Cím: Villámok

Túl fülledt, túl nehéz, túl párás… Esőt hoz. Sóhajtva néztem körbe az ablakon keresztül. Az esőt, vihart hozó felhők gyorsan, és számomra könyörtelenül közelítettek. És ami még jobban megrémített, hogy egyedül voltam. Felvetődhetne a kérdés, miért félek ennyire a viharoktól. A válasz egyszerű: Brontofóbiám van. Vagy asztrafóbia, keraunofóbia, ahogy tetszik. Általában kisgyerekeknél fordul elő, de én valahogy mégsem nőttem ki. A bandából csak Shinya és Toshiya tudták, másnak pedig nem akartam elmondani. A nyári évszak pedig, a legszerencsétlenebb volt ebből a szempontból. Egy- egy alkalmával úgy tudtam félni, mintha legalább az életemről lenne szó. Ugye mennyire más ez a Kyo, mint az, aki a színpadon áll? „ Mert mind szerepet játszunk babám…”
A délutáni órák ellenére, hamar sötét lett. Gyorsabban vettem a levegőt. A szemben lévő kis bolt neonfényeit is lekapcsolták. Sőt, be is zártak. Talán, a kis szegényes üzletnek, még biztosítása sem volt. Sóhajtva léptem el az ablaktól és húztam be függönyt. Az ajtóra pillantottam. Toshiya még nem jött haza… Egyedül leszek… Valahol a távolból már halkan ugyan, de hallatszódott a mennydörgés hangja. Megremegtem, de mentem tovább és a többi ablakot is becsuktam. Hirtelen világosság töltötte be a szobát. A vihar egyre közelebb jött. Besiettem a hálóba és magamra húztam a takarót. A félelem pillanatok alatt úrrá lett rajtam. Apám, ilyenkor mindig kinevetett, egyedül anyám volt, aki megértett és csitítgatott.  Az eső, egyik pillanatról a másikra elkezdett szakadni. Összeszorítottam a szemem és próbáltam nem meghallani a kinti vihar hangait, ami már ott kopogtatott az ajtómon. De én nem akartam beengedni. A takarót szorosabban húztam magamhoz. Toshiya illata volt… Ez egy-egy percre megnyugtatott. Lehunytam a szemem, hogy a villámlások fényét ne láthassam. Majd eszembe jutott az első éjszaka…

***

Késő este volt már, amikor befejeztük a próbát a másnapi koncertre. Én maradtam utoljára, mire elkészültem és indultam volna, nagy vihar kerekedett odakint. Inkább visszamentem a próbaterembe és ott maradtam. Beültem a fotelba és magamra terítettem a dzsekimet. A vihar nagyon nagy volt, és úgy éreztem pont a fejem felett tombolja ki magát. A nagy Kyo-sama pedig ott remegett, és azért imádkozott, hogy mihamarabb legyen vége. De nem lett vége egyhamar. Egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy valaki leemeli rólam a kabátot. A lámpa fényénél pedig Toshiyát pillantottam meg.
- Hát te? – csak ennyit tudtam kierőltetni magamból. A saját hangomon túl, még mindig a dörgéseket hallottam.
- Lent a kocsiban beszélgettem telefonon, de úgy döntöttem visszajövök, nem indulok el ekkora viharban. De veled mi a baj? Furcsán nézel ki…
Kelletlenül fordítottam el a fejem. Nem akartam neki elmondani, viszont mint bandatárs, mint barát megérdemelte az őszinteséget.
- Brontofóbiám van – mondtam két villámlás között. Örültem neki, hogy Toshiya tudta, mit jelent ez, és nem kell neki elmagyaráznom. Egy hirtelen mozdulattal felállított a fotelből és a helyemre ült. Ölébe húzott, mielőtt bármit is kérdezhettem volna, ő elővette az mp3 lejátszóját és a fülhallgatót nekem adta. Mindegy mi szólt, csak legalább elnyomta a kinti zajokat. Viszont a szemem még mindig látta a világosságot és a szívem még mindig hallotta a dübörgést. Akár elhiszik, akár nem ez nekem olyan volt, mintha éles karmok vájnának a testemben. Toshiya magához ölelt, engedte, hogy a fejem a mellkasába fúrjam. Először kicsit féltem, hogyha Toshiya ezt megtudja, holnapra mindenki tudni fogja, hogy olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki fél a viharoktól. De nem így lett… Ezt az egész helyzetet nagyon komolyan vette és normálisan kezelte. Már nem emlékszem pontosan, talán 4 vagy 5 számot hallgathattam végig, amire oda sem figyeltem, amikor Toshiya szorítása enyhült, és a fülhallgató is lekerült rólam. Kémlelve fordultam az ablak felé. Kint már semmi nem árulkodott az előbbi viharról, csak a halkan zuhogó eső.
- Köszönöm – mondtam halkan.
- Jobban vagy?
- Igen… Már vége.
- Így… még sohasem láttalak… - mondta, és furcsamód még mindig az ölében ültem.
- Igazából… Örültem volna, ha nem is látod soha…
- Pedig én örülök, ha újabb arcodat láthatom, akármilyen is…
Szinte csak meglepődni volt időm, mert Toshiya arca egyre közelebb volt az enyémhez, majd hirtelen megcsókolt. Először nem csókoltam vissza neki, azt sem tudtam, mihez kezdjek… Viszont, amikor megláttam utána a szemeiben azt a vágyakozást, úgy éreztem, ez annál sokkal jobb érzés, mintsem csakúgy itt hagyjam. Én csókoltam meg, ő pedig azonnal visszacsókolt. Sőt azt se tudtam én miért csinálom, csak jólesett. Hamar túljutottunk az egyszerű csókokon, és már egymásról hámoztuk le a ruhákat. Az előző félelem nyomai már sehol sem voltak. Önfeledten adtam át magam Toshiyának. Ott, abban a kis próbateremben tett magáévá, mit tényleg nagyon élveztünk. Nem azért tette, mert kihasználta a helyzetet. Nem azért csináltam, mert szükségesnek éreztem. Valahogy… Örültem neki, hogy Toshiya nem nevetett ki, örültem, hogy ott volt velem. Ami pedig szintén jól esett, hogy az egész együttlét alatt foglalkozott velem. Az én élvezetemet előbbre tartotta, mint a sajátját. Még mindig csendben ültünk a próbateremben.
- Kyo?
- Tessék?
- Veled maradhatok? – kérdezte olyan ártatlansággal, mintha az előbb nem ő lett volna, aki belém hatolt.
- Ezt, hogy érted?
- Kyo… én ezt az előbb azért csináltam, mert… Kérlek, próbáljuk meg együtt. Nem érdekel, hogy bandatársak vagyunk… Kérlek Tooru!
Az, hogy az igazi nevemen szólított, egy pillantás alatt elhitette velem, hogy komolyan gondolja. Ugyan én nem tudtam, hogy tudom-e majd úgy szeretni, ahogy kellene. De a természetét ismertem, úgy gondolhatom, nem játszhatom a nagy és sértetlen Kyo-samát, aki mindenkit ellök magától.
Aztán teltek-múltak a hetek, és én tényleg boldog voltam. Nyugodt és boldog voltam. Toshiya leste minden kívánságom, de meglátta a hibáimat is. Tényleg, komolyan akartam ezt a kapcsolatot. De meglepődtem, amikor egyik este furcsa kérdéssel állt elő…
- Kyo, tudod mi az a BDSM?
Akkor azt hittem, valami hülye viccet akar kihozni belőle, de amikor az ágyon térdelve a póráz, kendő és egyéb dolgok előkerültek, már tudtam, hogy ez nem egy hülye vicc. Először féltem… Féltem az új helyzettől. De ok nélkül volt minden félelmem… Rájöttem, hogyha valaki komolyan veszi ezt a BDSM dolgot, akkor ez nem egy véres szado-mazo dolog. Ugyanúgy szól a tiszteletről, szeretetről, mint az élvezetekről. Mindig megkérdeztük a másikat, mit érez, mit csináljunk, hogy jó legyen. Nem féltünk róla beszélni. A félelem ellenére élveztem, amikor ilyen kis játékokkal dobtuk fel a szexuális életünket. Jó volt. Szerettem, hogy Toshiya figyel rám. Lassan a bandatársak is látták, hogy a jég, a Nagy Kyo-sama körül kezd felolvadni. Soha nem látott örömöket éltem meg. Teljesen megváltoztam. Az egyetlen dolog, amit nem győztem le, az a brontofóbiám volt. Igaz, Toshiya mellett jobban viseltem, de még mindig féltem.

***

A vihar kezdett alábbhagyni. Én pedig már nem szorítottam annyira görcsösen a takarót. Ekkor a kulcs elfordult a zárban és Toshiya lépett be a lakásba csurom vizesen. Azonnal odajött hozzám.
- Jól vagy? Ne haragudj, de nem tudtam elindulni, nagyon szakadt az eső.
- Semmi baj. Jobb is, hogy ilyen időben nem indultál el – mondtam és megcsókoltam.
Túl fűtött, túl szenvedélyes, túl tiszta… Szerelmet hoz.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés