Frissítés

2013.04.28. 01:35 Tasu-chan

Minnel közösen úgy döntöttünk, egy jó ideig nem írunk együtt ázsiai párost, így a játék (nagy sajnálatomra) LEZÁRVA!

2012.07.23. 23:42 Tasu-chan

Hiroto POV Én hamar összekészülök a bulira, egyébként sem szoktam sokáig szöszmötölni és Nao is hamar meglesz, szóval indulhatunk is. Igaz, Tora csak engem hívott meg, de biztosan nem bánja, ha elviszem kis barátomat is, végülis meséltem neki Naoról, mikor még Takashinál laktam. Amint megérkezünk, haverom fogad minket, szokásos széles vigyorával az arcán és rögtön a kezünkbe nyom két üveg sört. - Megjött a buli lelke emberek! Hiroto haverom majd felpörgeti egy kicsit a hangulatot! – szólal fel a nagyfőnök, mire tenyerembe temetem az arcom egy pillanatra, de próbálok jó képet vágni hozzá. Ez a barom már most be van állva… Én csak egy kicsit szórakozni akartam te égimeszelő, de persze a cuki Hirotonak mindent el kell viselnie mindenkitől, mert ha egyszer lenne pöcs, akkor meg mindenki kiábrándulna belőlem és nem rohangálnának kényem-kedvem szerint. Nem akarok megint éjszakákat görnyedni a könyveim felett, könnyebb ha az olyan okosak írják meg helyettem a házit, mint Ruki, én meg csak tehetséges vagyok és hagyom, hogy tátott szájjal bámuljanak, amikor ragyogok. Az ital fogy, valahogy Nao is elkeveredik mellőlem, de én nem zavartatom magam, újdonsült barátaimmal ökörködöm épp. Valami hülye disznóviccet mesél épp az egyik, amit egyikünk sem ért, de azért nagyban röhögünk rajta, mikor betéved mellénk, mit ad Isten Saga, akivel most épp semmi kedvem nincs találkozni. Leül, félénken kérdezget tőlem, én pedig igyekszem tartani a szerepem, amilyennek megismert, de őszintén szólva rohadtul unom már, hogy állandóan meg kell játszanom magam, mert különben senki nem hajlandó ugrálni nekem, sőt úgy egyáltalán a közelembe sem jönnének, ha nem mutatnám mindenkinek, hogy milyen „cuki” vagyok. Hányingerem van ettől az egésztől… vagy csak a pia volt túl sok. Nao-chan pont jókor húzgál meg, hogy menjünk már haza, amire legszívesebben azonnal igent mondanék, de olyan kényelmes ez a szék… és ha nem jött volna ez az agyament, szerelmes médiaszakos, most nyugodtan bulizhatnék tovább. Kéretem magam kicsit, magamhoz rántom Naoyukit, ő pedig szinte beleesik a karjaimba. Élvezem, hogy ilyen kiszolgáltatott lett hirtelen! Sajnos nem tart sokáig, mert kivergődik az ölelésből és akkor is felráncigál a székről, ha én nem akarom és még úgy járni is semmi kedvem. Hányingerem van ember, fogd már fel… - Nao-chaaaaan gyere ide! Közelebb… közelebb… az-az! – kiáltom el magam és nyomok az orrára egy puszit. A srácok röhögnek és koccintanak a sörrel, aztán Nao tényleg megelégeli a helyzetet és megfogva a karom, kifelé húz a lakásból. Még odaintek Torának, de inkább nem zavarom, mert úgy tűnik, eléggé benne van valamiben és tudom, hogy akkor le tudja harapni a fejem, pláne ha részeg. Egész úton dalolászok, jó kedvem van, mint az szokott lenni nekem ilyenkor. Határozottan jó hatással van rám az alkohol, sőt most még Nao is olyan kis cukinak tűnik… jobban megnézve, helyesebb, mint gondoltam… A közös lakásunkig átkarolja a derekam, nekem meg a válláról néha „véletlenül” lecsúszik a kezem a fenekére, de túl gyorsan észreveszi és visszarakja oda, ahol volt. A negyedik próbálkozásom után inkább feladom, hogy így tapizzam le hátulról, szóval csak lazán nekidőlök, hagyom hogy vezessen és élvezem az utat! A lakásunkba érve, ő szokásosan kulcsra zárja belülről az ajtót, mert már késő van, amint visszafordul felém, megfogom a vállait és azokat megtaszítva lököm testét az ajtónak. Hallom, ahogy koppan rajta a háta, de nem zavar, odaszorítom, nem tud szabadulni. Igaz, nem vagyok a kifejezett erőember típus és annak ellenére, hogy Nao sem az, én láttam a karizmait, azokkal meg tudom, nem lenne túl jó ötlet szórakozni. Vagyis eszembe jutna talán, ha nem ittam volna le magam az előbb, szóval most csak az a fontos, milyen kis csinosak az ajkai, ahogy fülsiketítően ordít velem, engedjem már el. - Hiroto, ez nagyon nem vicces, ugye tudod?! Gondolkodj már egy kicsit értelmesen, menjél, hányjad ki magad és feküdj le. Még jó hogy holnap nincs egyetem, meg is nyúznának a tanárok, ha ilyen fejjel mennél be – szid le, majd megpróbál elsasszézni, de nem hagyom, ajkaira marok, amitől úgy meglepődik, hogy még ellökni is elfelejt ezért a húzásomért. Ezen felbátorodva nyúlok be pólója alá, hogy leszedjem róla azt, de ő ellenkezik, mikor valamennyire magához tér, lefogja a kezeimet, megpróbál eltolni, ami sikerül is. A fenébe ilyenkor, hogy ilyen kicsi és gyenge testalkatú vagyok… Ellök magától, lerúgja a cipőjét és betrappol a nappaliba, a szobája felé, azonban szintén kiugorva a cipőimből, utána rohanok. Mielőtt rám csaphatná az ajtaját, becsusszanok és pont utánam csukódik be. Elvigyorodom, ez pont nekem kedvez, bár a kulcsot nem fordította el, de nem lesz gond, innen nem megy sehová~! Rájön ő is, ez nem volt túl jó ötlet, elhátrál. - Ne parázz már ennyire Nao-chan, csak szórakozunk egy kicsit. – Elnevetem magam, erősen megtaszítom őt, mire lábai egymásba akadnak és háttal az ágyra esik. Próbál felkelni, de én már fölötte is vagyok, leszorítom a karjait az ágyra, bárhogy is vergődik. Megnyalom az arcát és a nyakát, megharapdálom és szívogatom a bőrt, erősen, nyoma is marad rendesen. Fölemelve a fejem megcsókolom, mikor azonban ráharap a nyelvemre, elrántom tőle a fejem. Kidugva a sérült testrészt, feddőn nézek kis áldozatomra, szorításom enyhül, mire fogja magát és kirántja alólam a karjait, lelök magáról, egyenesen a földre. Az oldalamra esem, nadrágomra aggatott láncaim fájdalmasan nyomódnak a húsomba, de nem érdekel, őt akarom, kell nekem. Jó sportolóhoz híven gyorsan tornászom fel magam, megragadom a csuklóját és visszarántom az ágyra. Beveri a fejét a támlába, fájdalmasan jajdult fel, én ezt kihasználva szabadítom meg a pólójától, szinte szó szerint leszakítva róla. Lehull mellénk az ágyra, akárcsak a nadrágja és az alsója, bárhogy kapálózik a lábaival. Egyszer majdnem orron talál, mire dühösen megragadom mindkét bokáját és keményen szorítom le a takaróra. Miért nincs négy kezem, hogy a karjait is le tudja fogni? Fel akar kelni, hogy megüssön, de a fejéhez kap, a kis szusszanásnyi időben én is ledobom magamról a nadrágot és a boxerem. Előzékenyen túrom elő a síkosítót és kenem be vele az ujjaim, de lakótársam észreveszi magát, ökle lendül és könnyedén találja el bal arccsontom. Döbbenten pislogok rá, arcomhoz emelem a tenyerem, ő megragadja a csuklóm és kirángat a szobájából. Utánam dobja a ruháimat is, aztán az orromra vágja az ajtót. Arra sem pazarolom az erőmet, hogy megpróbáljak visszajutni hozzá, elbotorkálok a szobámig és úgy, ahogy vagyok, beesem az ágyba, leszórva magam mellé a cuccaim. Másnap reggel arra ébredek, hogy forog a gyomrom, úgyhogy első utam a mosdóba vezet. Kiadok magamból mindent, ami csak a gyomromtól telik, majd megmosom a fogam, hosszú ideig, sokszor öblögetek és párszor lelocsolom egy adag hideg vízzel az arcom. Borzalmasan nézek ki, szemem alatt fáradt karikák, a hajam akár egy szénaboglya… mintha nem is én néznék vissza magamra a tükörből. Kibotorkálok a konyhába, miután lezuhanyoztam, de mivel ma itthon tervezek maradni, csak egy alsónadrág és egy ing van rajtam. Nincs most erőm még ruhát is válogatni, egyébként sincs értelme… Nao már az asztalnál ül, kakaót iszik, mikor belépek, vörös szemei egy pillanatra rám villannak, de utána el is fordítja a fejét. Lassan sajgó fejembe hasít a tegnap éjjele, mire testemen remegés fut át. A fenébe, most aztán rendesen elcsesztem! Azt hittem, ez a buli majd kicsit feloldja őt is, erre meg majdnem megerőszakoltam… ami jól esett volna, mert legalább megtudja, hogy kettőnk közül Én állok magasabban, de ő kivágott a francba. Töltök magamnak egy adag kávét, teszek bele cukrot és tejet, ahogy szeretem, majd leülök hozzá az asztalhoz. - Remélem tudod, hogy senki nem hinne neked. Engem mindenki imád, a te szavad az enyémmel szemben semmi – jelentem ki halálosan nyugodtan, mielőtt elkezdene nekem fenyegetőzni. Még csak az kéne, hogy üres szavakkal halálra untasson. – Egyébként is… nem történt semmi. Bizonyítani sem tudod. Mit hagytam rajtad, pár karmolás nyomot? Azért annyira gyerek te sem lehetsz, hogy rögtön anyucihoz rohansz egy ilyen után. – Gúnyosan felkacagok és belekortyolok a kávémba, igyekszem visszatartani az újabb löketet. Lecsapom a bögrét az asztalra és a mosdóba rohanok. Na ezért utálok másnapos lenni…

2012.07.21. 03:55 minniessa

Döbbenten állok Hiroto előtt, aki épp félmeztelenül sétálgat a lakásomban. Vagyis a közös lakásunkban. Ma toppant be a bőröndjeivel, én pedig nem vagyok annyira szőrős szívű, tehát úgymond befogadtam. Nekem tényleg mindegy volt, hogy ki jön, csak ne hangoskodjon, de kivétel HIROTO. Nem hiszem el, hogy képes volt ide férkőzni hozzám, mikor pontosan tudja, hogy én nem dőlök be neki. Nyelek egy nagyot, és inkább elfordulok.  - csak nem zavarba jöttél Nao chan? – Hallom meg hangját közvetlen közelről. Ijedten fordulok meg és találom szembe magamat egy cukin mosolygó Hiroval. Hagyjon már békén!  - Öltözz fel, addig csinálok vacsorát… - mormogom és inkább kikerülöm. Míg ő öltözik, tényleg csinálok vacsit neki is. Csendben elfogyasztjuk, habár Hiroto folyton engem bámul és ezt nem is titkolja. Reggel ő kelt egy fini kakaóval, amit el is fogadok nagy kómásan. Együtt indulunk az egyetemre. Ott elpanaszkodom a dolgot Shounak, aki Ruki ölében üldögél. Megnyugtat, hogy ne búslakodjak, hamarosan barátok leszünk. De nem! Mi aztán nem leszünk azok! Tora ma meghív a bulijába, de őszintén szólva semmi kedvem nincs. Viszont Hiroto ragaszkodik hozzá és mivel csak egy kulcs van, amit nem bízok rá, ezért kénytelen vagyok elmenni vele. Valami egyszerűt akarok, de mégis szexit. Hiroto macsónak öltözik, vagy mi, és látványosan mér végig cukin mosolyogva.   A buli jó, habár mikor odaérünk, már valaki taccs részeg. Hiroto beleveti magát a szórakozásba, míg én Torát választom tökéletes búvóhelyemnek. Enyhén ittas, de még így is rámgerjed és taperol ott, ahol tud, leginkább a fenekem felé kalandoznak el kacsói. Hamar megunom és átpártolok egy viszonylag józan társasághoz. Hiroto is leitta magát rendesen, ahogy elnézem. Remek. Én fogom hazacipelni. Lassan odamegyek hozzá és megpróbálok hatni rá.  - Menjünk haza – próbálom húzni, de csak magához ránt.  - Nem menjünk sehová Nao chan. Hmm, olyan finom az illatod – bújik bele nyakamba. Kiráz a hideg és kicsit belepirulok. Végignyal arcélemen, majd ad egy cuppanos puszit az arcomra. Zavartan rázom le magamról, és inkább kifelé kezdem támogatni.

2012.06.19. 22:26 Tasu-chan

Hiroto POV Vár rám Tokio! Egy ilyen kisváros után, mint amiben felnőttem, nem lesz könnyű megszokni, de képes vagyok rá. Ha más igen, akkor én is, nem lehet olyan nehéz. Már várom, hogy milyen lesz az egyetem… bögyös szépségek mindenütt… csak ne lennék ilyen alacsony! Ha legalább normális méretem lenne, nem kéne állandóan az a tökélyre fejlesztett behízelgés a csajok terén. Mondjuk Én így is mindenkit megkaphatok, akit csak akarok, nincsenek már akadályok. Hiába, pár év a középsuliban, nálam magasabb srácokkal és minden fortélyt kitanul az ember, hogy a nők mégis érte dögöljenek. Meg egy-egy pasi is, arra már büszke vagyok. A vonaton unalmas bambulás közepette egy pillanatra elégedett vigyor ül ki az arcomra, ahogy eszembe jutnak a régi szép emlékek, de hamar újra visszasüppedek a teljes apatikusságba. Unalom van emberek, lehet így élni?! Flegma pillantással felmérem a mellettem ülő feketét, aki éppen nagyban olvas valami mangát. Régebbi darab lehet, mert alaposan meg van már dolgozva, kicsit el is csodálkozom rajta, hogy egyáltalán még tartja magát, de ez nem ül ki arcomra, csak enyhe érdeklődés. - Szia, Ogata Hiroto. – Küldök felé egy csábos mosolyt, de előzékenyen nem nyújtok kezet, hadd folytassa a bambulást. Jó ideje nem lapozott már, szóval csak arra használja, hogy ne mást kelljen elmélyülten bámulnia. - Sakamoto Takashi – feleli lesütött szemekkel és mintha enyhén elpirulna, látva hogy önkéntelenül is megnyaltam alsó ajkam. Ez nálam már szokás, de sokszor jól jött. Tüzetesebben is végigmérem nyegle alakját és konstatálom, hogy szintén magasabb nálam. Nem úgy van, hogy a japánok alacsonyak? Vagy én vagyok az égimeszelők közül a kivétel, aki erősíti a szabályt? Pillantásom elidőzik egy kicsit az arcán, amit még mindig nem fordít felém, így profilja kissé kiemeli a nem épp mindennapi orrát. - Szintén Tokio? – húzom fel egyik szemöldököm érdeklődően, mire végre becsukja a mangát és egy kicsit felém is fordul. - Igen. Oda járok egyetemre. És te? – kérdez vissza félénken. Tetszik nekem. - Én is. Kíváncsi vagyok, milyen lesz. Elsőéves vagyok. - Biztos jó lesz. Pláne egy ilyen kedves srácnak, mint te. – Elpirul és lehajtja a fejét, de én csak elmosolyodom. Legyezgeti az egómat na. – Egyébként hová mész? - Tokyo Geijitsu, Zeneszak. – Újabb negédes mosoly. - Én is oda járok! Bár én Médiaszakra. Na, ez meglepett. Legalább máris lesz egy befolyásolható kiskutyám, aki mindent megtesz nekem. Mert ugye én vagyok cuki és ártatlan Hiroto, aki mindenkivel kedves és a légynek sem tud ártani. Komolyan nevetséges, hogy ezt emberek beveszik… A tanítás csak holnap kezdődik, úgyhogy bőven lesz időm körülnézni vagy épp körbevezettetni magam valami aktuális áldozattal. Az biztos, hogy ma már jó éjszakám lesz. Takashi segít nekem lecuccolni a vonatról, mikor megállunk és továbbra is mellettem üget, jó pincsihez híven. Az állomás kapujában egy pillanatra bizonytalanul megtorpanok, ő értetlenül néz rám és szintén megáll. - Valami baj van? – Fejét érdeklődően oldalra billenti, szinte már szempilla rebegtetve bámul rám. - Ööö… nincs hol aludnom – vallom be, kínosan elhúzva a szám. Van pár haverom, akiknél meghúzhatom magam, míg nem találok saját lakást, de elfelejtettem szólni nekik. A szervezés csődje vagyok… Sajnos még nekem is vannak hibáim na. - Ha szeretnél… eto… megszállhatsz nálam… egy pár napig. – Már komolyan félek, hogy lángolni kezd a srác feje, annyira vörös. Aranyos, becsapható és tök ingyen meghúzhatom magam. Jó napom van! Úgy tűnik, nem kell felcsörgetnem Torát, hogy alhatok-e nála. Ahogy azt a nőcsábász barmot ismerem, egyébként is vagy az orromra csapná az ajtót, mert épp fontosabb dolga is van a bolhánál vagy csak a nap huszonnégy órájában, vagy legalábbis mikor találkozunk, az orrom alá dörgölné a szurkálódó megjegyzéseivel, mennyire zavarom.   Három sulihét is úgy repül el, mintha semmit nem csinálnék. A tanáraim nagy része két napon belül teljesen belém szeretett, szóval attól nem kell tartanom, hogy esetleg egy-két hiányzás miatt pikkelni fognak rám. Talán kicsit jobb jegyeket is kaphatok, mert cuki vagyok, meg persze miért ne? Az elején a többiek, főleg akik tradicionális zenét is tanulnak, még pikkeltek rám, de őket is hamar az ujjam köré csavartam a mosolyommal, meg persze a behízelgő modorommal. Az egyetlen ember, akit még nekem is lehetetlenség volt meghódítani, az a Naoyuki srác volt. Ő még mindig szúrós szemmel pillant felém, ha a tanárt szédítem, csoda hogy még nem kezdte el híresztelni, hogy egy szemét dög vagyok, aki mindenkit átvág. De hogy lát át az álcámon?! A Sagát illeti, kezd már az idegeimre menni, hogy állandóan rajtam lóg, úgyhogy úgy döntöttem, keresek magamnak egy saját lakást, ahol nem kopog be hozzám a lakótársam ötpercenként, kérek-e valamit. Persze, párszor megfektettem a srácot, amitől kezes bárány lett, de nem bírja megérteni, hogy ennél többet nem akarok tőle. Az aulában ki van téve egy hirdetőtábla, azt kezdem tanulmányozni, hátha találok valami értelmes helyet. Csak akkor akad meg a tekintetem a kifüggesztett papíron, mikor már feladnám, de akkor azonnal belelkesedem. Nocsak, Naoyuki nem szeret egyedül lenni? „Lakótársat keresek, lehetőleg ne hangoskodj túl sokat, a lakás bőven nagy kettőnknek is. Ha érdekel, gyere és nézd meg!” Aztán telefonszám, meg a cím. Letépem a tábláról a fecnit és a zsebembe gyűröm, majd haza is megyek összepakolni. Már Naoyuki ajtaja előtt toporgok, de csak türelmesen megnyomom a csengőt és várok. Időközben egy másik srác is mellém téved. Ismerem, azt hiszem festőnek vagy szobrásznak tanul. Vagy fotográfusi szak…? Nem is tudom. Fagyosan pillantok rá, pedig magasabb nálam, de így is megremeg. - Nincs itt dolgod. Látod a csomagjaim? A lakás elkelt, bocs – vetem oda neki, mire morog, de szájhúzogatva igazat ad nekem, mivel látja a bőröndjeimet és elhúzza a belét. Nao-chan hamarosan kinyitja az ajtót, de a küszöbön le is fagy és csak döbbenten pillog felém. - Te… mit csinálsz itt? – nyögi ki nagy nehezen, én meg elvigyorodom. - Én vagyok a lakótársad. Már felmondtam a lakásom, szóval remélem, nem dobsz ki – pislogok rá angyali szemekkel. Mogorván arrébb lép és még segít is behozni az egyik bőröndömet. Rávillantom a legcukibb mosolyom, de csak elfintorodik. Meg kell szereznem őt! Kihívás és én szeretem a nehéz versenyeket. Kezdődjön a játék!

2011.08.08. 15:11 Mama-sama

Játék vége!

2010.09.09. 18:31 Yumi-Yumi

Gi Kwang POV-2.: Szemeinek mély barna színe teljesen magával ragad. Végül hangja töri meg a leülepedet csendet. - Azt hiszem jobb, ha elmegyek fürdeni. – mondja, majd összeszedi tiszta ruháit és a fürdőbe siet.  Én csak ülök az ágyon, majd ráeszmélek, hogy koszos vagyok, így talán jobb lenne, ha nem szennyezném be fekvőhelyét sem. Gyorsan leszállok az ágyról és az előtte heverő szőnyegen foglalok helyet. Gondolataim egymás után törnek elő, míg én értetlenül keresem a válaszokat. Aztán meghallom, hogy végzett.  - Te meg mit művelsz ott? – kérdezi tőlem derekán egy törülközővel előlépve.  - Én csak.. nem akartam összekoszolni.. – dadogom, mire mosolyog egyet.  - Menj és fürödj le! De szólok, legközelebb már te fogsz megfürdetni engem! – hangja parancsoló, még is gyengéd.  Bólintok és halkan elindulok a mosdó felé. Végül félúton megtorpanok.  - Mi a baj? – kérdezi.  - Nincs mit felvennem. – hajtom le fejemet szégyenkezve.  - Emlékszel még arra a múltkori kimonóra?  - Igen.  - Ott vár rád bent, annyi különbséggel, hogy más színű! És ha esetleg koszos lenne, van belőle egy másik is, így tudod majd váltani! De szeretném, ha mindig csak abban lennél! – mondja, én pedig zavartan kinyögök egy „köszönöm”-öt és elrohanok fürdeni.  Belépve észre veszem a ruhaneműt és egy tiszta törülközőt is. Még a kádat is megengedte nekem. Vajon mivel érdemlem ezt meg? Hiszen én vagyok a szolgája. De nem is vacakolok tovább. Gyorsan lefürdök, majd hajamat felfogva magamra kapom a kimonót és kisétálok. Satoshi az ablakban áll. Testét szintén egy hosszú, selyem kimonó takarja. Ám míg az enyém olyan akár a hó, addig az övé magát az ébenfekete éjszakát testesíti meg. - Ni csak, itt az én… - tart szünetet- ..angyalom? – mosolyog. - Óh én igazán, nem.. – de nem hagyja hogy végigmondjam. Közelebb lép hozzám, majd átkarolva derekamat magához ránt és szinte teljesen megszünteti a testünk közti távolságot. Ám még a sötét éjszaka ellenére is képes tekintetével újra megbabonázni. Szemei lágyan tükrözik vissza a telihold fényét, ami még inkább magával ragad. Se mozdulni, se levegőt venni nem tudok. Egy pillanatra minden megáll mellettem. Főleg, amikor váratlanul forró, még is puha ajkai enyémekhez simulnak.

2010.09.09. 17:56 Yumi-Yumi

Gi Kwang POV:  Lassan lépdelek a hosszú folyósón, majd megállok mert ezt parancsolják nekem. Körül tekintek, de csak óvatosan. Itt minden olyan drága. Lefogadom, hogy már abból egy évre valónyi ételre futná, ha eladnám azt a gésás képet a falról. Akkor vajon mennyit érhet ez az egész hely?! Igazándiból időm sincs ezen gondolkodni, mert Satoshi emberei ismét sétálásra intenek. Először nem tudom, hogy hová visznek, így megrémülök, de mikor közlik velem, hogy „Ez az úrfi szobája, kérte hogy itt várakozz rá!”, akkor kicsit megnyugodok. Beengednek s én –mivel más nincs- az ágyon foglalok helyet. Nem tudom mennyi ideje ülhettem már ott, mikor meghallottam hogy nyílik az ajtó. Satoshi lép be rajta és a szívem érthetetlenül is nagyot dobban. Igyekszem ezt felé nem mutatni, de arcom pirossága így is elárul. Ő csak mosolyog, majd nesztelen lépked az ágyához s foglal helyet mellettem. Szemében valamiféle félelmet vélhetek tán felismerni? Nem vagyok benne biztos, de azt tudom, hogy tekintete furcsán csillog.  - Valami baj van? – kérdezem meg halkan annak ellenére, hogy az emberei elmondták, hogy itt semmi jogom kérdéseket feltenni.  - Nincs. – válaszolja kis szünetet hagyva és mosolyog.  Nevetése őszintének látszik és ez megnyugtat.  - El kell hogy mondjak pár dolgot, de nagyon jól kell figyelned, különben hatalmas bajba keveredhetsz. Már pedig ha ez megtörténik, akkor már én se tudok majd rajtad segíteni.  Így aztán minden figyelmemet neki szenteltem. Ő pedig elmondta a szabályokat, a klánja történetét és azt is, hogy pontosan mi fog itt rám várni. Bevallom megrémültem. Még jobban, mint azelőtt. De valami még is bennem tartotta a reményt.  - Megértettél?! – kérdezte végül, szigorú tekintettel, mire én komoly tekintettel nagyot bólintottam.  - Igen is.. gazdám! – feleltem végül, amivel nagyon meglephettem, mert egyik percről a másikra olyan csillogás lepte el a tekintetét, mint első találkozásunkkor. Magam sem értettem miért, de ezúttal még sokkal izgatóbb és ellenállhatatlanabb volt.

2010.08.29. 12:51 Rauko

Satoshi Hazaérve azonnal Tsukasa-sama elé megyek. Nii-nek meghagytam, hogy mutassa meg Gi Kwangnak, hogy melyik a szobám, de ha egy ujjal is hozzáér, vagy megsérti, kivágatom a nyelvét. Muszáj néha megfenyegetnem őket, hiszen azt hiszik, hogy bárkivel bármit megtehetnek. Belépve azonnal leveszem a zakómat és az ingemet, és héttal állva mutatom neki a mester félkész munkáját. - Nagyon szép, illik hozzád, Satoshi. - megfordulok és felöltözök. - És a fiú, akit magaddal hoztál? - Nem szívesen hoznám ide, Tsukasa-sama. Nagyon új még neki a mi világunk. Szeretném, ha előbb kicsit megszokna mindent. - Elgondolkozva hümmög, majd mosolyogva pillant rám. - Magadévá tetted már? - Még nem, uram. Nem volt senkivel, túl korainak tartottam összeismerkedésünk első éjszakáján megmutatni neki, hogy milyen is a testi szerelem. - Megértő mosoly kúszik ajkaira, de a szemében valami furcsa fény csillog. - De ugye petként fogod tartani, és nem szeretőként? - Igen, ez az a kérdés, amire lelkiekben számítottam, de nem készültem fel. - Nem tudom. Petként találtam rá, de annyira szép és tiszta, hogy nem tudnék úgy bánni vele, ahogy egy pettel kell. - Leülök, és kortyolok az elém tett szakéból. - De ő nem kedvel engem, nem is vártam mást. Így csak háziállatként kezelhetem. De nem akarom bántani. - Akkor próbáld vele elhitetni, hogy nem akarsz neki rosszat. Értsd meg őt. Kiszakítottad az otthonából. Nem tudja, hogy bízhat-e benned. Idegen vagy neki, idegen országba hoztad. - Int, hogy menjek, én pedig indulok, de utánam szól. - Mondj el neki mindent. Nem szeretném megöletni azt a fiút, aki végre megfelel neked. - Mosolyogva bólintok, és visszamegyek a szobába. Az ágyon ül. Ahogy belépek, összerezzen és hátrál, akár egy ijedt kiscica. Mosolygok rá, majd a szerkényhez lépve kiveszek magamnak valami kényelmesebbet. Az ing nem tesz jót, az anyaga irritálja a tetoválást, félek, hogy ha esetleg meghúzódik a bőr, beleragad. Odafelé sétálva belepillantok a naptáramba és örömmel látom, hogy ma már nincs programom. Akkor akár félmeztelen is lehet. Így is teszek. Leveszem a zakót, az inget, majd a nadrágot is lecserélem egy kényelmesebb farmerre, és felé fordulok. - Jól bántak veled? - Bizonytalanul bólint. Én a bárszekrényhez lépve töltök magamnak egy kis szakét. - Bármit kérsz, csak szólj, és hozatok, rendben? - Megint csak bólint. - Figyelj. Megértem, ha gyűlölsz. Jogodban áll. De ha a testedet akarom, meg fogom kapni, mert nincs választásod. El kell fogadnod, hogy milyen életed lesz. Szökésen ne is gondolkodj. A legmesszebb, ameddig eljutnál, az a kerti tó. Ott valószínűleg kérdés nélkül hátba lőne egy őr. Nem szeretnélek máris eltemetni. Nem kell velem egy szobában aludnod. Az ajtó, ami az ablak mellett van, egy kisebb szobát rejt. Annak nincs csak egy ablaka, de az lesz a te saját vackod. - Vállára teszem a kezem, mire megremeg és elhúzódik. - Figyelj. Én türelmes leszek veled, de kérlek, próbáld elfogadni a helyzetedet. Ha én rád unok, vagy nem tetszel majd nekem, akkor eladlak valakinek, aki nem fog neked saját szobát és ekkora szabadságot adni. A pincében fog tartani a többi háziállattal. Én pedig nem szeretnélek petként kezelni. idővel a szeretőmmé akarlak tenni. - Hatalmas szemekkel néz rám, én pedig kíváncsian várom a válaszát. Szeretném az ő szájából hallani a gondolatait.

2010.08.10. 14:29 Yumi-Yumi

Gi Kwang POV:  Mikor meghallom, hogy miféle szolgáltatással kéne fizetnem a jólétért, görcsbe rándul a gyomrom és egyszerűen forogni kezd velem minden. Rosszul leszek a félelemtől, mely rabul ejtett ismét. A testem remeg, a lelkem pedig kezd darabokba hullani. Ijedtemben fogvatatóm hátába marok, aki mérgében majdnem felordít. Rémültem fogom kezem, mert nem akartam bántani. Csupán csak el szeretnék menekülni erről a helyről. De nem tehetem és ezzel magam is tisztában vagyok. Ráadásul, ez a tettem is. Én szerencsétlen. Sosem féltem még ennyire, hogy épp eszemmel ne tudnék gondolkozni mielőtt cselekszem. Most még is. Ekkor hírtelen feláll. Magam elé emelem karjaimat, védekezek, mert abban a hitben vagyok, hogy meg fog ütni. És ez még csak a minimum lenne. De legnagyobb meglepetésemre nem teszi. Csupán felsőjét veti a földre, így végre szemügyre vehetem hátát, melyet annyira fájlal.  Hihetetlen.  Már olyasmik is megfordultak a fejemben, hogy talán valami vágás van rajta, esetleg zúzódás, ami miatt fájlalja azt, erre kiderül, hogy csupán egy hatalmas tigris és egy fa ábrázatú, fél kész tetoválás az oka mindennek. Habár életemben nem volt még tetoválásom, de a nagy vörös folttól, ami igazából a műt rondítja hátán, el tudom képzelni, hogy valóban fájdalmas lehetett felvarratni. Főleg, hogy még nincs is teljes egészében kész. Ezután nem tudok tovább csodálkozni rajta, mert visszafordul és az ágyra mászik.  - Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam. – mondom végül lesütött szemekkel.  - Ne sajnálkozz, csak ne karmolászd a hátamat, amíg rendbe nem jön.  Megjegyzése gúnyosan cseng, de szavai még így is a töménytelen erotikát foglalják magukba.  - Akkor hát… ágyasodnak óhajtasz? – bólint, mire szívem összeszorul - Most azonnal? – kérdem könnybe lábadt szemekkel.  - Nem is rossz ötlet! Gondoltam erre is, pláne, mikor ilyen ártatlan szemekkel nézel rám. De nem, ne izgulj. Ma éjszaka… - húzódik közelebb, s én annyira félek, hogy menekülni se merek - ..csak megmutatom neked, milyen az, amikor valaki más kezeitől repülsz a mennyekbe – suttogja fülembe.  Bár szegény vagyok és a szüleimet régen elvesztettem, az ősi ösztönök bennem is megvannak és tisztában vagyok szavai jelentésével. Ettől pedig jobban már meg se rémülhetnék. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Mert bár még nem bántott, de tudom hogy fog, és én ezt nem akarom. El akarok futni. Vagy szárnyakat növeszteni és messzire szállni. De képtelen vagyok ezt megtenni. Hiszen ki lenne képes csak úgy a semmiből hírtelen hatalmas szárnyakat növeszteni és elrepülni? Akkor már futásnak iramodna az ember, de a félelmem, mely még soha azelőtt nem volt ilyen erős, annyira leblokkol, hogy képtelen vagyok bármit is a menekülésem érdekében megtenni. Végül, fel sem tűnt mikor is kezdett neki, de arra leszek figyelmes, hogy nyakamat csókolgatja, mialatt férfiasságomat erős ujjai közé veszi. Bár nem rendelkezek az átlagosnál nagyobb méretekkel, így is zavar a dolog, főleg mikor bár mennyire is próbálok ellenne tenni, magamon érzem, hogy egyre csak keményebbé válok. Gyűlölöm magam. Főleg mert a kéjvágy, mely végighasít testemen még többért kiált. A könnyem is kicsordul, mikor hátravetem fejem az undorító, még is megborzongató érzéstől. Ő meg, mint valami kéjenc ujjong felettem, csillogó tekintetével, mely tisztán tudtomra adja, hogy örül annak, hogy még szűz vagyok. Mögöttem ül. Magának támaszt. Úgy ingerel ocsmány játékára. Még a gyomrom is megfordul, mikor megérzem feszes hímvesszőjét a ruháink anyagain keresztül is a fenekemnek nyomódni. Én ezt nem akarom. Még ha a testem élvezetet is mutat, én csak rosszul vagyok ettől az egésztől. Az agyam és a szívem egy ütemre diktálják, hogy „Rohanj! Tűnj innen, amíg még van rá esélyed!”. De képtelen vagyok elszakadni tőle. Mellkasom egyre gyorsabban mozog fel s le. Izmaim lassan megfeszülnek. Megszűnik létezni körülöttem a világ. Belülről ordítok a szégyentől, kívülről pedig mindez számára olybá tűnhet, hogy élvezem amit velem művel. Holott nem. Egy porcikám se kívánja. Halk hangjával pedig ennek köszönhetően néha még fülembe is suttog. És ez az utolsó csöppet is beteszi a pohárba. Bár sokáig bírtam, most még is nyer a szenvedély és egy kéjes nyögés kíséretében ujjai közé élvezek. Zihálva dőlök neki, majd az ágyra. De még ezek után sem hagy békén. Ködfátyolos tekintetemmel homályosan látom, amint fölém nehezedik és egyre csak arcomhoz közeledik. Lassan hajol ajkaimra, mire én teljesen lebénulok. Szinte levegőt is elfelejtek venni. Aztán kezemmel, a remény fényében megölelem a nyakát és bár próbálnám lehámozni magamról, ő erre csak elmélyíti első csókunkat. Ízlelget… Körmeim most szívesen hátába mélyíteném, de tudom, hogy akkor végkép nem kerülnék ki innen élve. Miután elszakad végre tőlem, az ágyra dől és onnét figyel. Én meg szó nélkül tűrök és alig hallhatóan zokogok. - Mi a baj? Fáj valahol? – hallom meg hangját, melyből kivételesen tényleg aggodalmat vélek kiszűrni. - Igen. A szívemben.. a lelkemben.. Egész testemben! Undorodom magamtól. –felelem neki sötét, könnyes szemekkel. - Nem kell. Ennél sokkal különb dolgok várnak rád mellettem. Ne félj, és ne undorodj. A tested csodálatos. Soha nem láttam még olyan őszinte testet, mint a tiéd. Minden érintésemre reagál. Látod? - kérdezi, miközben végigsimít mellkasomon, amitől az megremeg. Nem csoda. A tiéd is megremegne, ha olyas valaki érintene, akit nem is ismersz, de annál inkább gyűlölsz. - Anélkül értél hozzám, hogy legalább a nevedet tudtam volna! – suttogtam végül, bár tudtam, hogy még attól se lettem volna sokkal jobban ha előtte tudom, hogy hogyan is hívják, mert attól még ugyan úgy egy ismeretlen marad számomra, aki ráadásul még el is raboltatott. - A nevem? Satoshi. De most aludj. Meg fogsz ismerni. Mindent megtudsz rólam idővel, hiszen te fogsz a legközelebb állni hozzám. – mondja nekem, de én nem akarom megismerni. Még csak a közelébe se akarok menni. Akkor inkább halnék meg itt és most! Kívánságom azonban sajnos nem valósul meg, mert másnap már a repülőhöz sietve indulunk vissza az Ő hazájába, japánba. - Tudom, hogy ez az otthonod. Ha engedelmes leszel, gyakran visszajöhetsz majd a szüleid sírjához. Ne félj. – mondja a repülőn, mikor észre veszi hogy sírok. Magához húz, hogy megöleljen, de én tiltakozok. Majd ahogy ismét kipillantok az ablakon, hazámat látván rádöbbenek, hogy makacsságommal nem megyek túl sok jóra. De talán, ha engedek és máshogy fogom fel a dolgokat, akkor bosszúm is valóra válhat. Mind ellene, mind a szüleimmel történtek ellen. Így hagyom, hogy tegyen csak amit akar s ettől a perctől kezdve, mikor elhagyjuk Korea utolsó látható részét is megfogadom, hogy a bosszúmért mindent el fogok tűrni és egészen a végsőkig el fogok menni.

2010.07.29. 16:29 Rauko

Satoshi POV Valamikor éjfél környékén felébred. Látom, hogy nagyon meg van lepve, de érdekes módon a ruhára kérdez rá először. Fekete kimonó. Kifejezetten kellemes látvány, ahogy felültében az anyag kicsit szétnyílt a testét, ezzel láttatni engedve mellkasát és combjait. - Mondom, hogy nem fogunk bántani, ne kiabálj - kérem halkan. - Nem akarod, hogy az ágyhoz kötözzelek és betömjem a szádat, igaz? - kérdezem. Kicsit megszeppen, majd lehajtja a fejét. - Miért rabolsz el? Mit akarsz tőlem? - Megint sokat kérdez. - Mondtam, hogy ráérsz megtudni. Ne sürgesd az elkerülhetetlent. - De én tudni szeretném, hogy miként fogok élni a hátralevő életemben! Mert bizonyára nem engedsz el többé - jegyzi meg szipogva. Nagyon félhet, ezért kicsit felkelek, és meglepettsége ellenére is magamhoz húzom. Arcát mellkasomba fúrja, és már nem tartja vissza a könnyeit. Én csak csitítom, és a hátát simogatom. - Jó fiú vagy. Ne félj, nem foglak bántani. - Kicsit megnyugodott, ezért álla alá nyúlok és felemelem a fejét. - Nem engedlek el többé, jól sejted. De ha nem fogsz gondot okozni nekem, csodálatos életed lesz. Mindent megkapsz, amit csak kérsz. - És mit kellene adnom cserébe? - Vág az esze, az biztos! Ha kicsit összebarátkozunk, még beszélgethetünk is, gondolom, eléggé intelligens lehet. - A testeddel fogsz fizetni nekem. - Riadt tekintettel mered rám és hátrálni próbálna, eközben belemar a hátamba, mire én felmorranok. Pár pillanat múlva már Ryu hangját hallani az ajtó mögül. - Minden rendben van? - kérdezi. - Semmi bajom. Menj aludni. - Rápillantok új szerzeményemre, aki megszeppenten fogja azt a kezét, amivel a hátamba mart. Elmosolyodom. Még akkor is rosszul érzi magát, hogy fájdalmat okozott, mikor elraboltam és ki van szolgáltatva nekem? Felpattanok az ágyról, és leveszem a pólót, amiben aludtam. Megfordulok, és hallom, ahogy meglepetten felsóhajt. - Emiatt vagyok kicsit lassú - mondom neki, majd ledobom a felsőt a földre és visszamászok mellé. - Sajnálom. Nem tudtam. - De aranyos. Komolyan sajnálja, hogy fájdalmat okozott az elrablójának? Meg sem érdemlek egy olyan angyalt, mint ő… - Ne sajnálkozz, csak ne karmolászd a hátamat, amíg rendbe nem jön - jegyzem meg félreérthetetlen vigyorral. - Akkor… a magadévá akarsz tenni, igaz? - Bólintok. - Most azonnal? - Nem is rossz ötlet! - Gondoltam erre is, pláne, mikor ilyen ártatlan szemekkel nézel rám. De nem, ne izgulj. Ma éjszaka… - Közelebb húzom magamhoz, majd megsimogatom belső combját. - Ma csak megmutatom neked, milyen az, amikor valaki más kezeitől repülsz a mennyekbe - suttogok fülébe. Kicsit beleremeg a hallottakba, és mintha közelebb húzódna. Nem örülök előre, valószínűleg akaratlan reakció volt. Nyakát csókolom, miközben kezembe veszem férfiasságát. Még nagyon kicsi, csak néha remeg meg az érintésemre, de szépen lassan, ahogy másik kezemmel mellkasát simogatom és változatlanul kényeztetem nyakának finom bőrét, megkeményedik. Mosolygok, de nem szólalok meg. Felesleges lenne megzavarnom a szavakkal, amiket most mondani tudnék. Fejét hátrahajtja mellkasomra, miközben elégedetten nyögdécsel. Látom a reakcióiból, hogy először ér hozzá idegen kéz. Élvezem is a tényt, hogy én vagyok neki az első. Hihetetlenül szép. Ahogy ajkai résnyire nyitva, szemei lehunyva, arca kipirult, és igyekszik minél közelebb húzódni hozzám, miközben fenekét már rég ágyékomnak dörzsöli… Teljesen elvesztem az eszem! Nem is értem, hogy nem tűnik fel neki, hogy a hátsójánál valami nagyon kemény dolog remeg folyamatosan. Ma azonban nem szegem meg a szavam. Nem kényszerítem semmire. Csak a gyönyört szeretném neki megmutatni. Az én testemmel ráér megismerkedni, ha az új otthonában lesz. Kis teste folyamatosan remeg minden mozdulatomra, hangosan sóhajtozik és nyög. Látom rajta, hogy most elengedte magát, így én is nyugodtabb vagyok. Nem akarom ennél jobban kényszeríteni. Sosem szerettem megerőszakolni senkit. Neki pedig nem akarok fájdalmat okozni. Az lenne a legideálisabb, ha bízna bennem. Ha tényleg kívánna engem… Viszonylag sokáig bírja, majd egy hangos és kéjes nyögés keretében elélvez. Szuszogva borul a mellkasomra, és tudom, hogy jobb lenne neki fekve, de még nem tudok a hátamra feküdni. Ezért finoman letessékelem magamról és hagyom, hogy eldőljön az ágyban. Fölé hajolok. A szemei földöntúli fényben ragyognak. Olyan édes és erotikus illata van, hogy tényleg nagyon nehéz magam visszatartani. Egy csókot megengedek mégis… Lassan hajolok ajkaira, ő pedig meglepetten pislog, meg sem mer mozdulni. Aztán valami ősi ösztöntől hajtva - mert magától nem tenné, ebben biztos vagyok -, megöleli a nyakam és engedi elmélyíteni első csókunkat. Annyira finomak az ajkai… Puhák, érintetlenek és hihetetlenül édesek. Folyamatosan érzem, hogy szeretné a hátamat simogatni, de nem teszi meg. Csak a nyakamat ölelve húz egyre közelebb magához, én pedig feje mellett támaszkodom kezeimmel, mindig engedve neki. Az a legizgatóbb, hogy tudom: én vagyok az első, aki hozzáért. Én leszek az első, aki a testébe hatol, és az első csókja is az enyém! Tőlem fogja megtanulni, hogy milyen a testi szerelem, épp ezért fog tudat alatt kötődni hozzám. Csókunkat megszakítom, majd mellé fekszem. Sajnos, csak hason tudok aludni, ez pedig ilyen merevedéssel nem a legkényelmesebb dolog. Az meg kicsit sem segít, hogy közelebb vackolta magát hozzám. De valami furcsa. A teste remeg, és hallom, hogy szipog. - Mi a baj? Fáj valahol? - Kami-sama, mikor aggódtam én utoljára valakiért…? - Csak undorodom a testemtől. - Milyen őszinte. - Nem kell. Ennél sokkal különb dolgok várnak rád mellettem. Ne félj, és ne undorodj. A tested csodálatos. Soha nem láttam még olyan őszinte testet, mint a tiéd. Minden érintésemre reagál. Látod? - kérdezem, miközben végigsimítok mellkasán, ő pedig megremeg. - De nem is ismerlek… Úgy… úgy tettem… tetted ezt velem… hogy nem is tudom, ki vagy! A nevedet sem árultad még el! - Satoshi. De most aludj. Meg fogsz ismerni. Mindent megtudsz rólam idővel, hiszen te fogsz a legközelebb állni hozzám. - Nem mondom ki, hogy a háziállatom lesz. Ez túl kegyetlen szó rá. Ő nem egy rabszolga lesz. Mindent meg fogok adni neki, mindenem az övé lesz, és remélem, élni is tud majd vele. Reggel korán indulunk. Gi Kwang szomorúan lépked mellettem. Tudom, hogy fáj neki elhagyni a hazáját, hiszen ebben a földben nyugszik az apja és az anyja. Ryu és Nii meglepve tapasztalják, hogy nem kell megkötözni, benyugtatózni, engedelmesen, de majdnem sírva halad mellettem. Már a repülőn ülünk, mikor egy könnycsepp csillan meg a szemeiben, ahogy kinéz az ablakon. - Tudom, hogy ez az otthonod. Ha engedelmes leszel, gyakran visszajöhetsz majd a szüleid sírjához. Ne félj. - Közelebb húzom magamhoz. Eleinte kicsit tiltakozik, de belenyugszik, és a vállamra hajtja a fejét. Így hagyjuk el Koreát. Ő a vállamon pihentetve fejét, könnyeit a zakómra hullatva sír. Siratja eddigi hazáját, és eddigi életét.

2010.07.29. 15:23 Yumi-Yumi

Gi Kwang POV: Rég volt már, úgy hat éves lehettem, mikor a szüleim meghaltak. Akár csak most, akkoriban is nagy volt az éhínség. Rengeteg ember éhen halt, ahogy a szüleim is. Mindent elkövettek azért, hogy én naponta ehessek egy szelet kenyeret, de ők a végén a koplalásba haltak bele. És én ezt a mai napig nem tudom megbocsátani hazánk vezetőinek. Mostanság, talán a szerencsémnek köszönhetően, de minden napra megvan a betevőm és még néha más utcán élő családnak is tudok belőle adni, hogy véletlenül se járjanak úgy ahogy akkoriban én. Szép dolog a szeretet, csak bár ne erről kéne hogy szóljon. Ilyenkor mindig úgy elbúsulok. Ahogy most is. Épp egy kirakatot bámulok, melynek ablakában rengeteg drága holmi van kiállítva. Mind csupa csicsásabbnál-csicsásabb csecsebecse. Majd hírtelenjében valami zaj csapja meg a fülemet. Észrevétlen oldalra pillantok és két idegen, igen érdekes öltözetű fazont veszek észre. Megrettenek. Már a kinézetükből is rájön az ember fia, hogy nem szimpla helybéliekkel vagy átutazókkal van dolga és ez még jobban zavar. Nem értem miről beszélhetnek, de megérzem hogy a hozzám közelebbi férfi (nálam magasabb, izmos, markáns arcú öltönyös ember) közelebb jön. Szívem szerint elrohannék, de azzal túl nagy feltűnést keltenénk, és nem szeretném ha bárki megsérülne miattam, még ha nem is tettem semmi rosszat. Végül már annyira idegesít, hogy engem bámul, hogy kénytelen vagyon ránézni. Szemeit még a sötétben is egy napszemüveg takarja, így nem láthatok tekintetébe, de érzem hogy itt valami nincs rendben. - Ne félj. Nem akarlak bántani. - mondja lágy hangon, amit nem igazán értek hogy mire kéne véljem. - Te egy jakuza vagy, igaz? – kérdezem meg végül halkan, mire furcsa vigyor kúszik ajkaira. Azt hiszem tényleg kezdek nagyon megijedni. - Igen, az vagyok. – vágja rá nyugodtan, majd az emberére néz, aki ismét telefonálni kezd. Hogy kinek, azt nem tudom, de a tekintetéből ítélve nem a drága puszipajtásainak. - Mit akarsz tőlem? – kérdezem riadt hangon, de még mindig teljesen lebénulva. Annyira félek, hogy erőm nincs arra, hogy elrohanjak vagy akár kiabálni kezdjek. Kérdésemre felém indul, de meginog és feljajdul. Kérdőn tekintek rá, mialatt arcáról valós fájdalmat vélek leolvasni. - Mi az? Talán megsérültél? – kérdezem gyermeki aggodalommal hangomban, hiszen akár mennyire is egy jakuzza, még is csak egy ember és talán csak segítségre van szüksége. - Aggódsz értem? - mosolyog. Már ekkor tudom, hogy rossz döntés volt egyáltalán a környéken maradni. El kellett volna tűnnöm, szépen csendben amíg még volt rá alkalmam. De én balga. Apám tanítása beleégett lelkembe, miszerint nem hagyjuk magukra a beteg, sérült embereket, hanem akár ismeretlenül is, de megpróbálunk segíteni rajtuk Talán ez alkalommal jobb lett volna, ha az eszemre hallgatok és elfutok. De nem tettem. És most senki nincs mellettem, hogy engem mentsen meg. Egyedül vagyok. Hiába is kiáltanék, csak üres szavakba fulladna hangom és senki nem lenne képes idejönni és a segítségemre sietni.  - Ne szaladj el. Felesleges lenne. Magammal foglak vinni. – szólal meg ismét. - Ho-hova akarsz vinni és miért?! – hangom már remeg, úgy félek. - Japánba. Hogy miért, azt ráérsz megtudni. - Az kizárt dolog! – szedem össze bátorságom, de még ez se elég a menekülésre. Segédje el kap és kezeimet hátra szorítva tart. Nem ereszt. Erre a férfi mellém lép és megragadja az államat. Kénytelen vagyok ránézni, de szemeit még mindig takarja a sötét szemüveg. Újfent vigyorog, ám ezúttal már valahogy másként. Ami végkép megrémiszt.   - Ne nézz így rám, mert csak még jobban felizgatsz – mondja, mire villámként fut végig testemen szavainak jelentése. Megrogyok. Még szerencse, hogy ez a fickó itt van, különben már a földre zuhantam volna félelmemben. - Nyugodj meg! Ha jó leszel, nem fogunk bántani. De ha ellenkezel lehet, hogy eltörik a karodat. Kérlek, ne okozz nekem gondot – suttogja ajkaimra, alig egy centire tőlem. Szívem szerint letudnám köpni a szemét disznóját. De félek. Úgy mint még soha ez előtt.   - Nem akarok veletek menni. Bántani fogtok – kiáltom, ekkor már szinte zokogva, könnyeimet még is visszafojtom, hogy még véletlen se tűnhessek ennél törékenyebbnek. - Nem fogunk. A tulajdonom vagy. Rajtam kívül senki sem érhet hozzád. Nyugodj meg. – mondja. Végül észre se veszem hogy ki és mikor, de valamit belém fecskendez, mire minden elsötétül körülöttem. Épp csak annyit hallok még, hogy a fickó közli az embereivel, hogy ha bármelyik is hozzámér, azt saját kezével fogja megölni. Azután teljesen elvesztem az eszméletemet. Később, egy ismeretlen hálóban térek magamhoz. Sajog a fejem, de a szívem jobban megfájdul, ahogy észre veszem hogy a srác mellettem fekszik. Ám ezúttal már legalább látom az arcát. Bőre sima, akár a selyem. Szuszogása arra enged következtetni, hogy feltehetőleg nyugodtan alszik. Szemei hosszú, mandula ívben lehunyva. Ha nem tudnám abból a pár percnyi találkozásból, hogy jakuza, azt mondanám egy elveszett lélek, aki egyedül bolyong a világban, akár csak én magam. Aztán feltűnik, hogy valami nem stimmel az öltözékemmel és ismét elfog a félelem. - Ez meg mi a fene? – kérdezem csak úgy, mire megmozdul és meghallom halk, még is rekedtes válaszát. - Egy fekete kimono!? Szívem pedig olyan vad ritmusra kezd verni, hogy azt csodálom nem ugrik ki a helyéről.

2010.07.28. 17:25 Rauko

Satoshi POV - Nem hiszem el, hogy egész Japánban nincs egy nekem való pet! Hihetetlen! - dühöngök. Előttem ül nevelőapám, Tsukasa Shinobu, családunk, a Yamaguchi-gumi ojabunja. Mi vagyunk a legerősebb klán a jakuzán belül. Én csak fogadott gyerek vagyok, de nevelőapámnak így is nagyon kedves. Ez annak tudható be, hogy örökösei közül én vagyok a legéletrevalóbb, engem még soha nem kaptak el a rendőrök semmiért, mégis aktívan tevékenykedem. Ennek köszönhetem, hogy most kaptam egy lehetőséget: keressek egy nekem tetsző fiút, és elintézi, hogy a választottam addig mellettem legyen, amíg nem unom meg. Ha már nekem nem kell, eladja, vagy megöleti. Tsukasa-sama mindig szeretett egyszerűen elintézni mindent. - Satoshi, ne dühöngj. Nagy a világ, találsz majd neked tetsző személyt. Lehet, hogy épp Szöulban. - Értetlenkedve nézek rá. - Miért mennék én Szöulba? - kérdezem őszinte kíváncsisággal. - Ez egyszerű. Az a művész, aki az én tetoválásomat készítette, ott él jelenleg. Te elutazol hozzá, hogy rád festhesse azt az állatot, ami mindig eszembe jut, ha rád nézek - mosolyog rám az öreg. - Milyen állat lesz, Tsukasa-sama? - Egy tigris. Egy életerős, gyönyörű nagymacska, ami szimbolizálja az erődet, a szabadságvágyadat. A tigris pedig egy cseresznyefa alatt fekszik majd, ezzel is kifejezve azt, hogy te mennyire tiszta vagy közöttünk, Satoshi. - Imádom az öreget. Mindig okosan beszél, választékosan fogalmaz, és mindenhez ért. Nem hiába, már azelőtt ő volt a család vezetője, mielőtt én megszülettem volna. - Értettem, Tsukasa-sama. Ahogy kívánja - mondom, majd mélyen meghajolok előtte. - Azonnal indulok. Hát, így kerültem Szöulba. Most is Nii és Ryu kísértek el, mint mindenhová. Épp attól a férfitől jövünk ki, akinél a tetoválást csináltattam. Igazán szép lett, csak ne fájna ennyire! Ezek az ostoba hagyományok! Van, ahol még a 21. század ellenére is használnak bambuszt. Mindegy, a lényeg, hogy majdnem teljesen kész lett. Az öreg le akart állni a felénél, de mondtam neki, hogy nem szeretem Koreát, és nem akarok többször ide jönni a szükségesnél, így megegyeztünk, hogy egy hónap múlva még egy alkalom és annyi. Már este van, be is sötétedett. Ryu előre ment, hogy lefoglaljon valahol nekünk két szobát. Nem szeretek velük aludni. Nii szótlanul lépked mellettem. Nem várhatják el, hogy ilyen fájó háttal majd kocsiba üljek, igaz? Inkább séta, közben tekintetem egy percre sem veszem le a környezetemről. Keresem a nekem megfelelő petet. Épp egy üzletsor előtt sétálunk el, mikor meglátok valakit. Fekete a haja, mint errefelé mindenkinek, de valami furcsa aura lengi körbe. Meg akarom érinteni, pedig még nem is láttam az arcát. - Nii, látod? - kérdezem, miközben fejemmel a srác felé intek. - Igen. Messziről kellemes látvány. Menjünk közelebb. Hátha megtetszik neked - mondja Nii, majd lépteinket gyorsabbra fogva haladunk az egyedül bámészkodó srác felé. Ahogy közelebb érek, még jobban magával ragad ez a belőle áradó, furcsa energia. Vonz. Akarom. - Nii, hívd a többieket. Magunkkal visszük. - Nii rám emeli értetlen tekintetét, majd megszólal. - Még nem is láttad az arcát. - Nem érdekel. Kell nekem. Egyeztesd le, hogy figyelje valaki, és ha holnap hazamegyünk, legyen a repülőn. Tudom, hogy Tsukasa-sama küldött utánunk embereket, keresd meg őket. Igyekezz. - Nii megáll, és telefonálni kezd. Én csak nézem a fiút. Fiatalnak látszik, talán húsz éves lehet. A testalkata tetszetős, vékony, de izmosnak látszik. Alacsonyabb nálam egy kicsivel. Közelebb megyek hozzá. Azonnal rám emeli tekintetét. Azok a fekete szemek abban a pillanatban magukkal ragadtak. Végignéz rajtam, majd kicsit megrémül. Fekete öltöny, fehér ing, még este is napszemüveg. Bizonyára itt is ismerik a jakuzák megjelenését. - Ne félj. Nem akarlak bántani. - Igyekszem nagyon kedves lenni vele. Nem akarom megrémíteni. - Te egy jakuza vagy, igaz? - kérdezi. Hangja lágy, szinte simogatja az arcomat. És azok a szemek, amikkel rám néz… Ártatlan, gyermeki tekintet, ami könyörög érte, hogy magamévá tegyem. Biztosan szűz. Látszik az arcán. - Igen, az vagyok. - Közben Niire pillantok, akinek azonnal leesik, hogy változott a terv. Hívja is az embereit, hogy jöjjenek, és most visszük magunkkal. - Mit akarsz tőlem? - Megrémült. Innentől vagy elszalad, vagy elkapom. De nem mozdul. Csak néz rám rémült tekintettel. Ahogy lépek egyet, belenyilall a hátamba a fájdalom és szisszenek egyet. - Mi a bajod? Beteg vagy? - Aggódsz értem? - kérdezem mosolyogva. Megrázza a fejét, majd hátrál, ahogy közeledem felé. Varázslatosak a szemei. - Ne szaladj el. Felesleges lenne. Magammal foglak vinni. - Ho-hova akarsz vinni és miért?! - kérdezi megint. Sokat kérdez ez a fiú. - Japánba. Hogy miért, azt ráérsz megtudni. - Nem megyek veled. - Már mozdulna, de Nii lefogja. Odasétálok, megragadom az állát és magam felé fordítom a fejét. Rémült tekintete annyira felizgat, hogy alig bírok magammal. - Ne nézz így rám, mert csak még jobban felizgatsz - mondom, majd közelebb hajolok. Nem akarom megcsókolni, csak érdekel, hogy hogy reagál rám. Meglep, hogy nem akarja elfordítani a fejét. Látom, hogy tiltakozna, de nem teszi különösebben. Fura fiú. Még közelebb hajolok, és az ajkaira suttogok. - Ha jó leszel, nem fogunk bántani. Ha ellenkezni fogsz, lehet, hogy eltörik a karod. Kérlek, ne okozz nekem gondot - suttogom neki, mire kicsit megremeg. - Nem akarok veletek menni. Bántani fogtok - mondja, szinte sírva. - Nem fogunk. A tulajdonom vagy. Rajtam kívül senki sem érhet hozzád. Nyugodj meg. - Közben ideérnek a többiek, valami spéci altatót nyomnak szerencsétlen srácba, majd betuszkolják a kocsiba. Én változatlanul sétálok, de meghagyom nekik, hogy ha bármelyikük egy ujjal is hozzá merészel érni, meg fogom ölni. Elhiszik, így nyugodtan sétálok a hotel felé. A szobámban fekszik, az ágyamon. Átöltöztették, egy fekete kimonó van rajta. Milyen ironikus. Ha én lennék az ojabun, a fekete kimonó miatt őt nézné mindenki a vezér feleségének. Mosolyogva fekszem le mellé, miután én is kaptam egy kis fájdalomcsillapítót. Csak nézem az arcát. Olyan szép. Arányos, fiatal, és gyermeki. Imádni fogom. Kiderítettettem a papírjai alapján, hogy nincs élő rokona. Nem fog hiányozni sok embernek, így Tsukasa-sama már ki is adatta a haláláról szóló híreket. A tetemét az öbölben találták meg. Így van jól. Ha valaki akarata ellenére lesz valamelyik jakuza tulajdona, megrendezik a halálát. Hiszen ha bekerült a családunkba, csak koporsóban hagyhatja el. De ezt a kis dögöt nem akarom elengedni. Annyira ártatlan… Be akarom mocskolni! A magamévá akarom tenni, azt akarom, hogy minden porcikája értem üvöltsön, ha nem vagyok mellette!

[12-1]