tovább. Felemelem a takarót és befekszem mellé. Ahogy benyomódik az ágy mellette, mintha érzékelne valamit a teljes tudatlanságban is, hiszen közelebb húzódik hozzám. Én mosolygok, majd egy könnycseppet dörzsölök ki a szememből. Hiába örülök, hogy ő most az én testemhez bújik, Saga meg van róla győződve, hogy Rain fekszik mellette. Megsimogatom a haját, lehelek bele egy utolsó csókot, és elnyom az álom. Reggel hatkor kelek fel. Kinyitom a szemeimet, és a látvány… Sagacchi reggeli merevedése félig kikandikál a nadrágjából, a póló teljesen felcsúszott a mellkasáig. Annak orvosi szempontból kifejezetten örülök, hogy van reggeli merevedése. Ezek szerint a rengeteg alkohol, stressz és a drog nem tett benne maradandó károkat. Ami a baj, hogy ez a látvány arra készteti a bennem szunnyadó vadállatot, hogy hasra vágja, és szeretkezzen vele. Nem fogom megtenni, nem vagyok ennyire vadember. Elég a tudat, hogy felizgulok rá. De ahogy a merevedését látom… Hozzá kell érnem! Meg akarom érinteni! Kezeim akaratlanul csúsznak be a nadrág alá. Ahogy arcára nézek, eláll a lélegzetem is, félig nyitott ajkakkal sóhajtozik és nyög. Hiába van lelkileg ennyire padlón, a teste még él, és igényli a törődést. Talán, ha valaki látna, azt gondolná, hogy nálam undorítóbb lény nem létezik, de leszarom, hogy ki és mit gondol. Csak ujjaimmal és csuklómmal hajszolom a gyönyör felé ezt a szépséget. Ezt, akit egy olyan férfi tett tönkre, aki nem is érdekelte meg. Akit, ha nem lenne halott, én fojtanék meg, amiért nem vette észre, hogy Saga mennyire padlón van! Kihúzom kezemet az alsóból, és lenyalom a kezemről élvezetének cseppjeit. Elégedetten nyugtázom, hogy nem tette még annyira tönkre magát, az íze nem sokban tér el az enyémtől vagy a fekete démonétól. Keserűbb, az alkohol miatt. De ami a legfontosabb, hogy még képes merevedni és elélvezni! Még nincs veszve, hogy normális, egészséges embert csináljak belőle! De ami a nagy baj, hogy mocorog! Na, akkor villámsebességgel ruhák felkapkod, a saját kőkeménységemmel egy percig sem törődve öltözök, húzom a cipőt, majd, mielőtt kilépek a hálóból, ránézek. A szemei félig nyitva, a tekintete épp az enyémbe fonódva. El kell szakadnom tőle. Nem láthat meg! Mielőtt bármit kérdezhetne, mondhatna, vagy egyáltalán a tudtomra adhatná, hogy látott-e, már kint is vagyok. Le akartam cserélni az alsóját, de majd betudja biológiai tréfának. Kiérve a kocsinak támaszkodva próbálom magam összeszedni. Cigi elő, majd intek a portásnak, hogy jöjjön ki. - Uram! Eladó lakást keresek az épületben. Amilyen sürgősen csak lehet. - A férfi meglepetten gondolkodva néz végig rajtam. Nem látja a merevedésemet, mert egyrészt már nem is akkora, másrészt a derekamra kötöttem a pulcsimat. - Maga orvos. Miért akarna egy ilyen környéken házat venni? - Maga portás. Miért érdekli, hogy egy orvos miért akar itt házat venni? - kérdezek vissza kicsit ingerülten, majd rágyújtok a következő szálra. - Rendben, értem. A fiatal fiú miatt, gondolom. Nos, a felette levő lakás történetesen kiadó. - Intézze el nekem, kérem. Holnap reggel jönnek a költöztetők, és felhordják a holmikat. Addigra rendben legyen - mondom, majd a tárcámból kiveszek egy kis ösztönzést. Mosolyogva veszi el a pénzt, majd bólint. Ez a világ, kérem! Ha van pénzed, minden a tiéd! Ha nincs, akkor… Ez van. Most pedig irány az én házi, nimfomán démonom, akin szépen kiélem magam. Gonosz vagyok, egy szemét állat, aki kihasznál egy olyan férfit, mint Aoi-chan. De élvezem, minden percét!

2010.07.27. 12:27 No-chan

Saga POV Magába szívott, most pedig nem ereszt, bármit is teszek. Eddig nem vettem észre, mert a rózsaszín fény, mi beragyogta eszemet, eltűntette, de most, hogy annak eredete megszűnt létezni, a világosság is kihunyt, s maga a rettentő feketeség maradt számomra. A fény nem villan fel, pedig mindent megteszek, de ezzel csak azt érem el, hogy még mélyebbre repít, szinte megfojt a tehetetlenség, s mégis, amire rávetemedem, csak ellenem fordul. Minden bíztató szó egyenlő egy fájdalmas sikollyal, mit az éles fájdalom szül, a mellkasomból, mire, ha rápillantok, ömlik belőle a vér, én pedig nem tudom elállítani, talán nem is akarom. Nem tudom, meddig bírom még így, de lelkem szilánkjai másodpercenként vésnek újabb és újabb hegeket belülről húsomba, mik talán soha sem tűnnek el nyomtalanul. Szemeim lassan feltárulnak, de ugyan az fogad. Az átkozott semmisség, minek se ajtaja, se ablaka. Lehet így élni? A fájdalmak poklát túlélte már valaki, segítő eszközök nélkül? Kijutott innen valaki úgy, hogy annak nyoma sem maradt? S vajon nekem ez sikerülhet? A válasz egyértelműen nem. Az egyetlen, aki fényárban a kezét nyújthatná felém, nincs itt, de én mégis érzem esténként gondoskodó érintéseit, a kedvességet, ami belőle árad. Csakis Ő lehet, ő az egyetlen, aki ennyi figyelmet szentelt nekem, kinek minden apró rezzenését lehunyt pillákkal, s lekötözött kezekkel is megismerem. Hogy beteges az, amit csinálok? Hogy elment az eszem? Hogy az elmegyógyintézetben a helyem? Megeshet, hogy oda kerülök előbb-utóbb, de addig is, itt vannak nekem Ők. - Vicces, mi? Látjátok, ahogy szenvedek, de ti semmit sem éreztek át az egész helyzetből. Olyan piszok mázlisták vagytok. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy kerültetek ide… - Mivel itt, a fény nélküli birodalomban, ki-, és bejutási lehetőség nem igen adódik, vagy ha igen, akkor én nem tudok róla. Minden esetre, az emberek sokasága nagy rejtély számomra, mi elvonja figyelmem, de csak pont annyira, hogy ne vegyem észre azt, hogy a hasamba valami hideg fúródik. Szemeim elkerekedtek, ujjaim azonnal a kés köré fonódtak, próbáltam megszabadulni tőle, de nem engedelmeskedett akaratomnak, én pedig térdre rogytam, s csak bámultam a semmibe. Eltűntek, nyomuk veszett, pedig tisztán emlékszem, hogy pontosan itt álltak, és fürkésző szemeik homályosak voltak, kiismerhetetlenek. - Hé, te – villan meg egy fehér bőrdzseki előttem, én pedig felemelem fejem, hogy láthassam az illető arcát. Hófehér bőrén szőkére festett tincsei ironikusan hatnak, mégis van bennük valami csodálatra méltó, valami borzongató, ami félelemmel vegyes gyönyört okoz. Kábultan követtem suhanó alakját, nem bírtam levenni a szemem. A kés, mi eddig zavaró tényező volt, kicsúszott belőlem, vagy valaki kiszedte, nem tudom, csak azt, hogy ott hevert mellettem, s a vöröslő folyadék díszíti. Talán megőrültem, de ennek is van valamilyen harmonikus megjelenése, már majdnem, hogy megnyugtat a puszta látvány. - Itt vagyok. – Érkezik a hang közvetlenül mögülem, én pedig megfordulok. Az egyetlen kinyúlt póló, ami testem takarja, teljesen átázott, még alsónadrágom is elszíneződött. - Mit akarsz? Nem kaptam eleget? Különben is, ki vagy te és mi a célod ezzel az egésszel? – borulok ki, de a szőke srác csak elvigyorodik, s közelebb lép hozzám, majd leguggol elém, és ujjai közé csípteti arcom. Szemeim szorosan összezárom, mert nem ezt akarom, én csak válaszokat szeretnék, minél előbb, mert nem bírom a tudatlanságot, így is annyi miért vár még rám, ő igazán könnyíthetne rajtam ennyivel. - Hogy mit? Semmit… Csak, mint ahogy mondani szokás, hogy is? Ja, persze. Élvezem az életet addig, amíg lehet. Te miért nem teszed meg? – néz rám kérdőn, s kényszerít, hogy újra őt figyeljem, de nem megy, szavai mély nyomot hagynak bennem, és legszívesebben a képébe ordítanám, hogy én tenném, de nem megy, így nem, hogy most vesztettem el a kedvesem, hogy egyedül maradtam, hogy megszakad a szívem már a gondolatától, s félek a jövőtől, nem tudom mit tartogat számomra, de valahogy a feketeség annyira magába vont, hogy már a jelent is csak sötétszürkén látom. - Nem tartozik rád… - suttogom, mert csak arra marad erőm. Ki ez a férfi, és hogy tud ilyen hatással lenni rám? Rosszul vagyok, ha csak hozzám ér, remegek az érintésétől, s minden pillanatban arra várok, hogy mikor tesz el láb alól, bár az csak jó lenne. Megszűnne minden fájdalom, és végre szabad lennék, úgy igazán… - Halljátok? Pedig tudom, hogy tudod, és én is. Az oka véletlenül nem egy Jeong nevezetű úriember, aki a napokban halt meg? Aki hetek óta csak kínzott, érzelmileg zsarolt, s ingadozott, hol támaszt nyújtott, hol maga lökött el, pedig pont most lett volna az ötödik évfordulótok. Tudom, hogy ezt el is felejtetted, Takashi, de én nem. Na és a gyűrű az ujjadon, mit aznap kaptál tőle, emlékszel? A közösen eltöltött éjszakák, az apró bakik, a félelmeid, a nyugtatgatása, s végül az a boldogság, ami ott lengett körülöttetek napokon keresztül? Ugye semmit sem felejtettél el? Nézz magadra ember! Hova lett a régi önmagad? Hol az a legény, akit én ismertem? Hol az az aprócska fiúcska, aki az élet legapróbb szépségét is felhőtlen boldogsággal fogadta? – Nem bírtam hallgatni, egyszerűen nem ment. A tények, miket próbáltam ez idáig elfojtani, ő feloldotta, s most itt lebeg a víz felszínén, és én nem tudom, mit kezdjek. Annyira igaza van, annyira! Fájó beismerni, de így van, és én mit teszek ellene? Sírok, és ordítok a földön, arcom combjaimra hajtva. Egyszer csak egy halk hang csapja meg fülem, majd egyre hangosabban hallom, s végül kiélesedik. Lágy kacaj, egy férfitől. Nem értem min nevet, de mikor újabb, s újabb alakok jelennek meg, követve az első példáját, kétségbeesek. Körbeállnak, s csak vihognak, ujjal mutogatnak, és meg mernék esküdni, hogy dobálnak is, én pedig tűröm, és csak sírok, s a könnyeim nem apadnak. - Elég! Hagyják abba! – visítok fel, mert nem bírom tovább. Felkelek, s átvágva az embertömegen a semmibe futok, de ők követnek, ahogy a gondolataim a fényt, mi próbál néha fel-felbukkanni a víz alól. – Miért nevetnek? Miért? Ez egyáltalán nem vicces! – Semmi hatása, folytatják, s arra kell eszmélnem, hogy megint a kör közepén helyezkedem el. A sok ember, a sok visszhang, az egész helyzet… Kezem fülemre tapasztom, s behunyom szemem, de még így is érzem, ahogy egyre erősödnek a zajok. A világ lassan elkezd forogni körülöttem, miközben én is kinyitom a szemem és lassan egyhelyben kezdek forogni tengelyem körül. Ijesztő a helyzet, és maga a tény, hogy több száz élőlény csak rám koncentrál, sőt, mi több, csak rajtam röhög, s valószínűleg élvezi a helyzetet, maga a pokol. Egyre jobban kezdem elveszíteni a fonalat, a színek egybemosódnak, ahogy minden kezd halkulni, s elnyel valami, nem látok semmit, az érzékeim eltompulnak, csak az ápoló mélység marad… Lassan éledek újra, a kanapén. Ha lehet ilyet mondani, akkor örülök. Végre látok valamit, még akkor is, ha az maga az izzasztó fájdalom tengere, és én belefulladok. Felkelek, s a konyhába veszem az irányt, majd a hűtő előtt megállok. Jól emlékszem, a whisky ott vár rám az ajtóban. Kiveszem, majd visszatámolygok, s lerogyok a földre, hátam a fehér bőrnek vetem. Nem várok sokáig, az üveg meg van bontva, ajkaimhoz emelem, s meghúzom. A réz színű ital végigmarja a torkom, mégis úgy érzem, hazataláltam. A mozdulatot többször ismétlem. Kezd ürülni, de nem bírom megállni, újra kisietek, s ami a kezembe akad, megiszom. Kezdem elveszíteni az eszméletem, s kezd a lakás újra feketeséggé alakulni. A színek váltakoznak, hol fekete-fehér, hol pedig az eredeti állapotában van. Nem bírok magammal, a fürdőbe vetem magam, s a legalsó fiókból kiszedek néhány kelléket, de épp hogy becsukom, újra ott vagyok, ahol elért az álom. Első dolgom, hogy ellenőrizzem, amit megkaparintottam, nálam van-e, és szerencsémre igen. Az egyiket megfogom, s kézhajlatomhoz vezetem. Nem vesződöm sokáig, a tű azonnal bőröm alá hatol, egyenesen a vénámba, majd miután sikeresen a vérembe juttatom az anyagot, kihúzom, s a következővel is megismétlem. Csak hármat találtam, de azt mind beszúrtam magamnak. Alighogy eltávolítom az utolsó tűt, szédülni kezdek. Négykézlábra állok, és amennyire tudok, előre haladok, de nem jutok messzire, összeesem, és egy mély árokba zuhanok, s meg sem állok a végéig, amit nem látok, sehol… Kijutok innen valaha, és lesz, aki segít új hidat építeni rá?

2010.07.21. 22:37 Rauko

Drága Ruru! Köszönöm, hogy a végsőkig kitartottál mellettem. Ha ezt olvasod, én már nem élek és minden bizonnyal te is bent voltál. Láttad az utolsó perceimet. Bárcsak az utolsó gondolataimat is hallottad volna… Akkor elmondhatnád Sagacchimnak, hogy életem utolsó másodpercében is csak rá gondoltam. Ő töltötte ki az életem. Boldoggá tett, velem volt és mindennél jobban szeretett. Soha nem tudom meghálálni ezt neki. Mindig kikerültem a választ, hogy miért nem akarom, hogy megtudja. Most leírom neked. Mindennek oka volt, amit tettem. Hagytam, hogy kövessen, hogy találkozzon veled. Tudom, hogy felhívtad, mikor már csak óráim voltak hátra. Tudom, hogy utálod Sagacchit. De kérlek… Próbálj megérteni. Ő még olyan fiatal. Annyira gyerek volt, amikor egymásba szerettünk. Mellettem nőtt fel, de nekem el kell hagynom. El sem tudom képzelni, mit fog átélni, ha nem leszek mellette. Ha előre tudja, hogy meghalok, félek, belehalt volna ő is. Talán hamarabb, mint én. Ezért nem tudhatott semmit. Az utolsó három dolog, amit kértem tőled az volt, hogy ne hívd fel, hogy ezt a levelet csak a halálom után olvasd el és, hogy a benne leírtakat a tőled telhető maximumon teljesítsd. Egyet megszegtél, ebben már most biztos vagyok, hogy írom. Felhívtad. Nem teljesítetted egy haldokló egyik kívánságát. De nem haragszom. A harmadik a legfontosabb. Hogy mit is kérek tőled… Rád bízom a szívemet. Neked adom a lelkemet, az életemet; azt, ami a legfontosabb nekem. A gondjaidra bízom Sagacchit. Kérlek, ne utasíts vissza. Tudom, mit gondolsz róla. De neki szüksége van valakire. Talán, most még egyikőtök sem látja be, de neki rád van szüksége. Neked pedig rá. Az elejétől tudtam, hogy ő tökéletes párod lehetett volna. De önző voltam és ahelyett, hogy bemutatom neked és hagyom, hogy boldogok legyetek, magamnak akartam. A lelkét, a testét, mindenét. Néztem, ahogy kiéled magad Aoi-chan mellett, néztem, ahogy egymásba szerettek és ellökitek a másikat; figyelemmel kísértem az egyéjszakás kalandjaidat, a próbálkozásaidat, hogy megtaláld az igazi kedvesedet. Nem engedtem át, pedig tudtam, hogy a te szíved másik fele az én lakásomban van. De most jóvá fogom tenni. Megesküdtél nekem, hogy teljesíted három kívánságomat. Amikor elmondtad, hogy meg fogok halni. Emlékszel? Jó tündér, azt kérem, hogy vigyázz rá, tedd boldoggá az életem szerelmét, teljes szíveddel imádd és add meg neki, amire nekem nem volt időm. Nehéz lesz. Sagacchi nagyon makacs fiú. De ha egyszer beléd szeret, márpedig beléd fog, akkor kérlek, mindent tegyél meg, hogy melletted élje a jövőt és ne az én emlékem miatt hajszolja a múltat. Kérlek… Köszönök mindent, a túlvilágon várlak, de ne gyere túl hamar! Csókollak: Rain Aoi hozzám bújik, de én már képtelen vagyok többet sírni. Annyi könnycseppet ejtettem már, egyszerűen csak… Nincs több. Megszakad a szívem, és az, hogy tudom, Rain érezte, hogy mit gondolok a kedveséről, meghatározhatatlan érzéseket ébresztett fel bennem. Kötelességérzet… Harag… Bűntudat… Öröm… Fájdalom… Szerelem… Hála… - Képes lennék elfeledtetni veled valamennyi bánatot? - kérdezi Aoi. - Azt hiszem, nem. Felesleges lenne. Nem használni akarlak, ezt már megbeszéltük. Közel állsz a szívemhez, Aoi. Nem esek abba a hibába, mint korábban, nem fogom tagadni, hogy jelenleg te vagy az az ember, aki a legközelebb áll a szívemhez, aki a legfontosabb nekem, és akiért bármit megtennék, ha kérné. De nem szerelmes vagyok. Beléd többé nem. Ezért is vagy most képtelen eltörölni a bánatomat. - El kellene menned hozzá - mondja, miközben megsimogatja arcomat. Aoi érzelmi intelligenciája az enyémnél is alacsonyabb, nem veszi sértésnek, amit mondtam, tudja, hogy igazam van. - Most a pszichológus, vagy a barát beszél belőled? - Is-is. Pszichológusként azt mondom, hogy Saga nem hiába csak téged engedett közel magához, rád van szüksége. Barátként meg azt, hogy ha nem teszed meg, amit Rainnek ígértél, akkor az utca szélén száradó kutyaszar is többet ér nálad. - Többször a tudtomra adta, hogy nincs rám szüksége. - Gyerekként keveredett egy nagyon komoly kapcsolatba. Rain mellett nőtt fel. A szerelme volt, és a családja. Nem várhatod, hogy a karjaidba vesse magát, miután mindenét elvesztette. - Igaza van. Vad csókkal jutalmazom Aoi okosságát, letessékelem ölemből, és a kulcsaimhoz nyúlok. - Pótkulcs a konyhaszekrény legfelső fiókjában. - Háttal állok neki, de mikor meghallom a hangját ledermedek. - Uruha. Elmenjek? - Nem is tudom… hazajövök, üres a lakás és magamban dühönghetek, hogy mi volt. Vagy itt van ő, egy csodálatos, fekete démon, aki nem várja, hogy neki adjam a szívemet, csak van mellettem. Igen, jelenleg tényleg ő a tökéletes ember mellettem. - Ne. Maradj itt, kérlek. Szükségem lesz rád, ha hazaértem. De nem tudom, az mikor lesz. - Nem baj, holnapra szabadságot kaptunk, nem emlékszel? Megvárlak, ha elaludnék, ébressz fel. - Besétál a fürdőbe, és magára zárja az ajtót. Nem jön oda megcsókolni, hogy siessek, nem vagyunk egy pár. Két férfi vagyunk, akinek szüksége van valakire, hogy viszonylag egyenes vonalon tartson minket. Egy személyre, aki ott van, ha sírni kell, ha dugni akarunk, vagy ha csak vacsorára kell valaki. Érzelmileg nincs szükségünk a másikra. Nekem nem rá, neki pedig nem rám. Saga lakásához érve furcsa zajok ütik meg a fülem. Nyitnám az ajtót, de zárva. Szerencsémre a portás épp sasszézik, hogy mi ez a ricsaj, így beengedtetem magam, de őt kizárom. Az elém táruló kép… Gyomorforgató. A szoba minden berendezése vagy összetört, vagy felborult, Sagacchi a szoba közepén, a saját hányásában fetreng. Odalépek hozzá, felnyalábolom a földről, és a zuhanyzóba viszem. Nincs magánál, teljesen részeg. Ahogy vetkőztetem, olyan harag ébred bennem Rain iránt, mint még soha! Ennek a srácnak tele van a teste zúzódásokkal és forradásokkal. Nem Rain csinálta, de… A francba! Nem vette észre, hogy ennek a srácnak kezelésre van szüksége?! Miután letisztogattam és kerestem neki tiszta ruhát, nekiállok, hogy viszonylag rendbe szedjem a lakást. Összetakarítom a hányást, az üvegszilánkokat, hiszen, ahogy elnézem a testét, képes lenne kárt tenni magában. A hűtőben találok zöldséget és húst, ebből ütök össze neki valami kaját. Miután végeztem, megkeresem a pótkulcsot, és kisurranok a lakásból. Már van egy kulcsom, akkor jövök, amikor tudok. Nem fog zárat cserélni, hiszen a pótkulcs az edények mögött volt, és sejtéseim szerint nem ott van a helye. Nem fogja észrevenni a hiányát, így pedig gondoskodhatok róla, amikor alszik… Büntetlenül, és saját gondolataimtól hányingert kapva figyelhetem a testét, érinthetem, ahol akarom. Rain életének egyetlen, és legnagyobb szerelmét. Aki az enyém is lehetett volna… Akit elvettek tőlem, mikor még nem is voltunk együtt. Aki talán… Akivel talán gyógyíthatjuk egyszer, hónapok, évek múlva a sebeket egymás szívén.

2010.07.21. 22:36 Rauko

Uruha POV Összeszorult a szívem, ahogy néztem a folyosókon kószáló Sagacchit. Annyira sajnáltam, olyan szívesen megölelgettem volna, magamhoz bújtattam volna, hogy ne sírjon. De tudtam, hogy neki most nem rám van szüksége. Akire szüksége lenne, azt már letolták az orvosszakértőhöz. A szívem megszakadt, ahogy figyeltem, és egyre jobban megfogalmazódott bennem az ötlet: nem tehetem ezt chibivel. * - Ruru… Biztos, hogy ezt akarod? - Igen. Sajnálom, hogy hülyítettelek, Ruki. Nem tudom tovább nézni, ahogy szépen, lassan őrülten belém szeretsz, én meg nem vagyok képes viszonozni. - Hányszor csaltál meg? - Egyszer. - Kivel? - Nem mondom el. - Aoi-channal? - Igen. - És ezt miért telefonon keresztül mondtad el? - Mert így esélyem sincs, hogy elcsábulok, és inkább tovább húzom a vallomást. - Ugye nem várod, hogy megköszönjem az őszinteségedet? - Nem. Szemétláda vagyok, egy állat, aki előszerettel tapos bele mások szívébe. Sajnálom, Ruki. - Gyűlöllek. Téged. Aoit. Sagacchit. Raint. Mindannyitokat. * Aoi nappalijában ülünk. Ő az ölembe hajtotta a fejét, ahogy nem is olyan régen, én a haját simogatom. - Akkor most szóló vagy. - Kezei megsimogatják a mellkasomat, közben mosolyog. - Igen - felelem pár perc után, hiszen ki kellett gyönyörködjem magam az arcában. Csodaszép. - Figyelj. Tőlem ugye nem vársz szerelmes szavakat? - Illúzióromboló lenne, ha nem így készültem volna. - Nem. Tőled csak azt várom, hogy ölelj át, sírj velem és szeretkezzünk, ha arra lesz szükségem. Te is ezt várod tőlem, nem igaz? - Rám pillant, bólint, majd hasfalam felé fordítja a fejét. - Itt alszol? - Itt. De holnap haza kell ugorjak az öltönyömért. - Nem akarok temetésre menni. Ruru… Én erre nem vagyok felkészülve. - Testének remegéséből érzem, hogy megint sír. Vigasztalón simogatom hátát, majd előre hajolva gyors csókot lehelek fekete hajzuhatagára. - Tudom, Aoi. Én sem akarok menni. De nincs választásunk. Tartozunk neki ennyivel. - Az utolsó szava az volt, hogy: szeretlek. Tudom, hogy Sagacchira gondolt. Aztán sípolni kezdett a gép, és nem tudtuk életben tartani, pedig hallottam, hogy rohan valaki a folyosón, és tudtam, hogy ti vagytok. Képtelen voltam életben tartani addig, hogy láthassa a szerelmét. Uruha… Én ezt nem bírom. - Felkúszik, az ölembe ül, és nyakamba borulva zokog. Nekem is patakzik a könny a szememből. - Képtelen voltam megmenteni a legjobb barátomat. Érted, Aoi? Képtelen voltam észrevenni, hogy azért fogy, mert rákos, hogy azért van ilyen rossz passzban, mert beteg. Megmenthettem volna. Elutazhatott volna Amerikába, Sagacchival. Szerettem volna látni a szemeit, mikor visszatérve, a repülőtéren a nyakamba veti magát és heccelni kezd, hogy nekem még csak komoly kapcsolatom sincs, ő meg már papíron is elismerte, hogy mennyire imádja azt a kis idiótát. - Szorosabban húzom magamhoz. Csak sírunk, képtelenek vagyunk abbahagyni ezt az egészet. Folynak a könnyeink, ölelgetjük egymást, és, hogy még jobban fájjon, régi emlékeket idézünk fel, majd osztunk meg egymással. Végül valahogy bekeveredünk a hálóba, és egy jó-éjt-csók után álomba sírjuk egymást, és magunkat. Másnap délután már a temetőben állunk. Nem vagyunk sokan, csak a legjobb barátai vannak itt. Mindenki a fekete koporsóhoz lép, és dob egy szél fehér liliomot a testre. Rain most annyira nyugodt. Mintha csak aludna. A tömegből mindenki sír, Aoi a vállamra borulva, én hátát simogatom. Halkan felcsendülnek a tradicionális temetési zenék, majd Aoi Rain felé biccent. Előtte, a koporsóra borulva sír Saga. Senki nem mert odamenni hozzá. Még az a Nao sem, akivel annyit szoktak együtt lógni. Elzavarta, mikor a közelébe akart menni, azóta tőlünk nem messze áll, és sír. Sagacchi egyedül van, magányos. Megszakad a szívem, ahogy nézem. Aoi rám pillant, bólint, én pedig áttolom őt Miyavi karjai közé. Igen, Miya is itt van. Nem is ismerte személyesen Raint, azért jött el, hogy nekünk valamennyivel könnyebb legyen, hiszen nagyon jó barát. Ruki el sem jött. Odasétálok Saga mellé. Mindenki engem bámul, és azt várja, hogy szegény srác mikor zavar el innen a fenébe. Én is erre gondolok, amikor megsimogatom hátát. Ahogy rám emeli könnyektől csillogó szemeit, érzem, hogy valami bennem is meghal. Sagacchi szívével együtt hal meg az a csődtömeg, ami a mellkasomban dobog. Nem törődve senkivel borulok le mellé, szintén térdre, és ölelem magamhoz a srác testét. Barna szemei meglepetten tekintenek rám, de karjait nyakam köré fonja, és vállamra hajtja a fejét. Teste folyamatosan remeg, sír. Nem tudom, és nem is akarom még megvigasztalni. Megszakad a szívem érte, hogy így kell lássam. De nem tehetek semmit. Neki az életét jelentette Rain. A temetés után Sagacchi megengedi, hogy Aoival hazakísérjük. Most nem tiltakozik, nem akar egyedül lenni, egyszerűen csak képtelen elengedni engem. Egy idő után, nem törődve a kíváncsi barátokkal, az ölembe kapom, és így viszem tovább. Mellkasomra hajtja a fejét, és így szipog. Érzem, hogy lassan elalszik, ezért Aoi kezébe adom az autó kulcsait, majd szorosabban ölelem magamhoz a karjaim közt zokogó srácot. Lassan megnyugszik. Szinte már félálomban kapok egy csókot a mellkasomra, majd azt rebegi: Szeretlek, Rain. Ekkor én megint sírni kezdek, de már a kocsinál vagyunk, így csak befektetem Sagát a hátsó ülésre, hagyom, hadd pihenjen valamennyit. Rengeteget sírt, nem csodálom, hogy fáradt. Én halkan bezárom a kocsiajtót, majd karjaimra támaszkodva, az autó felé fordulva kezdek sírni, megint. Aoi kezei a testem köré fonódnak, én pedig engedelmesen simulok az ölelésébe. - Nyugodj meg, Ruru. Kérlek. - Hallom, hogy ő is sír, de lassan mindketten megnyugszunk, így pár perc, és már megyünk is Rain és Saga közös lakása felé. Odaérve megkeresem Takashi zsebében a kulcsot, és bemegyek. Az elém táruló látványtól összeszorul a szívem. Eszembe jut, hogy milyen boldogok lehettek itt, együtt, és elönt egy furcsa érzés. Képtelen lennék jó szót találni rá. Féltékenységgel vegyes öröm. Miért vele volt ilyen boldog ez a pasi? Saga, akit én évek óta, nagyon messziről csodálok. Soha nem akartam, hogy elveszítse Raint. Ezért utáltam meg lassan Takashit. Magamra erőltettem, hogy ne kelljen szenvednem. De boldog volt. Ez nekem mindennél fontosabb volt éveken át. Hogy láttam a csillogást a szemében, mikor Rainre pillantott. Akartam, hogy rám is így nézzen, de tudtam, hogy lehetetlen. Most, hogy akár esélyem is lehetne rá, nem tudnám szeretni Sagacchit. Nem akarnám bántani. Képtelen lennék én is fájdalmat okozni neki. A srác törékeny testét az ágyra fektetem, majd betakarom. Alig érezhetően simítok végig könnyes arcán, mire belecsókol a tenyerembe. Megint összeszorul a szívem, tudom, hogy azt hiszi, a kedvese simogatja. Elkapom a kezemet, mire elégedetlenül felnyög, majd megfordul. Istenem, mit kell átélnie még ennek a szegény fiúnak? Aoi int, hogy menjünk, én pedig követem. Most az én lakásomban vagyunk. Eszembe jut a levél. Aoira pillantok, aki bólint, majd kiül a teraszra. Én felveszem az asztalról a borítékot és a cigimet, majd kimegyek. Meggyújtok egy szálat, kezembe veszem Rain üzenetét, és olvasni kezdem.

2010.07.21. 21:44 No-chan

Saga POV Először nem látok semmit, mert Uruha eltakarja a kilátást, de a sírás nem sejtet semmi jót számomra, s a szokásos gépzúgást sem hallom. Arrébb lépek, hogy megtudjam, miért van minden úgy, ahogy, de a kép, mi akkor szemem elé tárul, megbénít… Az idő megszűnt létezni. Se hang, se szó nem jut el tudatomig, teljesen leblokkolok, testem remeg. Hogy lehet? Hogy!? Nem, nem igaz, ez nem lehetséges… - Nem… - Hangom halk, s azt a kis rezgést is elnyeli a sötétség. Vajon ha hangosan felzokogok, meghallja valaki? Ha fényt gyújtok a sötétben, újra láthatom sármos mosolyát? Lehetséges? Vagy csak egy ócska álom ez, s csak a bolondját járatja velem? Igen, talán csak álom az egész, és ha felkelek újra édes csókja fogad majd, igaz? Mert nem hagyott el, nem lenne képes rá… - Takashi, sajnálom… - Mit? Mégis mit? Hisz itt van, él, csak alszik, mert teljes mértékben biztos vagyok benne. Jeong nem hal meg, soha… Ugye? Sötét íriszeim elhomályosulnak, majd ennek okozói lassan csordulnak végig arcomon, térdeim összerogynak, s a földhöz vágódnék, ha két erős kar meg nem tart. Erről is csak ő jut eszembe, ahogy minden másról. Az ő gyöngéden ölelő kezei, vágytól csillogó szemei, pajkosan mosolygó ajkai… Vállaim megrázkódnak, s hangosan sikítok. Nem, képtelenség, hogy ez a csoda elment, hisz mindig olyan erős volt, sosem volt beteges, rendszeresen sportolt… - Jeong… - Ezt az egy szót, nevet tudom ismételni. – Jeong, Jeong, Jeong! – Haldoklom. Ha eddig nem is, most biztos, hogy eltűnt belőlem az a valami, ami miatt oly értékes voltam, mitől kitűntem a tömegből, s ami miatt nem kellett álcát húznom. A feltétel nélküli szerelem, miről mindig álmodoztam az életem része volt, s én hagytam, hogy elússzon az árral. Talán ha jobban figyelek rá, és előbb tudomást szerzünk a dologról, túléli… Lassan felkelek, ujjaimmal íriszeim törölgetem, de szempilláim még így is csillognak az átlátszó átoktól, de nem foglalkozom vele, ennél sokkal rosszabb dolgok is megestek már velem, mik megbocsáthatatlanok, mégis Jeong megtette, mert hitt bennem, szeretett! A fenébe, még csak el sem búcsúzhattam tőle! Miért ilyen kegyetlen a sors? Mivel érdemeltem ezt ki, de leginkább Ő? - Takashi, nem kell, ha… - Uruha, te most fogd be, és húzd el innen a beled! – ordítottam idegesen. Könnyeim a levegőben maradtak, majd lassan a padlóra hulltak, s hangjuk megegyezik az én lelkemben csengő visszhanggal, mit az apró porszemek vernek az űrben, mi örökké csak egy fekete lyuk lesz. Nem lennék képes mást szeretni rajta kívül, neki adtam mindenem, s ha nem lennénk testekbe zárva, már rég eggyé olvadtunk volna. Odaértem, mégis lekéstem… Mintha egy vonatot üldöznék, mi a menetrend szerint van időzítve, s ha csak egy perccel is később érsz oda, otthagy. Azt hiszem, most is ez történt. Én siettem, de nem voltam elég gyors, s elhagyott, egyetlen utolsó pillanat nélkül… Miért akart úgy meghalni, hogy a szememben egy átkozott dög maradjon? Hisz a viselkedése erre utalt, mert az elmúlt egy hét maga volt a pokol… - Jeong… Sajnálom… Sajnálok mindent… Én… Nem tudom, mit mondhatnék. Szeretlek, az életemnél is jobban, te pedig itt hagytál, hogy egyedül szenvedjek. Önző dög vagy, csak magadra gondolsz, de nem te lennél, ha nem így lenne, mégis annyira fogsz hiányozni. Mihez kezdek majd nélküled, mondd? Szerinted bírni fogom az élet megpróbáltatásait? Eddig is te segítettél ki, most pedig itt hagytál, pedig annyira hittem, hogy ez örök, elpusztíthatatlan. Mindig is irigyek voltak rám a többiek, miattad. A kapocs, ami kettőnk között szinte már kézzel fogható volt… Igen, erre tettem fel mindent… De a fenébe is! Normális, hogy egy halotthoz beszélek? – kényszeredetten felnevetek, de vígságom sírásba fullad, s mellkasára borulva próbálok levegőhöz jutni. Ujjaim összefűzöm övéivel, és szorosan összezárom azokat. Érintése még langyos, de teste kezd kihűlni, ahogy a bennem lakozó élőlény is. Talán órák óra fekszem némán mellkasára borulva, s bőgve, talán csak percek teltek el, nem figyelem. Számomra az idő megszűnt létezni abban a pillanatban, hogy örökre lehunyta pilláit. Most, hogy belegondolok, ez olyan, mint egy rossz szerelmes film. A férfi meghal, a nő hisztizik, majd rá egy-két hét múlva, mikor megkapja az életbiztosítást, megy, és a legközelebbi bárban felszedi az első pasit, aki útjába kerül. Kész vicc az egész. Az élet csak egy rossz komédia, ami tragédiába fullad. Lehajtott fejjel kelek fel, majd egy utolsó pillantást vetve rá, elindulok az ajtó felé. Egy pillanatra megtorpanok, de erőt veszek magamon, s egy sóhaj után cselekszem, s elhagyom a szobát. Eddig észre se vettem, de Uruha, és az a másik valaki elhagyta a kórtermet. Erre is csak azért jöttem rá, mert itt vannak kint. - Hé, minden rendben? – kérdezi Kouyou, mire halványan bólintok. Kit akarok becsapni? Dehogy van jól! Semmi sincs jól! A lehető legrosszabb minden, és én itt adom a nyugodt, lelkileg rendben lévő szeretőt! Undorítóan viselkedem, ehhez kétség sem fér, de valahogy le kell őket ráznom, más módja pedig nincs, sajnos… Sajnálom Jeong, bocsásd meg nekem ezt még utoljára… Csak ennyit kérek, egyetlenem… - Hazakísérjelek? Biztos jobb lenne, ha nem egyedül kellene otthon lenned... – Nem értem minek próbálkozik. Azt hiszi, mert Jeong meghalt, én jó pofizni fogok vele? Hát köszi szépen, de nem, ez nem én vagyok. Én tombolok, hisztizek, s minden ehhez hasonlót művelek. Nem bírtam sose jól a lelki fájdalmakat, így mikor meghalt édesanyám, teljesen összeomoltam, de Jeong ott volt, és segített, de most, hogy nélküle kell élnem, ki fog részesülni a fájdalmamban? Ki? - Nem, nem kell… Csak… Hagyjatok magamra egy kicsit, kérlek. – Ennél többre nincs is szükségem. A magány ápol, és eltakar, vagy, hogy ennek jelentését felszínre hozzam, elvakít és elpusztít. Így van, semmi kétség. Nem hiába hogy, az öngyilkosok nagy része azért ugrik le valahonnan, vagy vágja fel az ereit, mert elhagyta a szerelme. Csak kószálok a kórház falai között. A nővérek sorra kérdezik, hogy segítsenek-e kitalálni, de csak egy fejrázással felelek, majd megyek tovább. Az émelyítő szag, a patyolat tisztaság a tökéletes hely jelenleg nekem. Itt nincs senki, akit ismernék, akinek feltűnne, hogy semmi sincs rendben, hogy egy hulla mászkál közöttük, mert tény és való, hogy az vagyok. Megtorpanok, majd balra fordulok, balom az üvegre teszem, homlokom nekitámasztom, arcomra halvány, keserű mosoly kúszik. Ha most Ő ölelne hátulról, s együtt csodálnánk az újszülötteket, biztos, hogy felhőtlenül kacarásznék kedveskedő megjegyzései, valamint félreérthetetlen célzásai hallatán. - Édesem, a te kezedben is milyen jól mutatna egy ilyen kis csöppség, főleg, ha kisfiú lenne, és az apjára hasonlítana. Biztos nagy Casanova lenne… Nevetek, megint, de nem vagyok boldog, egyszerűen csak megtört, pedig a hang annyira valóságosnak tűnt, szinte éreztem Jeong leheletét a nyakamon, ahogy lágy csókot hint rá… Újra bekönnyeztem, mi lassan csúszott végig az üveglap átlátszó felületén. Az egyik kisgyerek felsír, én pedig kényszeredetten fordulok meg, s vetem hátam a hideg csempének. Felhúzom térdeim, átkarolom őket, s behunyom pilláim. Egyre csak az ő képe lebeg a szemem előtt, nem szűnik az érzés, a végeláthatatlan álmatlan éjszakák gondolata. Rémálom. Igen, abba csöppentem, nincs kétség, ahogy mentség sem. Felkelek, de abban a minutumban vissza is esek, ám a következő próbálkozás sikeresen zajlik le. Ha nem tudnám, hogy van fedél a fejem fölött, egy részeges csövesnek nézném saját magam, azok viselkednek ilyen undorítóan. De ha már itt tartunk, meg is érdemelném, hogy olyan sorsra jussak, mint ők, már nem vagyok teljes jogú ember, csak egy szörny vagyok, érzések nélkül, lélek nélkül… Tekintetem megint vándorcirkuszt játszik, s megint talál valamit, amivel árthat nekem. Megint megmerevedek, s csak figyelem az előttem zajló eseményt. Bár hangokat nem hallok, igen élesen látok. Látok, pedig legszívesebben kiszúrnám a szemeim, hogy ennyivel kevesebb gondom legyen, hogy egy kavicsiról ne rögtön ő jusson eszembe… Egy kisfiú fekszik az ágyon, feje bekötve, miközben édesanyja könnyeit törölgetve, s kezét szorongatva ül az ágya szélén, miközben a gyermeknek édesapja mesél valamit. Hogy honnan tudom? Látom az arcán, ráadásul a doktornő is bent van, ő is mosolyog. Hogy mi a diagnózis? Túlélte a fiúk, örüljenek, mert más belehalt, ugyan ezen a napon, szóval addig örüljenek, míg a saját tulajdon gyermekük sem végzi ott… Neki miért sikerült? Jeongnak miért nem? Miért, miért, miért? És miért érzem egyre jobban, hogy meg akarom ölni? Ha Ő nem élhet, akkor ez a gyermek sem érdemli meg ezt a kiváltságot… Zokogok, hangosan, zeng a folyosó, pólóm gallérja teljesen elázott, s a folt egyre jobban terjed. Nem bírok ésszerűen gondolkozni, karom magától cselekszik, s nyúl zsebem felé, mibe a mobilom pottyantottam. Rögtön a kettes gyorshívót nyomom, ugyanis az egyes megszűnt létezni, nincs itt, nincs ott, nincs sehol! - Igen? – Egy ismerős fogad a vonal túl végén. Egy nagyon közeli ismerős… - Meghalt… - Csak ennyit vagyok képes kinyögni, semmi más nem jön a nyelvemre, ami nem csoda, csak e körül forognak gondolataim. - Ki? Saga, ez nem vicces, ugye tudod? - Ez nem vicc Nao… Meghalt, és még csak el sem búcsúzott… Miért, Nao? Miért? Segíts, kérlek, én már nem találom a válaszokat, pedig egyre csak gyűlnek a miértek… - Jeong? Meghalt Jeong? – Döbbent csönd a másik oldalon. Szóval megértette miről beszéltem, de így kimondva kész viccnek tűnik az egész, egy nagy átverésnek, s lehet tényleg az. Vajon röhögve fogadna, azzal, hogy „cseszted, átvertelek, most megkaptad a magadét”… Nem, biztos, hogy nem… - Meg… De… De ugye ez nem lehetséges? Mondd, hogy csak egy vicc, és én csak egy áldozat vagyok! - Sajnálom Sagacchi, nem tehetem. Jeong tényleg elment… Ő nem viccelne ilyenekkel. – Annyira igaza van, de annyira… Én csak próbálok könnyíteni magamon, de nem tudok, mert mindenhol egy szilárdan álló falba ütközök, ami olyan akadálynak tűnik, amit soha sem tudok leküzdeni. – Itt vagy még? - Nem… Vagyis igen… De, azt hiszem… Én most megyek, elég volt, vége, vége! – üvöltve vágom a telefonom a szemközti falnak, s elfutok, így próbálok menekülni a gondok elől, mik a múltban rám várnak… De megbotlok, s hasra esek, de csak fulladozni tudok könnyeimben, másra nem vagyok képes. Egy esetlen idióta vagyok, élet és remény nélkül. Vajon mennyi esélye van annak, hogy feltámad, vagy hogy én felébredek? Hisz ez csak egy álom, egy nagyon rossz álom, ami hamarosan boldog véget kap, és én újra az óriáskeréken leszek Jeonggal… Igaz?

2010.07.19. 00:32 Rauko

Uruha POV - Na, mi volt olyan fontos, hogy a kórházon kívül akart beszélni veled? - kérdezi Aoi, miközben a kávéját kavargatja. - Tedd le a poharat. - Megteszi, én meg körbepillantok, hogy hall-e minket valaki a kávézóban. - Tegnap előtt este megerőszakolta Sagacchit. - Mi van?! - kiabálja Aoi, majd a szája elé kapja a kezét és megismétli a kérdést. - Mit nem hallottál? Kiakadt, és Takashin élte ki a dühét. - Kami-sama. És Takashi hogy van? - kérdezi meglepetten kedves pszihomókusom. - Te hogy lennél? Kiakadt és másnap követte Raint, tudja, hogy velem találkozgat. - Meglepetten pislog rám. - Ne nézz már így. Láttam, mikor elszaladt. - Oké. És azon kívül mit akart? - A kemót. Minél előbb. Nem akarja, hogy az az este megismétlődjön. - Megértem. De mondtad neki…? - Szerinted?! Minden alkalommal elmondom neki. De nem érdekli, bízik a csodában. - Ahogy a betegeid nagy többsége. Aztán kezelhetem a családtagokat - mondja, majd felsóhajt. - Nem tehetek semmit. Kötik a szabályok a kezeimet. Ha kéri, meg kell tennem. - És ha meghal? - Akkor kiakadunk, megsiratjuk, eltemetjük, és egy egész életen át őrlöm magam, hogy képtelen voltam megmenteni az egyik legjobb barátomat. - Feltörő sírásomról Aoi keze tereli el a figyelmet, ami combjaimra simít. Rápillantok és elmosolyodom. - Chibi ki fog herélni, ha ezt megtudja. - De nem tudja meg. Van két szabad órám. - Kitartóan, és felfelé haladva simogatja combomat. - Alig pár napja vagyok együtt vele, és csaljam meg?- kérdezem, de már úgy is tudom, hogy mi lesz a vége. - Ha nem tennéd, nem szolgálnál rá a ’szemét állat’ titulusra. - Feláll, fizet, majd int, hogy kövessem. A lakása nincs messze, így negyed óra alatt oda is érünk. Becsukja az ajtót, majd az ajkaimra mar. Rég dugtunk már, még chibi előtt. De most érzem, hogy Aoi hevességére és erkölcstelenségére van szükségem. Már vetkőztet is, és előttem térdel. Ahogy ajkaival kényeztet, a mennyekben érzem magam. Na, igen, Aoinál jobb furulyással még nem hozott össze a sors. Imádom a technikáját, most is csak sóhajtozni tudok. Ettől is képes lennék elélvezni, de előtte inkább lehúzom farkamról, mire ő automatikusan vetkőzni kezd, és a kanapéra térdel. Én mögé állok, majd tágítani kezdem. Nem kell neki sok, Aoi szereti, amikor kicsit jobban fáj. Azzal sem volt baja, ha egy kis vér serkent. Nem hiába, a pszichológus a legbetegebb állat a földön. Most sem kell finomkodnom vele, miután testébe vezettem merevedésemet. A tempó, amit mellette diktálhatok és a gondolat, hogy egy pillanatra sem kell magam visszafogni, nagyon jól esik. Rázúdíthatom minden gondomat és problémámat, nem kell vele finomkodni, mint Rukival. Ezzel jobb Aoi, mint chibi. Nem mellesleg, Aoival azért nem lehetett soha több dugásnál, mert nálam is hűtlenebb. De kéjes nyögése, ahogy vonaglik alattam, és még többért könyörög, és az érzés, ahogy körülöleli farkamat, kárpótol. Rukival kapcsolatban… Szemét állat vagyok. Ez van. Eddig sosem voltam hűséges, és sajnos Ruki kevés ahhoz, hogy mellette kezdjem el. Eget rengető dugásunk, és frissítő zuhany után a kanapén ülünk, Aoi feje az ölemben, én meg a haját simogatom. Nincs ebben érzelem, csak jól esik. - Jobban vagy? - kérdezi mosolyogva. - Sokkal. - Ruki? - Még megvan. - Meddig? - Fogd be. - Felsóhajtok. - Kért tőlem három dolgot. - Igen? - Az egyik az volt, hogy ne hívjam fel Sagacchit, bármi is történik. A másik, hogy a levelet, amit adni fog, csak a temetésén olvassam el, a harmadik, hogy amit abban kér, tegyem meg. - És te teljesíted. - Egy haldokló utolsó kéréseit akkor is teljesítem, ha idegen. Nem hogy egy régi barátét. - Felsóhajtok, ahogy tudatosul bennem, hogy meg fog halni. Leperegnek előttem a régi ivászatok képei, a nagy nevetések, a közös sírások. Nem tudom tovább tartani magam. Előre hajolva ölelem át Aoit, és könnyeimmel arcát áztatom, miközben ő is ölel, simogat, és sír. Mielőtt hazaértem, bevitettem magam Aoival a kórházba. A kocsim is ott volt, és Rain holnap jön a kezelésre. Megnéztem, előkészítettek-e már mindent. Miután végeztem, irány haza, chibi otthon várt. Nem, nem szorul össze a torkom és szarul sem érzem magam. Hazaértem, vacsoráztunk, szeretkeztünk, épp itt szuszog mellettem. El kellene hagynom. De olyan jó, hogy van mellettem valaki. De Aoival olyanok vagyunk, mint a függők. Ha megérezzük újra egymás ízét, képtelenek vagyunk leállni. Legutóbb is Aoi volt a józan, ő vetett véget a dolognak, mikor majdnem szerelem lett belőle. Ha most kiteszem chibit, Aoi teste az enyém, akkor és ott élvezhetem, amikor és ahol csak akarom. Tudom, hogy bárhol az enyém lenne, imádja a testem. A gond ott van, hogy már ettől merev vagyok. De most annyi a baj… nem tetézhetem még azzal is, hogy szakítok Rukival. Inkább csendben megcsalom, amikor és ahol akarom. Aoi is megmondta: ha nem tenném, nem szolgálnék rá a ’szemét állat’ titulusra. Másnap hatalmas görccsel a gyomromban megyek be dolgozni. Aoi átjön, köszönt, majd megkér, hogy azonnal szóljak, ha van valami. Rain is megjelenik lassan. A kezembe nyomja az említett levelet, majd szó nélkül indul is átöltözni. Én a zsebembe csúsztatom a borítékot, majd utána megyek. Lefekszik, bekötöm az infúziót, majd magára hagyom. A nővérek úgy is járkálnak hozzá. Aoihoz megyek, elmondani, hogy eddig minden rendben. Eddig… Hallom, hogy bemondják a nevem, és hogy azonnal fáradjak a szobájába. Csessze meg! Aoi rohan velem, mindketten a legrosszabbra gondolunk, és be is jön. Ahogy belépek, Rain szívmonitora épp sípol, a nővérek kiütik, és visszajön. - Mi van? - ordítom, mire az egyik megszeppent nővérke közli, hogy nem bírja a szervezete. Nem tudjuk megmenteni, maximum életben tarthatjuk. Összeszorul a torkom, és kiküldöm őket. Hárman maradunk. Én állok Rain ágya mellett és csak nézem. - Megszeged, igaz? - kérdezi Aoi. - Te nem tennéd? - Nyúlok Rain telefonja után, átmásolom Saga számát és már hívom is. - Sakamoto Takashi? - kérdezem, mire döbbent csend. - Én vagyok. Miben segíthetek és kivel beszélek? - Takashima Kouyou vagyok. Uruha. - Már épp elküldene a picsába, gondolom, de folytatom. - Jelenleg onkológusként telefonálok neked. Rain onkológusaként. - Mi…mi történt? - Jeoung Ji-Hoon haldoklik. Órái vannak hátra. Kérlek, ha látni akarod még élve… - Ho…hova? Miért? Ugye… Ez nem…? - Takashi, küldök érted taxit. - Nem! Azonnal indulok. - A körzetibe gyere. - Leteszem. Aoira pillantok, aki sír, de mosolyog, majd meghallok egy halk, elhaló hangfoszlányt. - Nem teljesítetted egy haldokló egyik kívánságát. - Döbbenten pillantok barátom ágya felé, alig kap már levegőt, de még beszél. - A többit… Kérlek… - Az ágya szélére borulva kezdek keserves sírásba. - Nem haragszom. - Megint sípolás, megint a nővérek, megint visszahozzák. Sagacchi, igyekezz! A kórház ajtajához sietek. Egymás után szívom és dobom a cigiket, de most ez sem érdekel. Ruki kijön, de visszazavarom. Aoi ki sem jön, tudja, hogy most felesleges, a nővéreknek próbál segíteni Rain mellett. Csak amíg Sagacchi ideér, kérlek… Addig bírd ki… Negyed óra telhet el, mire meglátok egy ismerős alakot. Saga elém lép, és hatalmas pofonnal jutalmaz, gondolom azért, mert hazudtunk neki. Illetve nem, egyszerűen csak nem mondtunk semmit. Hagytuk, hadd szenvedjen. Na, emiatt vagyok igazán szarul! Ami meglep, hogy a pofon után a nyakamba borulva sír. Lefejtem magamról, majd szigorúan rápillantok. - Ennek nincs itt az ideje. Sietned kell. - Magam után vonszolva rohanunk felfelé. Belépek a szobába, és Aoi keserves sírása fogad. A szívmonitort akkor kapcsolják le…

2010.07.19. 00:28 No-chan

Saga POV Megint. Megint megtette, pedig megígérte, és én hittem neki, pedig nagyon jól tudtam, hogy ez lesz. Mégis miért? Miért teszi azt, amit? Én csak annyit kértem, hogy legyen velem őszinte, de nem. Ráadásul azt sem veszi észre, hogy mit okoz ezzel a viselkedésével. A lelkem lassan porrá zúzódik, de nem tudok haragudni rá, mert ő az egyetlen, aki meggyógyíthat, aki miatt nem ugrottam még le egy hídról. Vajon ha megkérem, hogy csak egyetlen egy napot töltsünk újra kettesben, igent mond? Az ajtó nyitódására eszmélek. Mivel másnak nincs kulcsa, így egyből tudom ki az. A szokásos zajok szűrődnek be a szobába, majd meglátom, amint megjelenik a küszöböt átlépve. Arca kissé nyúzottnak tűnik. Azonnal felpattanok, mert mint eddig, most sem bírom elviselni, hogy ennyire nyomott. - Jeong! – szaladok hozzá, s rögtön azt lesem, mi baja van. – Történt valami? Olyan sápadt vagy… - Biztos összeverekedett valakivel, vagy a munkahelyén volt valami. Remélem nem komoly a dolog, mert az biztos, hogy ennél rosszabbra fordul. - Nem, nem volt semmi. – Arca teljesen érzelemmentessé válik, engem pedig elfog az aggodalom. Mi az, amit nem mondd el, ami annyira titkos, hogy rám nem tartozik? - De olyan sápadt vagy – fogom meg karját, ő pedig teljesen elsötétült szemekkel néz rám. Mi bajod van szerelmem? Mi történik körülöttünk? Mi az, ami annyira egyértelmű, de nem veszem észre? - Nem számít. Engedj el. Most! – Hangja parancsoló, s meg sem várja, hogy cselekedjek, azonnal ellök magától, és mint az sejteni lehet, nem gyöngéden, és kedveskedőn. A földre esek, s onnan nézek fel rá. Szemeimbe könnyek gyűlnek, ő pedig gúnyosan elvigyorodik. – Szánalmas vagy Takashi… Csak bőgni tudsz, mint egy kisgyerek, pedig régen nem vagy egy öt éves… - Ne, fejezd be – visítom, s kezeim füleimre tapasztom. Nem akarom hallani, nem akarok veszekedni. Eddig mindig olyan jól megvoltunk, és sose volt ehhez hasonló beszélgetésünk. Persze igen, csipkelődtünk, mind minden normális pár, de így még nem viselkedett. Hová lett az én őrangyalom? Hová lettél, Jeong? - Ejnye-bejnye… Mi történt azzal a kis vadmacskával, aki ilyenkor visszaszólt? – mér végig szemeivel, majd visszafordul, és lehajol hozzám, hogy talpra kényszerítsen. Nem sok időm van reagálni, azonnal a falnak nyom, ajkaimat vadul tépi. Karjaim mellkasának feszülnek, de nem foglalkozik vele. Az a kevés ruha is, ami rajtam volt, már eltűnt, így teljesen meztelenül, remegve állok előtte. - Szégyen és gyalázat. Én ennek a kis ficsúrnak tettem eddig a szépet és a jót? Vajon mit szerethettem benne? – Kényszeredett kacagásba kezd, majd leszedi a saját rongyait is, így lüktető merevsége szemeim elé tárul. Egy pillanatra megáll bennem az élet. Nem hiszem el, hogy az én gyengéd Jeongomból egy ilyen vadállat lett. Attól vált ilyen keménnyé, hogy így megaláz? - Hagyj békén te vadállat! Add vissza Jeongot, én nem fekszem le veled! – Hangom remeg a feltörő könnyektől, amit belém fojt egy pofonnal. Elképedve bámulok magam elé. Mint minden, ami eddig történt, ez sem szokása, sőt… Eddig egyszer sem emeltünk egymásra kezet, ő most mégis átlépte a gátlásait. Arra eszmélek, hogy csuklóim összeszorítja, majd megfordít. Tudom, mi jön, testileg már felkészültem, de a lelkem minden apró részével együtt tiltakozik, de a tudat, hogy ő csinálja ezt velem, felerősíti minden fájdalmam és félelmem. Van egy olyan érzésem, hogy a következő lépése a szakítás lenne, de abba belehalnék. Még ezeket az elgyötört estéket is elviselem, csak ne hagyjon el! Fáj, szétszakít, éget. Szörnyű, szabadulni akarok, messzire, el innen, egy nyugodt szigetre csak vele, kettesben. Szerelem, nyugalom, ennél több nem is kell. Még a barátokat is mellőzni tudnám, csak ő legyen velem, és öleljen minden este, reggel csókkal ébresszen. A tempó egyre gyorsabb, én pedig már rég a földön hevernék összegömbölyödve, ha nem tartana. Talán jobb is lenne úgy, kevésbé látna, és erősödne benne az a gondolat, hogy szánalmas vagyok. Mert igen, ez így van. Csak rám kell nézni. Még nemet mondani sem tudok, nem hogy még ellökjem magamtól. Elélvez, s ezzel biztosít, hogy mára vége szenvedéseimnek, bár nem lehet tudni, mi következik ezek után. Elenged, s távozik. Biztos fürödni megy. Én, így ahogy vagyok, remegve bár, de elindulok a hálóba, és kihozom a párnám és a takaróm. Nem akarok ma vele aludni, félek, csak még rosszabb lenne. Inkább becsoszogok, magamra kapok egy alsónadrágot, és megágyazok a kanapén. Az álom hamar utolér, nagyon fáradt vagyok… Reggel nyűgösen kelek. Emlékeimben még mindig élénken tombol a tegnap este, s mikor megint megjelenik a képben Jeong, összehúzom magam. Nem érek vele semmit, tudom, de másképp jelezni azt felé, hogy tartok tőle, nem vagyok képes. Ő nem is foglalkozik velem, a konyhába megy és kávét főz, majd míg elkészül, felöltözik. Oké, megértem, hogy nem vesz tudomást rólam, de valamennyit kellene kommunikálnunk, hisz az az öt év csak nem múlik el nyomtalanul egyik pillanatról a másikra. Vagy igen? Megesik az ilyen? És pont velem, pont, mikor minden jónak látszott? Az egyetemen sem voltam már bent napok óta, és ez mind miatta, mert szeretem, és bánt, hogy nem tudok semmit tenni, hogy újra elérjem, hogy közel tudhassam magamhoz. - Hova mész? – kérdezem halkan, miközben ő már a lakást kezdi elhagyni. - Üzleti megbeszélésem lesz. – Visszajön hozzám, ajkaimra egy lágy csókot nyom, majd távozik. Úgy döntök, megnézem, mit csinál, vajon milyen is az az „üzleti megbeszélés”. Igen, nem hiszek neki, de emellett teljes mértékben rá bíznám az életem, ahogy eddig is tettem. Amint magamra kapom ruháim, s kinézek az ablakon, hogy merre megy, bezárom az ajtót, s uccu neki. A lehető leggyorsabban haladok, mert nem akarom szem elől téveszteni, bár az irányából van egy sejtésem hová mehetett. Ahogy az utcákat bújom, ez a kis valami a fejemben igazat adott nekem, ugyanis tényleg a parkban van. Kicsit leszakadok tőle, majd ahová leül padnak a közelében az egyik fa mögé bújok, ahonnan tökéletesen látok mindent. Nem kell sokáig várnom, hogy megtudjam ki az, akivel beszélgetést próbál lebonyolítani. Nagyon is jól ismerem, bár egy kissé megváltozott, de nem mondanám, hogy hátrányára. Na de álljunk meg! Mit keres itt Kouyou Jeonggal, és miért… Na nem, ne, én ezt nem hiszem el, ugye nem? Nem lehet ő az a valaki, aki az új barátja! Mindig megvédett tőle, és most tessék, pont őt választja helyettem. Elhúzódnak egymástól, majd beszélgetni kezdenek. Hallani sajnos nem hallom a dolgokat, de az biztos, hogy igen fontos dologról beszélnek, és hogy én is benne vagyok. Persze ezzel nem is lenne baj, de miért titkolja? Féltékenykedtem, mikor azt mondta, hogy szeretne találkozni a barátaival? Mikor elment az éjszakába, én pedig egyedül maradtam otthon, mert tanulnom kellett? Szemeim elkerekednek, majd ajkamba harapva fojtom vissza feltörni kívánkozó hangos zokogásom. Miért érinti Őt ilyen lágyan. Miért néz rá olyan szemekkel? Velem is ilyen volt… És a hangsúly az utolsó szón van. A tegnapiak után ez már nemigen mondható el, ahogy az sem, hogy ez változna. Újra a pad felé pillantok, s látom, hogy búcsúznak. Gyorsan felállok, és észrevétlenül elsurranok, egyenesen haza. Jeongnak feltűnne, hogy nem vagyok otthon, pedig arra sem kérdezett rá, hogy miért nem vagyok bent, az egyetemen. Talán tényleg ennyire elhidegültünk volna? Mi vezetett rá erre minket? Az ajtó hangosan csapódik mögöttem, ahogy gyorsan megválok felesleges ruháimtól, s a kanapéra vetem magam, mintha nem is lettem volna friss levegőn. Nem telik el sok idő, az ajtó újra nyílik, majd záródik. Mintegy jelzésképp az órára nézek. Már fél öt van. Sokáig aludtunk reggel, mert ez a kis találka alig lehetett több egy óránál, bár az én időérzékem teljesen összeomlott egy ideje. - Elmentem boltba – hallom meg hangját újra, majd a nagy bamm, és ennyi. Eltűnt, elnyelte a sötétség. Hogy tennem kellene ellene valamit? Megeshet, de nem tudok. Gyenge vagyok és szánalmas, Jeong is megmondta. Ha csak egy kicsit is erősek lettek volna a szavai, de így… Csak korholni tudom magam saját szerencsétlenségemért. Elalszom, megint. Mostanában a napom legtöbb részét ágyban töltöm. Csodálom, hogy nem szedtem fel pár kilót, bár ételt a szervezetem nem igen látott. Első dolgom, hogy megint az órára nézzek. Fél tizenegy. Felkelek, és a háló felé veszem az irányt. Kedvesem ott fekszik, s a tévét nézi. - Jeong – szólalok meg kedveskedően, s lassan, mint egy ázott kiskutya, közeledem felé. Arcára lágy mosoly kúszik, majd kitárja karjait, s úgy szorít magához, mintha legalábbis elvesztem volna. - Sajnálom – motyogja nyakamnak, mit csókolgatni kezdett. Nem értem mire céloz. - Mit? – kérdezem meg hangosan is, hisz sosem szerettem, ha nem tudom mindennek a hátterét. - A tegnap estét… Én nem akartalak bántani, csak bent történt egy s más. Nem rajtad kellett volna levezetnem a dühömet. – Ez pillanatra sem szakad el mellkasomtól, s egyre lejjebb halad. Szemeimben pánik tükröződik. - Jeong. – Hangom kezd síróssá válni, erre pedig felkapja a fejét, és kérdőn néz rám. – Nekem ez… nem megy, sajnálom… - fordítom el arcom, majd kimászom karjai közül, s háttal ülök le, félig magamra húzva a takarót. Az ablakon át besütő hold fénye bevilágítja ágyunkat, a vörös ágyhuzatot, fekete hajunkat… Hátulról átölel. Összerezzenek, de engedelmesen simulok karjaiba. Lágyan simogatja hasam, s talán a mai nap, vagy az elmúlt hónapok hatására, de újra könnyezni kezdek. Vajon mennyire unja már Jeong, hogy olyan vagyok, mint egy hisztis kisbaba? Nem tudom a választ, és talán nem is akarom. Most itt van, és mint rég ölel magához, szorosan, s engem nyugtatgat azon a lágy hangján, én pedig olvadok, pedig szemem előtt a kép, amin épp Kouyout öleli, talán becézi. Miben jobb ő, mint én? Mennyivel nyújt többet? Mi az, amit ő megadhat neki, de én nem? És erre a sok kérdésre, amit felhalmoztam, kapok valaha választ? Annyi a miért, és oly kevés a válasz… Egy élet rövid ahhoz, hogy mindent megértsük, és megtapasztaljunk… Én még is kaptam a legrosszabból… Nem akarom megélni a holnapot, mikor minden újra pokollá változik. Nekem jó itt, jó most, itt van velem, ölel, s szeret… Nekem ennél több a világon senkitől nem kell…

2010.07.05. 16:18 Rauko

A pulttól nem messze állva figyelem chibit. Annyira szép. Alacsony, ez igaz, de tökéletesen arányos teste van, a szemei egyszerűen káprázatosak, az ajkai is szépek, csupán csak… Csak tökéletes a számomra. - Matsumoto Takanori. Mit kellene tennem, hogy ne haragudj rám a reggeli miatt? - kérdezem, mikor már kevesebben vannak és nyugodtan odalépkedhetek a pult elé. Ruki rám pillant, kicsit haragos a tekintete. Megértem. - Békeajándék… - tolom elé a kávét. - Beszéltél Aoi-channal? - Elveszi a műanyag poharat és a kávéba kortyol. Enyhén elmosolyodik, figyeltem, hogy olyan legyen, ahogy szereti, kicsit keserű. - Igen. - Kisírtad a szemeidet. Gyere - int, majd eltűnik az öltöző ajtaja mögött. Én követem. Odabent a szekrényében kutat, majd elővesz egy kis tubust. - Ülj le és nézz felfelé. - Megteszem. A szemcsepp nem csíp, csupán rendbe teszi pirosra sírt szemeimet. - Jó fiú vagy. - Már mosolyog. Egyelőre még csak hallom, mert ezerrel pislogok. Érzem, hogy az ölembe ül, így automatikusan ölelem karjaimmal kis testét. - Tényleg sajnálom, chibi. Nagyon nem akartalak bántani. Csak magával ragadtak az érzéseim. Meg tudsz bocsátani nekem? - Ha megígéred, hogy többé nem csinálsz ilyet senkivel, akkor igen. Nagyon megijesztettél. Soha nem láttalak még ilyennek, de ami rosszabb volt, hogy nem tudtam, hogy segítsek. Nekem is fáj, hogy Rain elmegy. De mégsem bántalak téged emiatt. - Fejét a mellkasomra hajtja, és hallom, hogy szipog. Ez egy ilyen nap. A harminchoz közelítő kórházi alkalmazottak többsége sír. - Ruki. Szeretnék kérdezni valami nagyon komolyat - mondom, mire felemeli a fejét és rám néz. - Nem lenne kedved komolyabbra fordítani a kapcsolatunkat? - Meglepve pislog rám. - Arra gondolsz, hogy nem csak szex…? - Igen, arra. Szükségem van rád, Ruki. Veled akarok lenni. Meg szeretnék osztani veled minden fájdalmat és örömöt. - Nagyra nyitja a szemeit, mosolyog, majd megcsókol. Nagyon finoman érinti ajkait az enyémekhez, mégis érzem, hogy őszintén szeret. - Este akkor nálad aludhatok? - Igen. De ma beszélek Rainnel. Nem tudom, mennyire leszek elviselhetetlen. - Kiheverem. Segítek majd, amiben csak tudok. Van most beteged? - Nemet intek. - Akkor maradj, amíg ide nem ér. Leülhetsz a gép elé. Most úgyis egyedül vagyok. - Rendben, köszönöm. Rain fél tízre ér be. Megkérem Rukit, hogy ne küldjön senkit, lágy csókkal jutalmazom édes ajkait, majd felmegyünk a szobámba. Teával kínálom Raint, próbálok kedves lenni. - Ne kerülgesd a témát. Ülj le és mesélj. - Soha sem volt más. Ha fontos volt neki valami sosem kért, csak parancsolt. De az ő helyzetében én is ezt tenném. - Megjöttek a végleges eredmények, Rain. - Mellé ülök a kanapén, és a vállára teszem a kezem. - Sajnálom. - Elsápad, majd egy őrült mosoly jelenik meg az arcán, én pedig megrémülök. - De a kemoterápia… - Felejtsd el. A szervezeted nem fogja bírni. Nem csinálom meg. - Akkor keresek egy másik onkológust. Nem te vagy az egyetlen Japánban. Valaki biztosan… - Senki sem fogja. Inoperábilis és már szétterjedt a testedben. A szervezeted haldoklik. A kemóval csak rontunk a helyzeten. - Tenyerébe temeti arcát. - Saga… Mi lesz Takashival? A szerelmem… - Adok telefont, hívd be. Beszélek én vele. - Nem! - Felpattan és kiabálni kezd. - Ha megtudom, hogy elmondtad neki, fel foglak jelenteni! Érted?! Megtiltom, hogy szólj neki! - Rain, térj már észhez! Mégis mit akarsz akkor?! Hívjam fel, hogy mikor rendezheti a temetést?! Szerelmes beléd, joga van tudni, hogy mi történik veled! - Kuss legyen! Fogd be a pofád! Te ezt nem értheted! - Kezelhetetlennek tűnik, ezért a gyorshívón megcsörgetem Aoit. Ez annak a jele, hogy azonnal szükségem van rá. Rain dühöng, már összetört egy vázát, mire Aoi kinyitja az ajtót. - Rain. Nyugodj meg. - Aoi hangja mély és megnyugtató. Mintha ezt is az egyetemen tanulta volna… - Te mit keresel itt?! És hogy nyugodhatnék meg, mikor néhány hetem van hátra?! - Nekiront Aoinak, aki engedi, hogy pofon vágja. Rain, tettét követően elsápad, és a térdeire esik. - Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom… - Aoi leereszkedik mellé és megöleli. - Tudom, Rain. Fáj. Tisztában vagyok vele. De ha ezt csinálod, a rák nem tűnik el a szervezetedből, és csak még rosszabb lesz. Ruru nem akart bántani téged, ahogy én sem akarlak. Kérlek, nyugodj meg. - Miközben Rain keservesen sír, barátom a hátát simogatja. Épp, mint nekem, néhány órával ezelőtt. Nem irigylem egyiküket sem. Aoit arra kárhoztatta az élet, hogy lelkileg sérült embereket ápolgasson, miközben az ő élete is romokban hever. Rain pedig most tudta meg, hogy huszonhat évesen el fogja veszíteni mindenét. - Figyelj, Rain. Nem akarok erőltetni semmit. Jogodban áll, hogy kérd a kemoterápiát. Én csak elmondhatom a véleményemet. Az is jogodban áll, hogy teljes titoktartásra kötelezz engem és Aoit is. Tudod, hogy nem kedvelem Takashit, ennek ellenére nem szólhatok bele az életedbe. Jelenleg nem a barátodként, hanem az orvosodként mondom ezt. De mint orvosod, arra kötelezhetlek, hogy járj heti egy alkalommal Aoihoz beszélgetni. És ezt meg is teszem. - A pszichomókus dühös szemekkel néz rám. - Ne nézz így. Ha neki vannak jogai, nekem is vannak. Élek is velük, ahogyan ő is. - Érzéketlen barom vagy, Uruha! - mondja Aoi. - Hagyd. Igaza van. Ez így fair. Ha én kötelezhetem őt valamire, akkor ő is megteheti. Heti kétszer elvállalnál, Aoi-chan? - Persze. Holnap kezdhetjük is. - Hozzám pedig kétnaponta köteles vagy eljönni. Beszélgetni, vizsgálatra. A helyzet komolyságára való tekintettel erre is kötelezlek. Amennyiben nem teszed meg, fel fogom hívni Takashit és mindent elmondok neki. - Uruha! Elég legyen! - Fogd be, Aoi! Ez nem rád tartozik. Te a pszichológusa vagy, én az onkológusa! Emellett megtiltom, hogy bármilyen káros szenvedélynek hódolj. Semmi kávé, cigi, alkohol vagy drog. Naponta háromszor enned kell, két nap múlva összeállítok neked egy étrendet. Addig semmi megterhelőt nem ehetsz. - Kiváló orvos lett belőled, Uruha. - Ahogy Rain rám néz, kezdem magam szemétnek érezni. - Tudtad, mikor vagyok kezelhetetlen és azonnal leszartad, hogy a legjobb barátod vagyok. Mikor vigasztalnod kellett volna, kegyetlen lettél és mindenfélére kötelezel. - Ezzel nálam nem érsz el semmit, Jeong. Napi tíz ember próbál érzelmileg zsarolni. Te fontos vagy nekem, épp ezért nem engedek semmiből. Ha megérted, köszönöm, ha nem, akkor sajnálom. Hivatalosan is az orvosod lettem, mikor múlt héten aláírtad a papírokat. Nem engedlek másik onkológushoz. Ha tetszik, úgy is jó, ha nem, nem érdekel. A lelked ápolására ott van Aoi, őt arra tanították meg az iskolában, engem meg arra, hogy.. - Elcsuklik a hangom. - Hogy huszonhat éves, életerős, szerelmes legjobb barátokkal közöljem, hogy már csak néhány hetük van élni, a kurva életbe! - Első dühömnek a másik váza látja kárát, ahogy a falhoz dobom. Apró darabokra törik, Aoi meg Rain pedig rémültem néznek rám. - Szerinted nekem olyan rohadtul egyszerű?! Azt hiszed, hogy én vidám vagyok, hogy ezt tudnom kell?! Azzal a felelősséggel kell élnem, hogy talán megmenthettelek volna, ha hamarabb észreveszem, hogy nem vagy rendben! A szerelmed szemébe kellesz néznem a temetéseden és el kellesz viselnem, hogy engem tart a legnagyobb rohadéknak, amiért nem mentettem meg az életedet! Nekem kell a barátaink elé állni és elmondani, hogy nem tudlak megmenteni! Én fogom látni az egyre romló eredményeidet és nekem kellesz megfelelő gyógyszert találni, hogy titkolhasd Takashi előtt, hogy halálos beteg vagy! A kurva életbe! Utálom a munkámat! - Rájuk se nézek, csak kiviharzok a szobából. Ezt egy orvosnak nem szabad, de jelenleg csak egy férfi vagyok, aki megtudta, hogy a legjobb barátja haldoklik.

2010.07.05. 16:17 Rauko

Uruha POV A hajnal első sugarai megint Ruki karjai között találnak. Nem a szerelmem, csak néha összejárunk, kielégítjük egymást és ennyi. De nagyon jól érzem magam vele. Már többször eszembe jutott, hogy többet akarjak tőle. De a munkám miatt nem lenne időm, így nem akarom fájdítani a szívét. Úgyis tudom, hogy szerelmes belém. Azt hiszi, hogy nem hallom, mikor éjszaka a fülembe súgja, hogy szeret és bármit megtenne, ha az enyém lehetne. Sajnálom, chibi… Lassan hét óra, ideje felkelnem és készülni, mert kilencre be kellene érnem dolgozni. Úgy szállok le az ágyról, hogy Rukit ne ébresszem fel. Elég, ha egy fél óra múlva ébresztgetni kezdem. Addig főzök kávét és megnézem az e-mail-eimet. Fontos üzenetet várok és Miyavi azt ígérte, hogy este még át is küldi. Az esti maradék kávét töltöm ki magamnak, majd felteszek egy újat. A nappaliba sétálok, bekapcsolom a laptopot, és amíg életre kel a kis gépezet, rágyújtok. Azonnal az üzeneteimhez sietek, és meg is találom. Feladó: Miyavi < miyasama@example.com > Címzett: Ruru < uruha@example.com > Tárgy: Sajnálom, haver…. Helló! Megjöttek az eredmények, amiket kértél. Nem tudom, ki ez a barátod, de biztos, hogy rákos. Inoperábilis, kemoterápiával adhatsz neki egy kis időt, de ha rám hallgatsz, akkor tényleg hagyod. Legyen pár boldog napja még. Ahogy elnézem, a szervezete nem is bírná a sugárkezelést. Dönts belátásod szerint, de akármennyire jó barátod, ne hitegesd. Csók: Miyavi A rohadt életbe, ettől féltem! Tudtam, hogy súlyos, de hogy operálhatatlan… Sajnálom. Nem fogok benne hiú reményeket kelteni. Elmondom neki, hogy haldoklik, és azt is, hogy a kemoterápiába valószínűleg hamarabb belehalna, mint a betegségbe. Közben lejött a kávé, így megcsinálom, majd bemegyek Rukihoz. - Chibi, kelj fel. Indulnod kellene. - Mocorogni kezd, majd kinyitja a szemeit. Ahogy rám pillant, azonnal felpattan, és minden álmosság eltűnik az arcáról. - Megjöttek az eredmények, igaz? - Bólintok. - Ne csigázz már, a fenébe is! - Inoperábilis. Miyavi szerint a kemoterápia is többet ártana, mint használna. - Leülök az ágy szélére, a bögrét az éjjeliszekrényre teszem és hagyom, hogy chibi megöleljen. Most jól esik. - Sajnálom, Ruru. Tudom, hogy nagyon jó barátod… - Hogy mondjam meg neki, hogy haldoklik? Hogy csináljam, Ruki? Végre talált valakit, aki szereti. Boldog párkapcsolatban él! Erre ez történik - dühöngök. - Nem a te hibád, érted? - Maga felé fordítja a fejemet és mélyen a szemembe néz. - Te az orvosa vagy, nem egy isten. Nem tehetsz semmit, érted? - Szóval csak fogadjam el, hogy a legjobb barátom a halálán van? Talán mosolyogjak is hozzá?! - Nagyon ideges vagyok, chibinek pedig tudnia kellene, hogy most hagynia kell. - Én nem ezt mondtam. Én csak arra utaltam, hogy ha meg kell halnia, akkor te… - A kezem szinte magától emelkedik, és hatalmas pofonnal jutalmazom Rukit. Felpattanok és magamon kívül ordítani kezdek. - Ki ne ejtsd a szádon még egyszer, hogy kell halnia! Senkinek sem kell meghalnia, nem így működik! Huszonhat éves, a fenébe is, érted?! Most kellene élnie, boldog lehetne a szerelmével! Terveik voltak, érted?! Azt tervezte, hogy Amerikába költöznek, mert ott elveheti Sagacchit! Csak arra várt, hogy Saga befejezze azt a kibaszott egyetemet! - Ruki szótlanul néz rám, kezével a csattanás helyét fogja. - Öltözz és menj el. - Uruha, én… - Azt mondtam tűnj el! Mit nem értesz?! - Ha nem lennél ilyen ideges, csak annyit mondanék, hogy dögölj meg, te szemétláda. - Összeszedi a ruháit, felkapkodja és kirohan az ajtón. Hibáztam. De nem tehetek róla. A legjobb barátom… Feladó: Uruha < uruha@example.com > Címzett: Rain < rainbi@hotmail.com > Tárgy: - Amint tudsz, gyere be. Kilenctől ott leszek. Fontos. Öltözni kezdek, majd el is indulok. Be kell ugranom Aoihoz, így nem mehetek munkába. A kocsiból felhívom, ő pedig megnyugtat, hogy már bent van, menjek nyugodtan. Tíz perc alatt be is érek, leparkolok, majd elindulok a másodikra. Felérve célirányosan, és töretlenül haladok Shinoyama Yuu szobája felé. Kopogás nélkül rontok be. - Láttam Rukit. Miért ütötted meg? - Mert rosszat mondott. - Figyelj, Ruru, őszinte leszek veled. Én megértelek. Elmondta chibi, hogy mi történt. De arról, ami a barátoddal történik, senki sem tehet. Ne okold magad. - Az én barátom?! Csak az én barátom?! Neked semmi közöd hozzá?! Mindannyian olyan közömbösek vagytok, hogy hánynom kell tőletek! - Már lépnék ki, mikor hallom, hogy Aoi elindul felém, majd hátulról átkarol és a fejét a vállamra hajtja. - Hamarabb tudtam az eredményt, mint te. Ott voltam Miyavival, mikor kiderült. Végigbőgtem az éjszakát. Ruki is könnyes szemekkel mesélte, hogy megtudta az igazat. Mindannyian sajnáljuk és megszakad a szívünk, hogy el fogunk veszíteni egy olyan jó embert, mint ő. De nem megoldás, ha egymást vagy magunkat hibáztatjuk. Kérlek. Itt vagyok, fordulj meg, ölelj át és sírd ki magad. - Elenged, az ajtóhoz lép, kulcsra zárja, majd rám pillant. Soha, senki előtt nem mertem még sírni. Aoi azonban más. - Én nem akarom őt elengedni. Annyi ember halálát néztem már végig, miért kell most az övét is…? - Ennyi volt. A könnyeim utat törnek, én pedig kisgyerek módjára rohanok Aoihoz, átölelem, és nyakába hajtom fejemet. - Nem tehetünk semmit. El kell fogadnunk és mellette kell állnunk. Ennyi, amit tehetünk érte. - Érzem, hogy ő is sír. Szánalmasak lehetünk. Két, a harmincas éveihez közeledő orvos egymás nyakába borulva zokog. - Emlékszel, mikor először bemutatta nekünk Takashit? Azonnal szívatni kezdted szegény srácot. - Szipog, de azért hallom a hangján, hogy mosolyog. Ezekre az emlékekre nekem is kicsit mosolyognom kell. - Amikor Saga megunta, hogy szívózol vele, a nyakadba öntött egy pohár kávét. Olyan viccesek voltatok. - És te emlékszel, amikor leültünk hármasban egy étteremben és elmondta, hogy el akar költözni az Egyesült Államokba, hogy papíron is bizonyíthassa, mennyire szereti? Te azonnal le akartad beszélni, aztán mondtad, hogy menjen, de akkor adja vissza a cd-idet. - Igen. - Megsimogatja a fejem és kicsit eltol magától. - Hiányozni fog, de amíg velünk van, mindent meg kell tennünk érte. Megígéred nekem, hogy nem bántasz többé senkit és most lemész a recepcióra és bocsánatot kész chibitől? - Szörnyű vagy. Igazi pszichomókus lett belőled, Aoi-chan! - Enyhe mosolyt erőltetek az arcomra, gyors puszit nyomok kedvenc agykurkászom homlokára és már megyek is a recepcióra. Útközben betérek a büfébe és veszek egy kávét. Ezzel nem engesztelem ki, de ha mázlim van, nem fogja a nyakamba borítani.

2010.07.05. 15:42 No-chan

- Mi a… - kezdtem, de ajkai azonnal megakadályoztak mindennemű véleménynyilvánításban. Mikor elváltunk egymástól, a masina is megáll, én pedig csodálattal íriszeimben szemlélem a tájat. A kis cseles az óriás kerékre ültetett fel, s ezt titkolta előlem. Ez… ez… Nem találok rá szavakat! - Taka-chan, figyelj rám egy kicsit. – Hangjában némi félelem tükröződik, mi egy kis aggodalomra ad okot számomra, még sem tudok olyan szinten megijedni, hogy az látszódjon is arcomon. – Huh, hogy is kezdjem… - Látom rajta, hogy nehezére esik a dolog, így egy apró puszit hintek ajkaira, s elhúzódnék, de nem engedi. Ujjai közé csípteti állam, és így kényszerít arra, hogy rá figyeljek. - Mindennél és mindenkinél jobban szeretlek. Nem akarom, hogy bármi bajod essen, hogy bárki is szemet vessen rád. Azt akarom, hogy csak az enyém legyél, hogy mindig csak rám nézz azokkal a vágytól csillogó szemeiddel, hogy a mosolyod csak nekem hozza le a csillagokat az égről, hogy gyermeteg énedre csak én vigyázhassak. Takashi, szeretlek. Ennél jobban nem tudom szavakba önteni, amit irántad érzek, s csak ismételni tudom magam. Remélem megérted. – Homlokunk egymásnak dönti, nekem pedig lehunyt pilláim alól könnyek csordulnak ki. Ilyen szépet még soha senki nem mondott nekem, s nem is gondoltam, hogy hallani fogok, de ő megtette, és azt hiszem, bármire képes lennék ezek után, mert tudom, hogy tiszta szívből beszél. Kezeim övéi ölelik, majd valami hideg, fémes érintkezik ujjaimmal. Lenézek, s egy ezüst gyűrű díszeleg jobbomon. Mielőtt bármit is kérdezhetnék, ajkai szólásra nyitódnak. - Ez a jelképe az érzéseimnek. Remélem nem bánod, de ha mégis… - Jeong, ne… Én… Köszönöm… Köszönök mindent, amit ma értem tettél, de leginkább azt, hogy vagy nekem. Szeretlek… Az újabb emlékek nyomán megint sírni kezdek, ráadásul szerelmem előtt. Látom rajta, hogy nem érti mi a bajom, mégis megpróbál megvigasztalni. - Csshhh édesem, nincs semmi baj, minden rendben lesz, ígérem – mondja, miközben hátam simogatja, mert időközben leült mellém, én pedig mint egy macska simultam hozzá. Jelenleg is ebben a testhelyzetben vagyok, annyi különbséggel, hogy ujjaim görcsösen szorítják pólóját, mitől újra vérezni kezdek, de nem érdekel. Végre itt van, csak miattam aggódik, és nem valaki más karjában pihen. - Szeretlek… - szipogom mellkasába fúrva fejem, majd megemelve azt mélyen íriszeibe fúrom tekintetem. – Kérlek… Kérlek, ne hagyj el. Hiányzol… Félek, hogy már nem számítok neked annyit, pedig én tényleg mindent megtettem, hogy jó legyen. Ugye nincs más az életedben? Ha igen, akkor azt mondd el, és ne hagyj kétségek között, mert nem bírom. Nekem kellenek a régi szép idők, az én Jeongom… - Megint. Akármit teszek, nem szűnik meg a szorító érzés, s az apró kis patakocska, mi szememből szinte már automatikusan indul meg lefelé, ahogy én az élet lejtőjén. Minden perc órának tűnik nélküle, mi mellett az együtt töltött szép idők pillanatoknak tűnnek, s a szép emlékek csak rontanak a helyzeten. Van kiút? Megláthatom a fényt az út végén? Vár rám valaki? Valaki, aki Te vagy? Létezik olyan, hogy csak Te és Én, a végtelenség közepén?

2010.07.05. 15:40 No-chan

Saga P.O.V. - Ne menj, kérlek! – ölelem szorosan Jeongot. Érzem, hogy teste kissé megrázkódik érintésemtől, s legszívesebben eltolna, de nem teszi. Bárcsak tudnám mi ez a kettősség benne, hogy miért viselkedik így. Az őrületbe kerget vele. Nem tudom mi változott ezalatt a negyed év alatt, de minden a feje tetején áll, pont, mikor azt hittem végre kijelenthetem, hogy igen, ő az, aki tényleg velem lesz mindig. - Tudod, hogy muszáj. Estére ígérem, hazaérek. Ugye megint csinálsz majd valami finomat? – kérdezi gyermeki ártatlansággal hangjában, miközben maga felé fordít, s ad homlokomra egy lágy csókot. – Vigyázz magadra, Takashi! – S amilyen gyorsan ezt kijelenti, úgy csukódik mögötte az ajtó. Sajnos ez ellen nem tudok mit tenni, csak beletörődni, mint ahogy azt pár hónapja csinálom. - Miért Jeong? Mondd, miért? – Tudom, hogy választ nem kapok, hisz az említett személy rég elhagyta a lakást. Sokszor gondolkoztam már azon, hogy vajon hová, mi célból mehet, de mindig ugyan oda lyukadok ki, s valahogy az ellen a tény ellen agyam hevesen ellenkezik. De ki tudja, talán igazam van, és szeretője van. Nem érdekelnek a testiségek, de tudom, hogy ő milyen, hogy ha kísértik nem áll ellen. Igaz, alig öt éve vagyunk együtt, de már előtte is ismertem, mondhatni, szinte ő tölti ki az egész életem. Emlékszem, eleinte folyton civakodtunk, s a legkisebb porszem is veszekedésre adott okot, ám mikor kiderült, hogy matematikából mennyire rossz vagyok, ő azonnal kijelentette, hogy segít nekem. Szinte minden délutánom nála töltöttem… - Remélem most már érted – néz rám mosolyogva, mire én is erre a tettre kényszerülök. Teljesen megváltozott a kapcsolatunk, most már olyan, mintha ezer éve haverok lennénk, vagy talán több… Igen, azt hiszem beleszerettem. Ezt nem merem elmondani neki, hisz félek, hogy mit fog reagálni. Jó ez így, hogy magamba fojtom, s addig is, legalább vele lehetek. - Tessék, amíg ezt megoldod, addig főzök egy kis teát. – Bólintok, ő pedig el is tűnik az ajtó mögött, nekem társamul pedig ez a nyamvadt feladat marad. Gyűlölöm a matekot, mindig is gyenge voltam belőle, ráadásul jövőre érettségi… Tuti, hogy meghúznak belőle, ha csak Jeong nem segít nekem továbbra is. Hahh, csak remélni tudom, hogy nem küld el. Olyan rossz lenne nélküle. - Itt is vagyok. – Mély akkordja később jut el tudatomig, s csak azt veszem észre, hogy két karja mellettem támaszkodik, arca pedig alig néhány centire van tőlem. – Kérlek, mondd, hogy érted, és csak azért nem csináltad meg, mert máson gondolkoztál… - sóhajtja, majd egy furcsa színnel az arcán felém fordul. - … Mondjuk rajtam. – Sejtelmes mosoly telepszik arcára, én pedig alig láthatóan elvörösödöm, s teljesen zavarba jövök. Persze helyzetemen az sem segít, hogy az a kicsiny távolság is nullára csökken, így ajka premier plánéban érinti az enyémeket. A csók rövid volt, mégis lényegre törő, ráadásul rájöttem ettől az apró kis gesztustól, hogy innentől kezdve semmi sem lesz ugyan olyan. Itt lesz nekem, átsegít a nehéz helyzeteken, s nem engedi, hogy egyedül maradjak… Éles fájdalom hasít végig rajtam. A forrás irányába pillantok, s látom, hogy míg teljesen gondolataim közé zártam magam, elestem, és az az átkozott gyertyatartó az oldalamba állt. Fene essen ebbe is! Miért nem tud minden a régi lenni? A lopott találkák, kedves szavak, forró éjszakák… Lassan felkelek, majd a szekrényhez lépek, s a legfelső fiókban kezdek turkálni. Kis idő eltelik, mire megkaparintom a fertőtlenítőt, a fáslit, és a gézt. Miután akcióm sikeresen lezajlik, a fürdő felé veszem az irányt. Ügyelek rá, hogy merre megyek, mert nem lenne épp szerencsés újra csókot váltani a szőnyeggel. Ahogy átérek a szomszédos helyiségbe, az ajtót magamra zárom, s oldalamra szegezem tekintetem, miből szivárog a vér. Mégis, nem ez, ami megrémiszt, hanem az, hogy nem érzek fájdalmat, pedig kéne. Ugye?! Némán tűröm, ahogy a fém eszköz elhagyja testem, ezzel több vörös löttyöt juttatva ruhámra, de nem izgat fel, ugyan olyan higgadtsággal folytatom, mit elkezdtem. Először a fertőtlenítőt juttatom a sebbe, hogy ne fertőződjön el, majd a gézzel elszorítva, s a fásli segítségével odafogatom. Így sokkal emberibb külsőm van, már csak át kell öltöznöm, és minden olyan lesz, mint ezelőtt. Egy mozdulattal megszabadulok koszos nadrágomtól, s pólómtól, majd egy szál alsónadrágban a háló felé igyekszem, hol bevetve magam a gardrób mélyére halászok ki valami itthoni viseletet, miben könnyen tudok mozogni. Tekintetem egy vörös melegítő alsón akad meg, s úgy vélem, ez tökéletes a célra, így azonnal magamra is operálom. A konyhába menet összeszedem az elszórt dolgokat, s helyükre rakom őket, de egy pillanatra sem fékezek. Ha megtenném, újra a régi szép idők uralnának, s elveszteném a fejem. Elegem van a sírásból, nem bírom tovább, Jeong, gyere haza, kérlek… Visszafojtom feltörni készülő könnyeim, de nem sok hiányzik, hogy legyőzzenek, ám most nincs idő gyengének lenni, vacsorát kell csinálnom neki! A szobába vetem magam, s lehajolva előszedem a szükséges eszközöket, majd a hűtőhöz lépve az alapanyagokat. Mikor még csak az elején jártunk a kapcsolatunknak, mindig meghívtam magamhoz vacsorára, majd miután közös lakásba költöztünk, s nem dolgozott, ő is segített… - Taka-chan, hol a liszt? – kérdezi kedvesem félig elveszve az egyik szekrény legalján, minek láttán halk kuncogás tör fel belőlem. – Nem vicces – tűnik fel, és sértődötten ölel át hátulról, de én csak még jobban nevetek a helyzeten. - De igenis az! Különben meg tessék, itt van – nyújtom oda neki a kis dobozkát. - Amúgy meg, minek az neked? – Felvonom egyik szemöldököm, de nem engedi, hogy duzzogjak, azonnal csókot lop tőlem. - Majd meglátod tündérem, majd meglátod – somolyog sejtelmesen, majd látótávolságon kívülre kerül. Nekem csak a fejcsóválás, és a főzés befejezése marad, ő pedig isten tudja, mit csinál a fehér porral. Remélem nem valami hülyeséget, mert amilyen lökött tud lenni, képes, és felgyújtja a lakást, annak pedig nem örülnék. Lassan rakom az olajba a tekercseket, ám még így is fel-fel pattan egy-egy szikra, de szerencsére egyik sem talál el, viszont a derekamra fonódó karok majdnem nagyobb károsodást okoznak nekem. - Jeong! Megijesztettél! – pördülök meg szorításában, ám így egy adag édes, fehér massza kerül arcomra. Íriszeimben nem láthatja, de a meglepődöttségtől könnyek gyűltek a szemembe. - Jaj, kérlek ne, csak ne sírj! Sajnálom, csak meg akartalak lepni – húz közelebb magához, én pedig készségesen fúrom arcom pólójába. A közelsége émelyít, már szinte káros az egészségemre. Rosszabb, mint a drog, de nem bánom, mert szeret, és én is őt, mindennél jobban… A kés mélyen szánt végig ujjaimon, s csak akkor térek észhez, mikor a kiserkenő vér beteríti a vágódeszkát és a sárgarépát. Fizikai fájdalmat még mindig nem érzek, de lelkem egyre kisebb darabokra, szinte már porrá őrlődött. Szemeimben folytonos könnytúltengés lép érvénybe, így vöröses ujjaimmal törölgetem arcom, de csak annyit érek el, hogy most már mehetek mosakodni, valamint újra kötszerért. Jeong biztos szomorú lesz, hogy nem sikerült neki összehoznom semmit, de egyszerűen képtelen vagyok bármit is csinálni. Minden esetre, ha marad időm bejezem a munkálatokat, úgy sincs olyan sok hátra… Lehajtott fejjel szántok végig a szobán, ugyan azon az úton, mint fél órával ezelőtt, s ugyan azokat a kellékeket szedem elő, majd nem változtatva az útvonalon, a fürdőbe igyekszem. Fel sem tűnik, de ezalatt a rövid táv alatt is csurom vér lettem, minek köszönhetően megint öltözhetek át. Nagyszerű, mondhatom… Megnyitom a csapot, s alátartom kezem, így láthatóvá válik a penge nyoma. Nem tudom, hogy sikerülhetett, de egy szép mély seb éktelenkedik keresztül kasul ujjaimon. Talán ha kevesebbet élnék a gondolataimban, és többet a valóságban, akkor nem történne ehhez hasonló baleset. Mégis úgy érzem, hogy nem bánom, hogy olyan mindegy mi történik, nem képes úgy lüktetni, úgy égetni, mint ahogy azt a belsőm teszi. Még mindig nem vagyok képes felfogni, hogy miért viselkedik így. Régen mindig a szemembe mondta, ha valami baja van, és nem fordított hátat. Vajon mi változhatott? Talán bennem csalódott? De hát nem adtam rá okot, mindent megtettem, s még most is megteszek azért, hogy jó legyen neki, hogyha hazajön munkából, akkor ne azzal kelljen szembesülnie, hogy nem várja senki, s senkinek sem számít. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyit jelent az ilyen emberek számára az, hogy van olyan valaki, akikre támaszkodhatnak és minden titkukat rábízhatják, mert tudod, hogy nem csalódhatsz benne, mert nem engedi, s nem használ ki, csak van, és úgy szeret, ahogy vagy, minden hibáddal együtt… Szemhéjaim összezáródnak, de még így is pár csepp arcomon folyik le, ahogy ujjaim a tükör hideg lapján csúszik le vércsíkot hagyva maga után. Ennyi, vége. Feladom, pedig küzdeni akartam, amíg lehet, de felesleges, hisz úgy se találom meg azt a valakit, akit szeretek, aki vigyáz rám… - Takashi! Mi történt? Édes istenem, hogy nézel ki? – A hang irányába fordítom tekintetem, de nem látok tisztán, minden el van mosódva, egyedül alakjának lágy vonalai égtek retináimba. - Jeong… - Csak ez az egy szó, név kering a fejemben, valamint annak gazdája, aki kitölti mindennapjaim, de jelenleg cserben hagy, elhanyagol, pedig én nem kérek sokat, csak annyit, hogy szeress… Egész testemben remegek és melegem van. Pilláim próbálkoznak legyőzni a gravitációt, s felnyílni, de az utóbbi ragaszkodik hozzá, hogy csukva maradjon, én mégis küzdök, és sikerül. Talán az láthatatlan valami tudta, hogy nem szabad, hogy csak csalódnék, s ezért volt ellenem, de én már felkészültem, hisz Jeong nincs mellettem. Pedig én azt hittem, hogy legalább most az egyszer itt marad és velem alszik. Tévedtem, hiú ábránd volt, mégis nyugtat a tény, hogy nem én vagyok az egyetlen, ki ily hibába esik. - Végre felébredtél. Kezdtem félni, hogy valami komolyabb bajod esett. – Nem merek ránézni, így inkább az éjjeli szekrényen lévő képet fürkészem. Az első évfordulónkon készült. Az volt az ajándéka, hogy elvitt a vidámparkba… Vidáman nevetgélve dőltem vállának. Jelenleg egy padon ültünk, s iszogattuk italunk. Soha ilyen boldognak nem éreztem magam, mint ezen a napon. - Gyere, még utoljára felülünk valahová, de csukd be a szemed, mert meglepetés vár. – Nagyon izgatott vagyok, s annak ellenére, hogy sötét van, lehunyom pilláim, és engedem, hogy vezessen. Megbízom már benne annyira, hogy tudjam, nem fog nekem ártani. Végül is, mi értelme lenne? Nem tettem ellene semmi rosszat, ráadásul… A meglepettségtől azonnal kinyitottam a szemem. Lábam már nem érte a talajt, ahogy én a levegőben voltam, Jeonggal együtt. - Mi a… - kezdtem, de ajkai azonnal megakadályoztak mindennemű véleménynyilvánít

[13-1]