csak somolyog, és biztos vagyok benne; nagyon élvezi, hogy ezúttal az ő kezében van az irányítás. Hogy eljött a pillanat, még ha csekély időre is, hogy ő uralhat engem.
Gyanúsan sokszor kapja elő a telefonját, hogy e-mailt váltson valakivel, és mielőtt bosszantani kezdhetne a dolog, elsuttogja a titkot, amiről eddig nem tudhattam.
-Remélem, találkozunk még – mosolygok rá. – Shin kun.
Az első találkozás. Nem is tudnám igazán megfogalmazni, mit éreztem, milyen gondolatok ébredtek bennem, mikor először egymás szemébe néztünk, mikor először beszélgettünk. Nem volt semleges, de különösebben átütő sem volt. Akárha egy festményt lát az ember. Megdicséri a szépségét, az ecset-technikát, de amíg nem tudja, mennyi erőfeszítést, mennyi álmatlan éjszakát áldozott rá a művész, addig nem értékeli a képet igazán. Amíg nem ismertem meg Shint, amíg nem kerültünk közelebb egymáshoz, hogy a gondolatai közé férkőzhessek, addig nem jelentett sokkal többet egy furcsán különleges kouhai-nál, aki felkelti az érdeklődésemet.
Először meg voltam győződve róla, hogy csupán a hangja. Az egyedien kellemes, borzongatóan lágy, vagy kegyetlenül nyers hangja az, ami a kíváncsiságomat nem hagyja nyugodni. Aztán már nem tudtam betelni pusztán a hangjával. Többet akartam. És azt a többet intenzíven, korlátok, feszélyezettség nélkül megélni.
Beszélgettünk néhányszor, semlegesebb, vagy mélyrehatóbb témákról, az éneklésről, az egyre megszaporodó koncertjeikről, amivel szintén csak kivívták a csodálatomat. Szinte felfoghatatlan volt a tempó, amivel törtettek egyre magasabbra, egyre csak az ég felé. Féltem, ha egyszer felérnek, és Shin az ő fiatal, nagyravágyó, makacs ujjai közé kaparintja a csillagokat, vissza sem tér többé az unalmas Földre. Ez túl sivár számára, túl egyszerű, de tudtam ugyanakkor azt is, hogy hiába is lenne az összes csillag az ő birtokában, egyedül képtelen lenne megbirkózni az ég végtelen sötétjével. Egyedül képtelen lenne kirakni az onnan továbbvezető ösvényt önmaga számára.
Ez a tudat nyugtatott csupán. Tudtam, hogy Shinnek mindig marad majd annyi kellő racionalitása, hogy ne szálljanak el, hogy ne vakítsa el őket a hirtelen jött siker. Bíztam Shinben. És az én nehezen kapható bizalmamat kevés ember tudhatta magáénak.
Elhívtam, hogy igyunk meg valamit, érezzük jól magunkat, és beszélgessünk. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Shin mindig udvarias volt a jelenlétemben, talán túlzottan is. Gyakran félszeg, ha nem inkább félénk, és aggasztóan kétségbeesett. Sose tudtam ezeket mire vélni. Nem tudtam azt mondani, hogy nem kedveli a társaságomat, hiszen nem egyszer ő keresett fel engem, így azonban a szálak közötti összefüggés rejtve maradt előttem. Arra számítottam, ha iszunk, majd feloldódik, megnyílik, és feltárja előttem a gondtalan, szabad, önbecsülő, magabiztos Shint. Talán szerettem volna, ha le is tegez. Elő akartam csalni azt az énjét, aminek tudtam a létezéséről, de még sohasem nézhettem vele farkasszemet.
Tájékozódhattam volna. Az iszogatás nem Shin sportja, azon roppant egyszerű ténynél fogva, hogy nem bírja az alkoholt. Ezen nincs mit csodálkozni, a japán nép nagy százaléka szintén nem bírja, de Shin… Shin minden várakozásomat felülmúlta.
Lehettem volna elővigyázatosabb is, de erre valóban nem számítottam. Azzal, hogy két sör után pirosra gyúlt arccal, és drágakőként csillogó szemekkel nevetgél majd, miközben belém kapaszkodik, és letegez, mi több, utasít, hogy segítsek neki… Bebizonyította, hogy ez a tevékenység az, amit Renonak és Ryougának kell meghagynunk.
Nem nevezném katasztrófának azt az estét, de sikeresnek is csak visítva csúfolnám. Mintha próbálgatnánk a másik határait. Meddig lehet elmenni, mire vagyunk még képesek, mit nem tudunk már eltűrni, mit utasítunk el reflexből, mi az, amiből sosem elég. Olyanok lehettünk, akár egy összeszokatlan pár, ahol a két fél bajlódások, kudarcok, sok-sok bénázás közepette mégis nevetve, töretlenül próbál minél többet megtudni a másik félről. Mert egymás nélkül még ennél is elveszettebbek.
Sok ehhez hasonló, és ennél jóval több sikerélményt tartalmazó esténk volt. Néhanapján, ha engedte az időbeosztásunk, együtt ettünk ebédet, vagy vacsorát, együtt jártunk futni. Talán észrevétlenül, de próbáltunk minden percbe belekapaszkodni, amibe csak lehetett, próbáltunk versenyt futni az idővel, saját magunkkal, és a bandáinkkal is.
Úgy hiszem, egyikünk sem sajnálta az időt, amit a másikra áldozott. Ugyanis szép lassan, de annál biztosabban ébredtem rá: szükségem van Shinre. Hogy ő így gondolta-e? Nem tudom, sosem kérdeztem. De ha megérzésből kéne válaszolnom, igent mondanék.
Shin belőlem merített erőt, én pedig belőle. Én lendületet, energiát adtam neki a következő lépéshez, húztam, egyre csak felfelé, ahová vágyott, a célja felé. Arra ösztönöztem, hogy jobb legyen, még ha nem is tettem semmi konkrétat, csak elmentem énekórára. Vagy próbára. Shinben olyankor izzott a tettvágy, nem akart lemaradni, bizonyítani akart.
Shin pedig támogatott. Csupán egyszer elmondta, hogy felnéz rám, és tisztel. Én pedig örökké olyan ember akarok maradni, akire felnézhet, és akit tisztelhet. Nem akarok soha szégyenben maradni előtte sem a munkámban, sem pedig magánemberként. Így motiváltuk egymást kölcsönösen arra, hogy még jobb legyen, hogy még többet vállaljon, hogy még keményebben küzdjön.
Hónapokkal később Shin elhív valahová. Nem árulja el, hová akar vinni,
Nevemet kiejtve, kellemes tónusú hang simogatja fülem. A hang, mely utóbbi éveimet irányította.
Fiatal suhancként az ember még nem látja útjának végét, emellett pedig nagyon hamar elragadja valami és nem enged szorításából, mígnem minden erejét fel nem emészti a kitűzött cél iránti vágyakozás, küzdés.
Egy elektronikai üzlet kirakatában álltam mikor először megláttam. Öt huszonpáréves, jelmezben és sminkben díszelgő fiút láttam a villogó képernyőkön. Szinte hipnotizálva éreztem magam a különböző alakú és méretű, ugyanakkor egyszerre mozgó képeket látva, aztán már csak egy pontot figyeltem a közös képről. A középső pontot. Akkor még nem sokat tudtam meg róluk, csak az alsó sávban futó információkból szűrtem ki a banda nevét: „alice nine.”. Minden újságot megvettem amiben csak szerepeltek és napról napra, évről évre kísérhettem figyelemmel hogyan nőnek egyre nagyobbra, hogyan válnak egyre sikeresebbé, elismertebbé és Shou san hogyan vált a senpai-ommá. A nyugati előadókkal ellentétben, ők kevés dolgot engednek megmutatni a magánéletükből. Ez valahol tiszteletreméltó, de engem sokszor emésztett a féltékenység. Gyerekes dolognak tartottam, hiszen semmi közöm nem volt akkor a példaképemhez, egyszerű volt a „kapcsolatunk”. Azt kaptam amit a többi rajongó. Pár kedves mosolyt és bátorító szót, amin osztoznom kellett minden koncert alkalmával, amikor én is élőben hallgathattam és nézhettem milyen csodálatos is Ő.
Ezután mindenben olyan akartam lenni, mint Shou. Egyre többet foglalkoztam a saját hangommal. Gyakoroltam amikor csak tehettem. Hirdetést adtam fel, miszerint gitárosok és dobosok jelentkezését várom, egy banda megalapításának reményében. Mivel még az én nevem is semmitmondó volt, nem sokan jelentkeztek, de a banda meglett. Nem mondhatom, hogy tökéletesen összepasszoltunk, hiszen akkor még mindig velük lennék ott, ahol vagyok. A kezdet nagyon nehéz volt. Mikor szórólapokkal álltunk az út szélén, reklámozva magunkat, elveszettebbnek éreztem magam mint egész addigi életemben, és úgy gondoltam, hogy egy nevetséges kis lázálmot kergetek. Ekkor pedig pár félénk lány odajött hozzánk és nagy sok szerencsét kívántak nekünk majd megígérték, hogy figyelemmel fogják kísérni minden lépésünket a siker felé. Nem győztem hajlongani és csak azt tudtam skandálni, hogy köszönöm. Hiába volt kis semmiség, még az is lehet, hogy csak megsajnáltak minket, de mégis melegséggel töltötte el a szívem, hogy valaki, vagy valakik talán mégis kiállnak mellettünk. Az vált az álmommá, hogy akkorává nőjek mint Ő.
Az események felgyorsultak. Sűrűsödtek a próbák, aztán azt vettem észre, hogy bandatagok jönnek-mennek, de én még mindig ugyanott vagyok. Mikor végre kaptunk egy valódi lehetőséget, ami egy kisebb single-ben rejlett azt éreztem, hogy végre, ez az igazi első lépés az álmom felé. Ezután szerepeltünk pár újságban, de még mindig csak a „névtelen” bandák között, én pedig szerepeltem egy sminkes cikkben. Ugyanabban az újságban, amiben még az alice előtt Shou is szerepelt.
A bandám feloszlott. Nem értettünk egyet a jövőt illetően, egyre feszültebb lett a hangulat, végül elengedtük egymást és szinte láttam az álmaim apró darabjait, amit az első single-t kiadó céggel való szerződésbontás aláírása szórt szét. Elveszettnek éreztem magam. Kétségbeesett próbálkozásaimat felváltotta a még kétségbeesettebb keresgélés. Olyan bandákat kerestem, ahol énekest keresnek. Az első próbálkozások nem voltak sikeresek, aztán összehozott a sors négy alakkal, akiknek ugyanaz volt az álma, mint nekem. Naggyá válni. Komolyan gondolták, néha azt gondoltam, hogy komolyabban mint én, ami meglepő volt, főleg úgy, hogy a fél banda még kiskorú volt. Annak ellenére, hogy ismeretlen voltam, hamar maguk közé fogadtak. Első perctől fogva úgy kezeltek, mintha már évek óta ismernénk egymást. Látták bennem a biztos jövőjük kulcsát, a kulcsot a siker felé. Reno, Ryoga, Iv és Ko-ki szinte a családot jelentette nekem pár hét alatt. Egy kisebb, de mégis jelentős kiadó felfigyelt ránk. Ajánlatot kaptunk egy újabb single és egy PV erejéig. A kezdeti elvárásoknak megfeleltünk, elég nagy port kavartunk az akkori visual világban. Egy délutáni próba volt az, amikor azt éreztem, hogy kifut a talpam alól a talaj és csak zuhanok, egyre mélyebbre és mélyebbre, de nem a fájdalom, hanem az öröm, a boldogság, a remény tengerébe. Remegő kezekkel és őrültem lüktető szívvel olvastam el újra és újra, aztán még számtalanszor a papírt, amit elénk toltak a felettünk lévők. Egy újabb szerződés, aminek fejlécében három hatalmas betű díszelgett; PSC. Az a három betű sírásra késztetett, de nem tettem. Könnyeimet mosoly váltotta fel, ahogy hezitálás nélkül aláírtam a papírt. Mintha megállt volna az idő, csak arra tudtam gondolni: Már nincs visszaút. Szembe kell néznem vele. Valószínűleg össze fogunk futni, talán sikerül beszélnem is vele és akkor elmondhatom mennyire felnézek rá.
Az első hét, amikor a hatalmas, ezüstös épület egyik liftjébe szállva, valami furcsa izgatottság lett úrrá rajtam. Négy szint után a felvonó újra megáll, kinyílik az ajtaja és belép rajta Ő. Még levegőt is alig mertek venni. Egy karnyújtásnyira van tőlem, hétköznapi ruhákban, sminktelenül, korareggeli hamiskás mosollyal.
-Meddig mész? –csak tátogok mint egy hal, nem találom a hangom.
-A hetedikig.
-Rendben. – az ajtó bezárul, én pedig egyre fojtogatóbbnak érzem a légkört. Túl kevés ez a három szint. Túl kevés. – Shou vagyok. –szakítja meg a csendet hirtelen.
-Tudom. Mármint… engem Shin-nek hívnak. Vagyis ez a művésznevem. –mosolyogva futtatja végig rajtam tekintetét, majd a csilingelő hang jelzi, hogy nekem itt mennem kell, ám mellettem kilép ő is a fémkalitkából.
-Úgy látszik egy irányba megyünk.
-Igen. –hihetetlen düh áraszt el a saját félénkségem miatt. Itt lenne a lehetőség, hogy végre beszéljek vele, hogy elmondjam, hogy miatta vagyok itt, hogy nélküle nem jutottam volna el idáig, de egyetlen egy mondatot sem merek kimondani.
Izzadtan, rekedten, az utolsó számot követő extázis elmaradhatatlan utóhatásaival a tagjainkban vergődünk le a színpadról. Hirotóval egymás vállát átkarolva támogatjuk a másikat egészen az öltözőig, majd ott külön-külön ledőlünk egy-egy székre. Nem kényelmes, nem kipárnázott, de hideg, és Tora felém hajít egy üveg vizet. Hálás mosoly, majd szinte egy szuszra döntöm magamba a hűs folyadék minden cseppjét. Vár rám a legfeljebb öt perc relaxáció, amit felvált a pakolás, a zuhanyzás, az átöltözés, a búcsúzkodás, majd az újra megismétlődő pakolás.
Sikerül Saga előtt beslisszolnom a zuhanyzóba, suta, ügyetlen mozdulatokkal, szinte remegő tagokkal nyitom meg a csapot, és majdnem felkiáltok, ahogy a hideg víz rám zúdul. Nem kellene ennyire makacsnak lennem, könnyűszerrel meg is fázhatnék, és tudom, hogy ezzel a viselkedésemmel nem csupán magamat veszélyeztetem, de életet lehel belém a milliónyi tűként kínzó vízcsepp. Éberséget diktálva tagjaimba, erőltetett tempóban szappanozom végig magam, és megkockáztatom, hogy a mostani hajmosási időmmel rekordot állítottam fel. Magamat ismerve, a következő zuhanyzásom kizárólag arról fog szólni, hogy megdöntsem azt.
Kapkodva, a vizes csempén csúszkálva dörzsölöm magam közel sem szárazra, és már hallom is a sürgető kopogást, ami itt benn visszhangzik tovább. Kikiáltok, hogy még egy perc, gyorsan magamra szenvedek egy köntöst, majd a fotonokat megszégyenítő sebességgel viharzok ki, hogy minél hamarabb túllegyek a ruháim magamra aggatásán is. Egy pillanatig még látom Saga döbbent arcát, majd valami olyasmit kiált utánam, hogy ne utánozzam Chikot, aki ugyanúgy rázza le a bundájáról a vizet, mint én tettem ezt a hajamról.
Még sosem látott igyekezettel rángatom fel a nadrágomat, zoknihúzás közben nem egyszer próbálok szakszerű hanyattesést bemutatni, de végül egy székre lezuhanva fejezem be az öltözködést.
Úgy, ahogy vagyok, vizes hajjal, szedett-vetett öltözékben sietek mindennel elsőként végezni, kapkodok, ami pedig egyáltalán nem jellemző rám. Látom a többieken is, hogy nem tudják mire vélni a felpörgött, energikus, tűkön ülő Shou-t, de ez legyen a legkevesebb.
Az életben egyszer hamarabb akartam hazaérni, mint ő.
Remélve, hogy ez sikerülhet, elköszönök mindenkitől, megköszönöm az összes segítőnknek, amit ezúttal is tettek értünk, annyit hajlongok, olyan lendülettel, hogy lassan kezdek megijedni: a derekamban is izomlázam lesz. Az pedig felettébb kényelmetlen volna.
A taxiban ülve kezd úrrá lenni rajtam a nyugalom, a higgadtság hatalmába kerít, és érzékeim kényszerítenek rá, hogy visszasüppedjek az eredeti kerékvágásba. Ha rajtam múlna, szárnyalna a kocsi, egyszerűen kiterjesztené gigantikus, színéhez illő sárga szárnyait, elrugaszkodna, és a lakásunkig meg sem állna.
Igaz, hogy Tokióban sok minden megesett már, de ez még sajnos soha. És biztos vagyok benne; nem most fog megtörni a hagyomány. A hagyomány pedig a forgalmi dugó, ami most is jelentkezik, az autók pirosan világító lámpái kárörvendő démonok szemeiként pislognak felém, s dudaszóval hallatják kaján kacajukat.
Már nem von uralma alá az idegesség. Felesleges volna. Az órámra pillantva látom, hogy a nagymutató, akárcsak kisebb társa a tizenkettes felé közelít, és tudom: ő már rég otthon van. Talán már el is aludt. Ebben reménykedem, ugyanis nem csak én nézek megerőltető, fáradalmakkal teli napok elébe, hanem immár ő is egyre többet tapasztalhat meg ezekből. Hiába akarnék segíteni rajta, ez az ő terhe, neki kell megvívnia minden egyes csatát, neki kell küzdenie a győzelemért, hiszen ha az ölébe hullana, vajon tudná-e igazán élvezni? Vajon érezné-e a fáradtságos munka utáni mámoros győzelem megrészegítő ízét?
Amilyennek megismertem őt, úgy kizártnak tartom. Én csak az érzelmi támasz vagyok számára. A saját lábán kell megállnia, ahogy nekem kellett korábban és még most is, saját magának kell kivívnia az elismerést, ő az egyetlen, aki le tudja győzni önmagát. Én támogatom őt, ha szüksége van rá, meghallgatom, ha úgy kívánja, egyedül hagyom, ha szeretné, átölelem, és mellette vagyok.
Gondolataimból az zökkent ki, hogy megérkeztünk. Pénztárcámból ismét kapkodva kaparom elő a megfelelő összeget (ami nem csekély!), majd szinte kiugorva a kocsiból, szaladok is a bejárathoz. Bepötyögöm a kódot, majd a liftre várni képtelenül szaladok fel a lépcsőkön. Az ötödiken kifulladva torpanok meg az ajtónk előtt. A mi ajtónk.
Óvatosan, minél kevesebb zajt keltve forgatom a kulcsot a zárban, majd hangtalanságra törekedve benyitok.
Sötét van, a tévé nem szól, sem másmilyen zene-, vagy hangforrás. Az asztalra pillantva látom, hogy az újságok csinosan rendbe téve tornyozódnak, tetejükön pedig ott árválkodik a koncertjegy. Csalódottság mar a szívembe, de nem ez az első, hogy a saját bandájával kapcsolatos teendők miatt nem tudott eljönni egy fellépésünkre. Sóhajtva, nesztelenül teszem le a táskámat az övé mellé, majd lábujjhegyen osonok a hálószoba ajtajáig.
Próbálok olyan halkan benyitni, amennyire csak lehetséges, de számításaimat keresztülhúzza az ajtó nyikorgó hangja, és magamban átkozódva fogadom meg, hogy holnap nyakon öntöm egy jókora adag étolajjal.
Csendesen bújok ki a pólómból, a földre nézve meg is találom az alvósat, majd nadrágomat is letaposva magamról, zoknijaimat messze rúgva torpanok meg az ágy mellett.
Shin arca nyugtalan, nyúzott, és még lehunyt szemein is látszik, hogy több alvás után sikolt a szervezete. Tétovázom, vajon felébredne-e a takaróemelő mutatványomra, de végül úgy döntök, minden ügyességemet bevetve megpróbálkozom észrevétlenül cselekedni.
Óvatosan, vigyázva fekszem be mellé, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, nyugtázva, hogy nem ébresztettem fel. Kezemmel átölelem a derekát, majd legnagyobb döbbenetemre közelebb húzódik hozzám, és átölel. Szemei azonban szorosan csukva vannak, semmi nem utal rá, hogy hirtelen jelenlétem megzavarta volna.
Ajkaimon mosollyal, szolidan fészkelődök még egy darabig, majd elnyel az álmok sötétje, ahol bármi megtörténhet, a mindenható csodaország.
Céltalanul, nyugodt lélekkel, csendes érzelmekkel sétálgatok a Hibiya park harmóniát sugárzó tava körül. A fák már elkezdték festeni leveleiket, azok gyönyörű, változatosabbnál változatosabb színekben pompáznak.
Eldöntöm, hogy letelepszem egy sziklára, hogy zavartalanul figyelhessem a felszínen vízgyűrűket gyűrő levelek táncát, ám ekkor megakad a szemem egy túl ismerős alakon. Az általam kiszemelt sziklán üldögél, néha lóbálja a lábát, és révedező, álmatag arccal figyeli a természet csodájának minden apró rezdülését.
A forró nyár lassan elfárad és nyugovóra készül, hogy csillagmezős éjjeleit átadja az ősz színpompás hajnalainak. A változás érezhető; a nappali hőséget hamar felváltja az esti hideg.
Fáradtan csukom be a bejárati ajtót magam mögött. A mai nap próbával és a következő koncertek részleteinek megbeszélésével telt. Miután cipőimet leveszem, végigsimítok fájdalmasan lüktető tarkómon. Talán kicsit pihennem kellene –ez a gondolat már napok, vagy inkább hetek óta elkerül. A lakás belseje felé haladva mindenhol lámpát kapcsolok, hogy tudjak közlekedni. Még nem szoktam hozzá teljesen az új környezetemhez. A falak némán és rendíthetetlenül állnak tiszta fehér valójukban.
A táskámat a konyhaasztalra teszem. Körbenézve látom, hogy elég nagy a rendetlenség mindenhol. Nem sok időnk marad a koncertek és a próbák mellett az itthoni dolgokkal is foglalkozni. Egy sóhaj szökik ki ajkaim közül, megadóan indulok el a nappali felé, hogy kicsit rendbe szedjem. A kanapén lévő sötétlila díszpárnákat kissé megigazítom, az újságokat egy kupacba teszem, ekkor megakad a szemem egy kis fehér papíron. Koncertjegy. A mai fellépésükre. Kissé szomorúan elmosolyodok, az újságok tetejére teszem a jegyet, majd átmegyek a hálóba, hogy ott is rendet tegyek egy kicsit. Pár koszos ruhával a fürdő felé veszem az irányt, azokat a szennyesbe rakom, aztán leülök a kád peremére. Rosszallóan hallgatom ahogy a nyakam reccsen párat, mikor körözök párat fejemmel, hogy fájó nyakamat kissé megmozgassam. Egy forró fürdő jót fog tenni. Megengedem a forró vizes csapot és már állok is fel, hogy elkezdjek vetkőzni.
A vízben ülve érzem, ahogy ereim kitágulnak, feszítő vérem pedig lelassul, hogy egész szervezetemben nyugalmat vigyen végig. Jelenleg nincs is másra szükségem, teljesen elégedett vagyok. Kissé elbóbiskolok a forró vízben, s a kihűlő félben lévő víz kelt fel. Nehezen bár, de összeszedem magam és még mielőtt aludni mennék, még a fürdőben is összepakolok.
Egy alsónadrágban és pólóban fekszek be a meleg takaró alá. Kissé összegörnyedek, így adva magamnak biztonságérzetet. Küszködve próbálok elaludni. Hiába meleg takaró, a kényelmes ágy, nem megy. Forgolódni nincs erőm, szemeimen mégsem érzem az ólomsúlyokat, amik a kádban alvásra parancsoltak. Csak a fehér paplant nézem, aztán tekintetem a rajta lévő, halványpiros-mintás párnára vándorol. Talán órákig kínlódok, míg végül már sikerült kissé elszenderülni, azonban most sem merülhetek el álmaim határtalan világában, mert motoszkálást hallok. Túl fáradtak érzem magam felkelni, így csukott szemmel várom a fejleményeket. Halk, óvatos lépteket hallok közeledni és még a szoba ajtaja előtt susogó hangokat hallok, egy koppanó övcsat, egy nyíló cipzár hangja, majd a kilincs nyújtott nyikorgása. A ruhái halkan érnek földet, Ő maga ugyanilyen csendesen halad az ágy felé, próbál teljesen észrevétlen maradni, érzem hogy hezitál a takaró felemelését illetően, majd mégis ráveszi magát a cselekvésre, felemeli az anyag egyik oldalát és befekszik mellém. Karját óvatosan derekamra csúsztatja, lassan kifújja az óvatosságtól tüdejében rekedt levegőt. Közelebb mozdulok hozzá, hogy érezzem testének melegét, ekkor homlokomhoz ér pár nyirkos hajtincse, ami édes világ illatot enged ki magából. Mélyet lélegzek ebből az illatból és ekkor veszem tudomásul, hogy zuhany után meg sem szárítkozott rendesen, rögtön sietett haza. Hátára csúsztatom tenyerem, végre azt érzem, hogy el tudok aludni. Lassan elsötétül minden, érzem ahogy az egyenletesség magába szippant.
Megjegyzés: Első közös szerepjátékunk Hizuruval, még hozzá kell szoknunk, de reméljük nem fogunk csalódást okozni senkinek. Ezt a párost sokan nem viselik el, de mi szeretnénk megmutatni, hogy ők ketten együtt is érnek annyit mint a leghíresebb párosok. :)
Kis adminisztrációs hiba bukkant fel rögtön, de ez csak a mi hibánk. ^^" Igaz én (Tsuya) foglaltam le Shout, Hizuru pedig Shint, de idő közben úgy jött ki a lépés, hogy cserélnünk kellett. Reméljük nem kavarunk meg senkit és nem okozunk ezzel kellemetlenségeket.
Így végül Hizuru lesz Shou szerepében, Tsuya pedig Shin szerepében.
Kérünk titeket, hogy legyetek türelmesek, próbálunk a tervek szerint haladni és teljesíteni. :)
Az oldalon található történetek a szerzők tulajdonában állnak. A szerző engedélye nélkül lemásolni, más oldalon közzétenni TILOS! Fanfiction jellegű játékok esetében minden jog az eredeti szerzőt és személyt illeti! A közzétett történetekből és képekből semmilyen anyagi hasznom nem származik.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Frissítés
