Frissítés

2011.08.08. 15:09 Mama-sama

Játék vége!

2010.12.14. 15:30 Yazoo

DIE POV. - Yushiki. – suttogom halkan a telefonban a hír hallatán. Kyo sír, bár ki nem sírna egy ilyen ember után. Először Hide. Most Yushiki. Az embernek illik elkisérni szeretteit az utolsó útjára. Hidenel már egyszer átéltem. Most ismét ugyan azt az utat kell bejárnom. Ugyan az a hely ugyan az a helyzet. Csak más a síron a felirat. Vajon ugyan azok az emberek is lesznek? Az erősebbek biztosan. Gondolkodám, hogy Shinnel közöljem e a történteket, bár ez a hír futótűzként halad végig azokon, aki valamennyi közük is volt hozzájuk. Shin. Most mit csinálhatsz? Hide eltávozásának híre hallatán a keblemre borultál s együtt sírtunk érte. Most kinek a keblén borulsz? Kivel vagy most. Nem tudhatom, de azt igen, hogy Yoshiki Hide-t keresi. Mintha az idő is tudná a temetés időpontját. Ahogy az első kocsi megérkezett a köd leszállt, s a rózsák nárciszok s egyéb tavaszi virágok illata zárta körbe a helyett. Mindenki megérkezett. A nagy része már bent várja a papot. Hol lehetsz? - Daisuke. Menjünk - Nem. Még várok valakit – Beletörődően elment az illető. Nem néztem rá, nem is érdekelt. Az utat pásztáztam mikor jelenik meg. 30 perc eltelt. Semmi. A fekete rózsám lassan elhervad. Jobb lesz indulnom - Die… - hallom halkan. Hajtom fel fejemet keresve a hang tulajdonosát - Shin. – Vág át a kisebb tömegen. Elrugaszkodok a faltól s tárt karokkal várom érkezését. Átölel – sírd ki magad nyugodtan. Még van időnk. Ott álltunk némán. Csak Shin sírását s halk nyüszítését hallottam. Hogy én sírtam e? Nem. Egyszerűen nem tudtam. Még nem. Vagy csak nem mertem. - Daisuke, gyertek. A sír körül fekete ill wörös rózsák fonták körbe. A gyertyák fénye bevilágították a feliratot. Erősen fogom magamhoz Shint a derekánál fogva. Kiborult, ahogy rajta kívül még 1000 ember is. Nem tudtam sírni. Nem tudtam elfogadni. Ahogy a fekete koporsót emelik le, lehajolok a friss talajhoz s egy aprót lopok belőle. Majd ezt a kis födet Yushikire dobom. Yushiki koporsójára. - Szervusz Yushiki… még látjuk egymást…

2010.11.20. 14:54 Hika-chan (Pon)

Shinya POV Emlékek… Mindig csak emlékek… Maradt egyáltalán bármi más nekünk? Lesütött szemmel lépdelek ki a kellemes kis kávézóból. - Remélem….. egyszer 4-5 mondatnám majd tudunk többet váltani – hallom meg Die mély hangját. Szavait lágyan, nyugodtan ejti, mintha egész életében ráérne. Ismét szótlan maradok. Mit mondhatnék? Hiszen úgyis tudja mire gondolok… - Shin… - fordulok felé – a számom a régi. Ha gondolod. – hangja megszakad, sokat mondó pillantását rám tereli. – Vigyázz magadra. Magához húz és se szó, se beszéd ajkait enyémekre tapasztja. Bennem tán még a vér is megáll száguldani, nemhogy a levegő… Mikor elválunk lágyan int és eltűnik. De immáron nem évekre csak hosszú - hosszú hetekre… Napokig hulla módjára járkálok fel s alá a házban. Miyu ijedten ugat körbe mindahányszor elhaladok kis kosárkája mellett. Talán aggódik érem, hisz neki olyan nagy és félelmetes lehet a világ… Biztosan félt engem – döntöm el magamban. Már két hét is eltelt a Die-val való találkozásom óta, mikor egyik reggel a telefon csörgése ébreszt fel. Álmosan tapogatom végig a falat, mialatt sikeresen elbotorkálok a telefonomig. Odakint még sötét van… talán már kezd világosodni. Felkapom a polcról a kis készüléket, de mikor meghallom Kyo zaklatott hangját szívem kihagy egy ütemet. Majd még egyet… S még egyet… - Yoshiki… Yoshiki meghalt – dadogja egykori énekesünk én pedig ott helyben a földre zuhanok… Valahonnan egészen mélyről… Talán a szívem ismeretlen, sötét zugaiból emlékek törnek elő. Kérdések buknak a felszínre és mindre ugyanaz a válasz érkezik. Miért kezdtem el zenélni? Yoshiki miatt. Miért kezdtem el dobolni? Yoshiki miatt. Miért kezdtem el élni, remélni? Yoshiki miatt… Lényegében neki köszönhetek mindent. Szabályosan olyan volt nekem akár egy Isten. De nemcsak én. A Dir en Grey is nagy hálával tartozik neki, hiszen ő tett minket híressé. Az X-Japan volt dobosa, Yoshiki, karolt fel minket… Ezt pedig mindenki nagyon jól tudja. Másnap reggel köd lepi el az egész várost. A taxi némán szeli a túlzsúfolt utakat. A szememben minden fekete fátyolt ölt magára - a világ, a száguldó kocsik, az egymás közt tolongó emberek, az épületek… az ég... a mindenség… Mondd Yoshiki, ennyire hiányzott neked Hide? De hisz ő már évek óta nincs köztünk… Mégis követted. Kívánom, hogy egy másik, egy jobb életbe újra együtt lehessetek. Gondolataim kuszák, fejemben a hangok össze-vissza beszélnek. A sofőr rálép a fékre, de én mintha észre sem venném, ülök csak tovább kezemben azzal az egy szál fekte rózsával. - Uram, megérkeztünk - hallom sokadszorra s úgy döntök hogy most már ideje lenni cselekedni is. - Elnézést… - fizetem ki a számlát, majd szállok ki az autóból. Az épület magas tornyai kegyetlenül néznek le rám. Több százezer fős tömeg gyűlt össze a temetésre. Yoshiki halála legalább olyan borzasztóan (ha nem jobban) érintette Japánt, mint Hide-é. A tömegben hirtelen ismerős arcot vélek felfedezni. Die az. Némán támasztja a falat és még némábban mered maga elé. Abban a pillanatban tudom, hogy képtelen vagyok többé meg álljt parancsolni a könnyeimnek, melyek most sós patakként mossák arcomat. - Die… - suttogom s nem törődve semmivel és senkivel áttörök a tömegen…

2010.11.07. 10:54 Yazoo

DIE POV. - Ugye még mindig nem adtad fel? Úgy értem a gitározást… Játszol még? Nem hagytam abba a monoton kanál emelgetést, mintha mégse hallottam volna a kérdés. Őszintén szólva egy felesleges kérdést tett fel, ami a válasz nyilvánvaló volt. Kicsit csalódtam. Azt hittem ismer annyira, hogy az az incidens után is gitárt tudok ragadni. Tán ilyen gyengének gondol? Nem hiszem. Akár hogy is, remélem, nem magából indul ki. Talán akkor csalódnék a legnagyobbat. - Igen. – nyelem le nehezen a falatot. Nem tudtam a jelen pillanatban eldönteni, hogy ezen a finom étel lenyelésével küzdök vagy a gondolataimmal. - De remélem hogy ez kölcsönös. - Pillantok a kezére, előtte az üres saláta tál. Saláta. Sose toleráltam, hogy csak ennyit eszik. Mindig az annoi bérlésre hivatkozott és hogy megszokta. Sose tudta, hogy ez nekem rosszul esik, hisz kb arra utalt hogy nincs pénzünk. Ami sose volt igaz. Mindig arra hivatkozott, hogy én a cigarettákra költöm. Peeeeeeersze! Havonta 1.250 Jen miatt, nem hiszem, hogy pont az éhenhalás küszöbén altunk. De az, hogy Kyo mire költi az bezzeg nem zavarja – nem mintha én tudnám – de ez már a régi múlt. De ha belegondolok, mindig is a dobjára költött mindent. Én megértem, hogy karban kell tartania, de lassan úgy éreztem neki az fontosabb, mint pl egy tál ebéd. Talán azért ilyen vékony. - Emlékszel…… emlékszel még az utolsó koncertünkre – ez sem kérdés sem kijelentés. Inkább csak egy gondolat foszlány amit kimertem előtte mondani Sose fogom elfelejteni azt a tekintetet és az üvegek törését. Letettem a kanalat. A étvágyam is elment – ne válaszolj - Jelentettem ki halk határozottsággal. Persze, ki nem emlékszik rá? – Fizetek. Menjünk innen – emlékek.. A pincér hamar kiért. Lehet, hogy minket figyelt végig, mikor csaphat le azzal a kérdéssel : Kérnek még valamit? Kint álltunk a hidegben némán. Az utóbbi kérdésem miatt nem akartam a csöndet megtörni. Őszintén szólva most kellemes volt. Csak az, hogy itt ál mellettem elég volt számomra. Felesleges megszólalni, egy halk szuszogás is elég nekem. Bár sose zavart. Nem emlékszem, mikor beszéltünk folyamatosan vagy rendeztünk traccspartit. - Remélem….. egyszer 4-5 mondatnám majd tudunk többet váltani – ezzel a régi időkre utaltam. Általában ha megszólaltunk csak pár értelmetlen mondat jött ki vagy üzleti dolgok. Tisztában voltunk egymással. Mindent tudtunk a másikról. Család, zene, gondolkodás bármi. Ha a másikra néztünk, felesleges volt megkérdezni : Mi a baj? Tudtuk. Talán ez volt a legszebb az egészben. Felesleges volt a beszéd. - Shin… - fordul hozzám némán – a számom a régi. Ha gondolod. – erőltetni nem akarom. Én már kerestem. Ha szeretne beszélgetni én szívesen találkozok vele, akár le is mondom az az napi programokat. Úgy vélem ő a soros. Zaklatni nem akarom – Vigyáz magadra. Lassan magamhoz húzom, s csókot lehelek homlokára. Lábujjhegyre se kellett állnom.

2010.11.03. 20:06 Hika-chan (Pon)

Shinya POV. - Miért rejted el szemeidet? –kérdezi halkan és óvatosan lesegíti arcomról a hatalmas lencséjű napszemüveget. Miért is volt rajtam? Talán csak megszokás… Mikor még zenéltünk utáltam, ha kiszúrnak a rajongóim. Talán most is felismernének néhányan, de őszintén szólva már elég sokat változtam azóta. Najó… Talán mégsem annyira.Die hangja zökkent vissza az életbe. – Meg sem ölelsz egy régi barátot? Szívem kihagy egy ütemet e mondtat hallatán, aztán mikor újból megdobban úgy érzem, mintha a torkomban volna. Die magához húz és átöleli vékony testemet. Úgy szorít magához, mintha az élete múlna rajta. Normális ez? Mégis… Kezeim szinte önkénytelenül kapaszkodnak bele puha, fekete kabátjába. - Ahj Shin… - hallom meg elgyötört sóhaját, mire összeszorítom szemeim. Mi értelme ennek az egésznek, Daisuke? Aztán hirtelen ellép tőlem és egy határozott mozdulattal betessékel az étterembe. Előre enged, de végig magamon érezem átütő pillantását. - Válassz amit akarsz, én fizetek. – Jelenti ki magabiztosan, mire én nem mondok semmit csak felütöm a díszes, szatén borítású étlapot, mely megadón simul kezeim közé. Hogy mit rendelek? Amit már évek óta eszek… Salátát. Utálom a húst, úgyhogy csak ez maradt. Fázom – jövök rá pár perccel később. Die pedig észreveszi… ujjai indákként kulcsolódnak kezeim köré. Még mindig érzem rajtuk a gitár okozta bőrkeményedéseket... Kicsit megremegek az új érzés hatására, de hamar észbe kapok és a pincér érkeztével egy finom rántással kiszabadítom csuklóim és visszaejtem az ölembe őket. A fekete-fehérbe öltözött férfi jól begyakorolt mozdulatokkal kiönti a nekem szánt ásványvizet és a Die által rendelt kólát, majd az ételeket is elhelyezi az asztalon. Némán kezdek bele az én adagomba… Daisuke is néma. Engem pedig felőröl a csend… - Ugye még mindig nem adtad fel? – kérdezem halkan, hogy legalább ne kuksoljunk itt szótlanul. Nem tudom mit akart mondani nekem, de valamiért úgy érzem, hogy ő sem biztos a dolgába. Kérdésemre felvonja a szemöldökét. – Úgy értem a gitározást… Játszol még? Valamiért biztos vagyok abban, hogy a válasz „igen” lesz. Ha valami igazán számított az életében – az életünkben – akkor az a zene volt. Engem a dobok tartottak életben. A dobok melyeknek hangja, mintha egy csapásra megszűntetné a körülöttem lévő világot. Máshova sodor... Mégis mikor valaki azt mondja nekem, hogy „úgy dobolsz akár egy angyal…” mégsem tölt el elégedettséggel. Még gyerekkoromban döntöttem el, hogy híres zenész leszek és addig nem elégszem meg a teljesítményemmel még be nem teljesül az a titkos vágyam amiről senki sem tud… Csöndben leteszem a villát és várakozó pillantást vetek Die-ra. Én már megettem a saját vacsorámat. Valóban nem volt sok, de én így szoktam meg. Mikor még kezdő zenészek voltunk és csak kisebb klubokba hívtak meg minket fellépni nem volt sok pénzünk. Én, Die és Kyo egy albérletbe laktunk, hogy még többet spóroljunk meg. Az én pénzem általában elment a felszerelésem karbantartására, így legtöbbször alig ettem valamit is. Die és Kyo is hasonlóan éltek.. Die fizetése cigarettára ment – ezért is utáltam meg a cigit; mert láttam, hogy mit tesz a számomra egyik legfontosabb emberrel. Kyo… Nos Kyo világéletemben örök rejtély marad számomra. Ő és a mocskos kis titkai… Ködös szemekkel pillantok fel Die-ra mikor végre szóhoz jut és sikerül lenyelnie a szájába tömött ételt.

2010.10.31. 14:14 Yazoo

DEI POV. Megittam a kávémat. Shinya mindig felajánlotta, hogy kiviszi az üres bögréket. Állandóan azzal húztam, hogy karácsonyra veszek neki, egy kötényt, és jó lenne másodállásban pincérnek. Tán a hosszú nőies haja miatt , és a bájos arca miatt nőnek nézik, és becsúsztatnak a nadrágjába egy pár Jent-et. Ezen elmosolyodtam. Azon veszem magamat észre, hogy elküldtem egy emailt Shinnek: „Shin… Találkoznunk kéne. Ráérsz valamikor?” Shin. Mindig is így hívtam. Tán emléxik rá? Választ nem kaptam rá. Hátha, nem kapta meg. Hát küldtem neki még egyet. A dolog már addigra fajult hogy 10et már elküldtem e nap…. Egy padon ültem csalódottan, valószínűleg, nem az emaillel van a gond, hanem h az illető nem olvassa el. Hát feladtam. Egy illető leül mellém. Némán bámulom a mobilomat, várva mikor ír. Mint egy izgatott kislány 14évesen, mikor a srác megígérte, hogy feljön msnre este 8kor, de még 11kor is ott ül és vár hogy mikor ír. - Kinek írtál? - Mióta ülsz itt Yoshiki… - kérdem egyhangúan - Elég ideje, hogy feltegyem a kérdést… - elmeséltem neki a nosztalgiáimat, amit a kávézóban idéztem elő. Válaszolni nem hagytam rá esélyt, mert a buszom megérkezett. Még visszapillantottam hűlt helyemre. Yoshiki ép írt valamit mobilján. Az elfoglalt ember. Este 9-8 óra. Valahogy muszáj volt étterembe mennem, még hozzá abba az étterembe. Az első koncertünk után - amin bár nem voltak sokan, de a hatás nem maradt el – itt ünnepeltük meg. Egy férfi sétált előttem sállal bebugyolálva. Fázós típus lehet. A szél feltámadt. Kecses mozdulattal, felemeli a kezét és mint egy függönyt elhúzza szeme elől a haját. Csuklóján egy fémtárgy villan meg. Egy karkötő. Az a karkötő, amit Shinnek adtam kabalának az egyik koncerten. Azt állította, hogy ma nem fog neki menni, lelki problémákkal küzd. Kedves gesztusként, egy fonott karkötőre varázsoltam valahogy rá a pengetőmet, és neki adtam. Bár egyetlen emailomra se reagált, vettem a bátorságot egy utolsó próbálkozásra : „Nézz hátra.” A mobilom a kezemben maradt. Vártam. Bár napszemüveg volt rajta, mégis éreztem a tekintettét. Csöngött a telefon : „Normális vagy?!” Akaratom ellenére is elmosolyodtam. „Tudtommal teljes mértékben. Nincs kedved vacsorázni?” A mobilomat eltettem, jelzéskép, hogy nem emailon akarom hallani a választ. Odajött hozzám. - Miért rejted el szemeidet – kérdem halkan dorombolva. Odanyúlok lassan, mintha egy harapós kutyáról akarnám levenni a nyakörvet. Leveszem róla a szemüveget. Bár öregedett de az a kérdő kíváncsi tekintete mit sem változott. – Meg sem ölelsz egy régi barátot? Tekintete egyből más hangulatra váltott. Odaléptem hozzá, s magamhoz húztam. Szorosan megöleltem, mintha ez lenne az utolsó ölelésünk. Hátát simítottam, s rövid hajába túrtam. - Ahj Shin… - többet nem tudtam mondani. Csak öleltem tovább. Annyi mindent tudnék neki mondani és mesélni, de egyszerűen egy vacsorába nem férne bele, mellesleg elengedni se tudom. Eltávolodtam tőle. Az ajtó ép mellettünk volt. Kinyitom az ajtót s udvariasan előre engedem. Ő vezet. Egy számára szimpatikus kettes helyre ültünk le. A pincér egyből megjelent, ahogy mi kényelembe helyezkedtünk. Ugyan azt kértem ki mint 15 évvel ezelőtt a banda utolsó vacsoráján. Ő csak az étlapot méregette és mélyülten gondolkodott - Válasz amit akarsz, én fizetek. – Ez kijelentés volt s nem felajánlás. A megrendelés megtörtént. Kezét dörzsölte. Mindig is fázós típus volt. Amíg én egy szál pólóban sétáltam a hideg őszi szélben, ő egy meleg pulcsiban, kesztyűben, és egy kiló sállal a nyakában sétált mellettem. Megfogtam mind a két kezét s a számhoz emeltem őket. Elkezdtem lehelni, hogy melegedjen neki.

2010.10.31. 12:18 Hika-chan (Pon)

Shinya P.O.V. A nap elő-elővillantja néhány sugarát a koszos, szürke felhők közül. Monoton megyek előre a hideg, késő téli utcákon. A kirakatokból különböző hirdetőplakátok vigyorognak vissza rám, mintha csak gúnyolódnának elhagyatottságomon. Aztán hirtelen megállok egy állateledel bolt előtt. Halványan elmosolyodom. Kéne venni valami karácsonyi meglepetést az én kis kutyusomnak – döntöm el magamban. Már kifelé tartok az üzletből egy jól megpakolt szatyorral mikor is mobilom halk pittyegése ijeszt föl gondolataimból. Előkeresem a kis műszert kabátzsebemből. Önnek egy e-mail-ja érkezett. Feladó: Andou Daisuke. Mit akarsz tőlem ennyi év után? Die… Ráadásul még mindig ugyanazt a címet használod? Vagy csak nekem adatott meg az a kiváltság, hogy ezen üzengetsz… „Shin… Találkoznunk kéne. Ráérsz valamikor?” Miért vagyok még mindig „SHIN”?! Akárhányszor ezt a szót hallom kifacsarodik a szívem, mert te jutsz róla eszembe… Soha nem tudom elfelejteni azt, ahogy kimondtad. Soha nem tudlak elfelejteni téged sem. Összecsukom a telefonom és a biztonság kedvéért még mélyebbre süllyesztem a zsebembe, hogy ha lehet meg se halljam azt az idegesítő hangját. Megigazítom a sálamat és újból nekivágok az előttem elterülő útnak… Vajon emlékszel még arra az estére amikor először léptünk fel, mint Dir En Grey? Én tisztán emlékszem rá. Hiszen annyira csodálatos volt látni annak az alig párszáz embernek az arcát akik eljöttek meghallgatni minket. Csodálatos érzés volt a zene ütemes dobolása a fülemben, amint az egész termet betöltötte. Nem voltunk még ismertek. Nem voltunk még sztárok, de az a pár rajongónk már Kyo-val együtt üvöltötte a refréneket. Minden tisztán itt van előttem. A mosolyod, amit azoknak küldtél akik érted visítoztak… A gitárod erőteljes, dallamos hangja és még a lámpák vakító fénye is. A csillogó visual kei ruhák… Az akkoriban még sokat viselt hosszú, vörös copfjaim amik mára már csak halvány emlékként léteznek. - Szerinted ha megkérném őket akkor még a szakadék széléről is levetnék magukat, ha azzal nekem boldogságot okoznak? – kérdezted, mikor egy újabb tinilány száguldott el ujjongva a pólójára pingált aláírásoddal. - Az a hatalmad visszaélésének legkifejezőbb módja volna – mondtam kicsit félénken. Keveset beszélgettünk, de én valamiért mindig úgy éreztem, hogy neked nem is mernék többet mondani. - Neked muszáj mindig ilyen elérhetetlen módon beszélned? – nevettél, aztán ellökted magad a faltól és intettél, hogy kísérjelek ki cigarettázni. Az egyetlen dolog amit nem tudtál megérteni az az volt, hogy utálom a cigit. A nap folyamán még 12 e-mail-om érkezett. 11 darab Die-től és egy ironikus módon Yoshiki-től. Utóbbiban mondhatni egy fenyegető levél komolyságával az állt, hogy most azonnal válaszolja neked vagy súlyos következményei lesznek annak, ha továbbra is ilyen „köcsög” maradok. Na akkor most ki is a hibás? Én; amiért elmondtam neki, hogy Die eddig mennyi üzenetet küldött nekem. Este felé sikerült végeznem az összes napi teendőmmel és végre elindulnom hazafelé. Egy kínai étterem mellett kezd megint vad csörgésbe a telefonom. Már nem lepődöm meg azon, hogy egy újabb e-mail érkezett. Ezt is megnézem. „Nézz hátra.” Megteszem. Die pedig ott áll mögöttem. A szél által arcába söpört hajjal és egy jellegzetes félmosollyal. Én pedig végre veszem a fáradtságot és válaszolok – szintén mail-ben. „Normális vagy?!” „Tudtommal teljes mértékben. Nincs kedved vacsorázni?” - Ha ez minden vágyad akkor nem hiszem, hogy ellenkezhetek – sóhajtok fel.

2010.10.29. 20:32 Yazoo

DIE POV. 1995 december 7. Türelmetlenül kopog az üveg ablakon a téli zápor eső. Mintha nem lenne ideje. Azt nem tudhatom, de azt igen hogy a Dir en grey utolsó másodperceit tölti együtt a próbateremben. Kaoru ordít. Kyo (mégy így látatlanban is tudom) ki van készülve. Toshiya sem bír már magával… És én? Emlékszem a napra, mikor Kisakival találkoztam egy kávézóban jelentéktelen témákat felhozva loptuk ez az időt. Legelőször egy jómódú fiatalembert ismertem meg. Bájos arca s az a kecses, néma megjelenése, mint egy szelíd kandúré. Hangja szinte dorombolt, s tekintetéből csak a jókedv sugárzott. Shinyja. Azt mondta Shinyjanak hívják. A szeméből a jókedv eltűnt, hangja elnémult. Csak az ablakot bámulta, míg a többiek kutya viadalt tartottak 2 méteres körzetben. - Bazmeg Shinya, mondj már valamit! – Fogom meg vállát, hogy felém fordítsam. Hangszálai nem mertek megszólalni. Mintha direkt összezárná ajkait, hogy véletlenül se essen ki onnan egy vélemény vagy valami értelmes mondat. Sose mondta el amit gondol, elvileg nem számít az ő szava. Ki érti ezt… Kyo hagyja el először a helyszínt. Mindannyian a hűlt helyét figyeljük, várva hogy történjen valami. De semmi mozgást nem észlelünk - Akkor…. Viszlát… - Kaour ugyan azon az útvonalon távozott. Nem nézett ránk. Vissza se nézett - És te Toshiya? Te is elmész – Válasz nem érkezett, de helyette léptek hallatszottak. Elment. Ketten maradtunk, de ő nem szólt semmit. Nem is akart. Őt ismertem meg először, és őt is látom utoljára. Bezárult a kör. 2010. december 7. Tizenöt éve, hogy megtörtént a banda szétválása. A kapcsolatot senkivel se tartottam meg. Mindenki új életet kezdett. Tizenöt éve nem nyúltam gitárhoz. Tizenöt éve nem hallottam sikoltozó lányokat. Tizenöt éve nem láttam a barátaimat. És tizenöt évvel ezelőtt ismertem meg azt a kifejezést : szabadság. Lábaim keresztbe, előttem a reggelé kávém s a napi újságot olvasom. Minden reggel eljövök ebbe a kávézóba. Abba, amelyikben Kisakival legelőször beszéltem, s amelyik napon Shinyja belépet azon az ajtón. A fotelbe süllyedve, tekintek mereven az információra, amik számomra csak üres betűk. Üres. Mint Shinya tekintete. Tizenöt évvel ezelőtt otthagytam, mikor szüksége lett volna egy baráti ölelése. Hiába hallottam a folyosón a sírását, hiába hallottam az üveg koccanását, nem fordultam vissza. Shinya…. Cserben hagytalak. Cserben hagytalak pedig számítottál rám. Tudtad, hogy én tudok neked segíteni, mégsem jöttél oda hozzám. Inkább némán magadba zártál mindent, pedig csak egy szót kellett volna mondanod. Shinya. Így akart ezt igaz? De miért, miért olyan arrogáns és elvetemült embert választottál mint én. Megkereslek és szavamat adom, hogy nem hagylak többé cserben… Shinya.

2010.10.29. 16:21 Hika-chan (Pon)

Shinya POV Szikár, csillogó esőcseppek menetelnek le az üvegen. Szép katonás sorrendben haladnak egymás után s végül kövér kis testük teljesen szétfolyik az ablakpárkányon. Hatalmas csattanás hallatszik, mire én árnyalatnyit megugrok, de szemem nem veszem le az ablakról s vele együtt a kinti világról, amit most borús köd, és felhő áradat takar. Szinte magába szippant – vagy talán csak azt akarom, hogy magába szippantson. Semmi kedvem hallgatni, amint széthullik körülöttem minden. Die káromkodik. Kaoru ordít. Kyo (mégy így látatlanban is tudom) ki van készülve. Toshiya sem bír már magával… Halkan felsóhajtok. Az ajkaim közül előtörő levegő puha párafoltot fest a tájra. Aztán csak egyik pillanatról a másikra hirtelen darabokra törik az a tizenév, amit együtt építettünk fel és ami mindezidáig - két héttel ezelőttig - megdönthetetlennek tűnt. - Bazmeg Shinya, mondj már valamit! – kiált rám Die kétségbeesetten. Férfiasan kétségbeesetten. Igazából rá kellett jönnöm, hogy bármit is tegyen, számomra ő a legférfiasabb és legerősebb ember a világon. Így van ez most is és így volt ez több, mint 10 évvel ezelőtt is. De én nem mondok semmit. Nincs erőm. Nincs erőm kiállni egyikük mellett sem… Túl gyenge vagyok. Inkább tétlenül állok, míg a barátaim és a körülöttem felépült kis világom apró szilánkokra törnek. Végtére is az én szavam soha nem számított semmit… 1995 decemberében, egy havas éjszakán találkoztam először Die-val. Az égből apró fehér pelyhek szállingóztak és teljesen belepték a gátat. Kisaki azt mondta, hogy bemutat az új gitárosunknak én pedig boldogan követtem őt a fél városon keresztül, hiszen ez egy újabb csepp remény volt, egy újabb lépés az álmunk felé: még egy gitárossal már teljesen lehet a Sadie (akkoriban még ez volt az együttesünk neve). Amikor először megláttam Diet, már akkor tudtam, hogy van benne valami különleges. Az élmény legalább annyira dobott fel, mint amennyire kétségbe ejtett. Megszólalni sem bírtam. Megtette ő helyettem… De akkor még azt kívántam bár ne tette volna. - Szia. Had találjam ki, hogy te ki is vagy… Kisaki barátnője, ugye? – mosolygott rám azokkal a sötét szemeivel, mert a szájával soha nem mosolygott. Csak a tekintetén láttam. Bármilyen groteszk is halkan felnevetek a cseppnyi kis emlék hatására. Már senki nincs rajtam kívül a teremben s szinte teljesen biztos vagyok, hogy soha többet nem is lesz. Feladták.. Mindezt miért? Mert elfáradtak. Nem hiszem el, hogy ne tudtunk volna megküzdeni Kyo betegségével és ezzel az alig néhány ellentéttel, ami a zenei hovatartozásunk miatt alakult ki. Régen még ennél durvább dolgokkal is szembe kellett néznünk. De akkor miért? Öklömön sötétvörös vércseppek folynak le, ahogy kezem találkozik az üveggel és millió kis szilánkra töri azt. Lezuhanok a padlóra és érzem, amint a szilánkok kegyetlenül belevágnak a bőrömbe. Széttörtem.

[9-1]