Cím: Kávé

Név: Kaiji

Páros: Kyo és Die

Korhatár: nincs

Figyelmeztetés: Trágár beszéd, angst, dráma

Történet rövid leírása: Kyo egy téli napon, találkozik egy különös nővel, akinek hosszú lábai vannak.

Felhasznált szavak: Szivárvány, póráz, karmok, kávéautomata, tej

***
Sosem gondoltam volna, hogy ha bedobok egy érmét, és megiszom feketén, cukor nélkül, tej nélkül a kávém, a lelkem is olyan lesz. Egyszer elkezdtem, egy ugyanilyen sáros téli napon, és minden sáros téli napon folytatom. Sosem gondoltam, hogy majd nekivetve a hátam a kávés automatának látom meg azokat a vékony, irigylésre méltó lábait. Lábak. Sosem hittem volna, hogy pont azok fogják majd meg a tekintetem annyira, hogy kilöttyentsem az átkozott italt.

Káromkodva túrok a zsebembe. Mert nekem kávé kell.

De a picsába is, minden apróm elfogyott.

 - Segíthetek? – szólal meg gólya pálcikáiról, amiket talán már az ég fölé emel sok centis, lila stilettója.

 - Kérem, ura vagyok a helyzetnek – mondom, de inkább az üres zsebeimnek pofázok, mintsem neki, aki neccharisnyába bújtatta azokat a combokat. Nem fázol? Miniszoknya? Rohadtul utálom az ilyen idiótákat. Ahogy utálom, amiért bőven a vállam fölé lát, belelát a nyakam köré tekert elkopott, szürke sál zegzugaiba, és látja a pici ,lila ajkaim, amik fáznak a forró ital után. Egyetlen mozdulattal átcsap a fejem felett hosszú karja. Vékony ujjai, fekete körmök közé szorított apró pénzérme csapódik a fémdobozhoz.

 - Hogy szereti? Megosztja velem hosszún, tejjel, és cukorral, vagy kap egy sima feketét, és én szomjan maradok, apró nélkül?

Kurva bájos nő. Felkínálja, hogy meghív valamire, amit rühellek, vagy ad valamit, és a tudatot, hogy kisegített engem, amit rühellek. – Esetleg beülünk egy jóval melegebb kávézóba, és megiszunk ketten, kétfélét. Végül is papírpénzt kényelmesebb helyen is elfogadnak. Havazik? Szereti a havat?

Dohogok. Rühellem. Ahogy a telet is. Ahogy mindent. Ahogy a metsző unalmat, a szürke napokban. Tél. Színtelen. Depressziós.

 - Rendben. – Nézem a hosszú lábakat, amiket fásult napjaimon ölelnék, csókolnék, amikbe bele marnék, mert sosem lehetett ilyenem, sosem láthattam az átlag japán magasság fölé. Sosem érezhettem különlegesnek magam. Ezért énekeltem. Ezért sírtam. Ezért basztam el az életem, hogy aztán kimarjam magam abból a kibaszott illúzióból, mert sem a sírás nem váltotta ki a lelkem, sem az éneklés. Pedig akkor pont láttam a valóságot.

A valóság olyan, mint a szürke tél.

Mellesleg havazik. Megigazítom a nyakamba kötött sálat, amit tőle kaptam, egy utolsó búcsúcsókkal, anyámtól, aki elengedte kicsi fiát tönkrecseszni az életét. De anya akkor is anya marad, a sálja pedig akkor is melegít, amikor belül is már csak ezt a metsző telet érzem. Hát nem csoda, ha ráfüggtem a kávéra ugye? A stiletto átvezet a kereszteződésen, benyit az ajtón, és leülök vele szembe, egy kényelmesebb, sarokasztalhoz.

Meg kell néznem, ki vagy igazából.

Az arcod puhán gyönyörű, a pilláid hosszúak és hópelyheket hordoznak, szemeidben kavarog a tél. Olyan nyugodt vagy, mint az én belső fagyom, hogy lehet mégis olyan forróan vörös ajkad, mint a vérem, ami hideg metszés után mocskosan áramlik a kádam illatos vizébe? Cöh. Elkalandoztam.

 - Ambrózia vagyok.

Felemeli az egyik karját, és megigazítja a sálját. Szürke. Puha. Neki is volt valahol egy ősz öreg anyja.

 - Akkor neked Warumono - csapom fel az itallapot, elrejtve a zavarom. Rendelünk. Ő egy hosszút tejjel, cukorral, én egy rövidet, nyersen, nyers vagyok, ez van. - Minek ez? Minek szedett fel?

 - Szeretem az apróságokat. Kellemes társaság.

Megmozdul, talán keresztbe teszi a lábait, hisz nő, miközben megcsikordulnak a fogaim. Lábak. Hosszúak. Stilletóval. Bazd meg! Miért nem állok? – Te énekes voltál? Ismerős szemek.

Hosszú ujjainak támasztja a fejét, és szemeiből eltűnik a végtelen nyugalom ege. Istenem, egy pillanatra szivárványt bontott a tekintete. Egy gombóc költözik a torkomba, és megérintem feketére festett, valaha szőke tincsem. Borzalmasan kopik. Az övé vörös, végigomlik a vállain, göndör fürtökben, simogatják az arcát. Megmozdítja az ajkait.

 - Feloszlattam a bandát.

Kihozzák a kávét. Ő megcseréli a csészéket, amit értetlen reakcióval figyelek. Megmozdul átfagyott arcom.

 - Kóstoljuk meg egymás lelkét – mosolyogva hörpint, én utánzom. Olyan könnyed, hogy feloldja a magány görcseit. Éveket öregedtünk, ahogy a világ megdermedt a maga fásult levében, és valahogy mindig tél van. Hógömbben rekedtünk, kurva vastag üveggel, és nem töri szét hosszas forró szerelem sem. Szerettem. Minden mozdulatát, a nyelvét. Ó a nyelvét különösen szerettem.

Meg a lábait.

Meg a karjait.

Csessze meg. Hosszúak voltak. A nőre nézek, akinek a neve az istenek eledele. Aztán megiszom a negédes lelkét, és ő felnevet.

 - Szeretted őket?

 - Talán. De az idő vasfoga kimetszette belőlünk az empátiát. A színpad egyszerre összement, és a szűkülő klausztrofóbiát nem bírtam. Azt a szárnyalást többé semmilyen drog nem helyettesíthette.

 - És most dolgozol?

 - Unatkozó milliomos vagyok, hát nem látszik?

Megmozdítja a szempilláját, és visszatér ujjai kényelmes támaszához. - Az életem talán csak azért üres, mert nincs senki, aki kitöltse.

 - Lennél az, aki kitölti? - feldúlhatna a merész szemtelensége, de olyan izgató kíváncsiság fogott el a lábai iránt, hogy milyen ízük lehet, és milyen lehet. Talán olyan, mint az övé? Hasonlít rá. Vonásaiban. Talán el tudnám képzelni, hisz így is sokat fantáziáltam róla az öltözőben. Mindig is bírtam a magas testet, olyan volt, amilyen én nem lehettem, és ez bírom. Bírom, mert új, izgalmas, más. Egy más világban él.

 - Nem szeretem a nőket – felelem csöndesen.

Egyszerre csak becsukja a szemeit, és ajkai hosszas rebegésbe kezdenek. Várok egy-két percet, amíg ő újra rám nem néz, és szemei most olyan üresek, mint egy tükör. Magamat látom bennük.

 - Ismersz – suttogja, ujjait az asztalra teszi, arca elmosódik, elveszti nőies éleit. Egy férfi költözik beléjük. – Die vagyok, Warumono.

Eltűnik az az izgalmas csönd, ami eddig feszítette a levegőt, mert hiába beszélt, olyan volt, mintha suttogna, az ágyban, szerelmes szavakat.

Aztán karmai éles árkot csapnak az arcomba, akárcsak a kés a combomba, és a forró vér felbuggyan. Az ő hangjába beleköltözik a tél, én ajkaimba marom a fájdalmas döbbenetem, miközben fülledtség áramlik az ágyékomba. Egyszer csak a térdeim megrezdülnek, és magányos éjszakák jutnak eszembe, amikor a lábaira gondoltam.

 - Mi a faszt műveltél?

Csuklom el, pedig ordítani akarok.

 Ő megérinti a saját haját, mosolyt költöztet eddig remegő vörös ajkaira, aztán letörli a pillái közé ragadt hópelyheket.

 - Én azt hittem homofób vagy.

Megáll a szívem. Komolyan. Kibaszottul éreztem, hogy félrevert. – Nő lettem. Kés alatt. Nem ment. Nem tudtam. Elmentem az utcára. Aztán mélyebbre. Eladtam magam. Pórázt engedtem a nyakamra, férfiak előtt térdeltem – fáj. A mellkasom kiszakad a helyéről, a feltörő erekciómmal együtt. Nem akartam, hogy nő legyél! Férfi voltál! Vonzó! Álmodtam veled, a testedről, a lüktető vérünkről, egybeolvadtunk, mocskos perverz, gusztustalan éjszakákon, olcsó motelekben, és leszartunk mindent. Ezt álmodtam! Mi a faszért nem mondtad!?

Mi a faszért nem mondtam? -, hogy aztán elcsábítsalak. mint nő. Aztán az a sok férfi… annyira undorítóak - Nem vonzanak a nők! Die! Bazd meg!

Ő eltűnteti az arcát a kezei közé, a hosszú ujjak közé, hogy ne lássam, hogy töri össze évek hosszas terhe, és annyit nem bírok kinyögni, hogy bazd meg. Szeretlek.

Mert így nem kell… egy kibaszott nő lett -, hogy meggyűlöltelek miattuk! Mert férfi vagy… Hát nem vicces?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés