Cím: Suttogó szellem

Név: Shiori-chan

Szereplő/Páros: Reita - Aoi

Korhatár:+12

Figyelmeztetés: Szereplő halála

Történet rövid leírása: Hiszel a szellemekben? Reita sem hitt bennünk, egészen addig, amíg elhunyt kedvese el nem pakolta a ruháit a szekrénybe… De sajnos, a szellemek, nem maradhatnak mindig az emberi világban…

Reita. pov
Szorosabbra húztam a nyakam körül a sálat, hideg volt. Végigsétáltam az utcán. Csend volt. Ha félős lennék, mondhatnám: olyan az utca, mintha Silent Hill-ből másolták volna ki. De mivel nem vagyok félős, csak tovább hessegettem a kósza gondolataimat. Elértem a házam elé, ahol még lámpa sem égett. Az egész utcában volt közvilágítás, csak az én házam előtt romlott el a villany, én pedig lusta voltam bejelenteni. Kinyitottam a kaput, felmentem a lépcsőn, végig a járdán. Előkotortam a kulcsaimat és bementem az üres és sötét lakásba. Levettem a cipőmet és felkapcsoltam a villanyt. Hideg volt a lakásban, így fogtam egy-két nagyobb fadarabot és begyújtottam a kandallót.
- Szia! – hallottam meg Aoi hangját a hátam mögül.
- Szia! – fordultam meg, de először alig tudtam kivenni a körvonalait. Halványodott. Aoi ugyanis az én házi szellemem volt.

***
Aoi fél éve, egy autóbalesetben halt meg. Együtt voltunk már lassan két éve. Ezért is lettem volna képtelen nélküle folytatni a Gazette-t. Ezzel a többiek is így voltak. Aoi nélkül már semmi sem volt ugyanolyan. Egy hónap telt el a temetés után és én úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Először azt hittem, megőröltem… A szétdobált ruháimat, összehajtogatva, betéve a szekrényben találtam meg. Pedig elég rendetlen voltam, Aoi pakolt utánam mindig. Pár nap után, pedig az életem olyan lett, mintha Aoi nem is halt volna meg. Ez pedig kezdett az őrületbe kergetni… Sose hittem a szellemekben, de nem találtam más magyarázatot.
Aztán egyik este megláttam… A ruháim a szekrényben voltak, pedig reggel direkt az ágyon hagytam őket és nem nyúltam hozzájuk. Zokogva dobáltam ki mindent a szekrényből. Üvöltöttem, remegtem. Nagyon fáj a halála, de így esélyem sem volt elengedni őt. Nem akartam őrült lenni, hogy Aoi-n kívül a többiek is elhagyjanak. Rettegtem a magánytól. A ruháim között ültem és könnyeim folytak, amikor a nevemet suttogta. Felemeltem a fejem és megláttam az ajtóban. Szelíd mosoly ült az arcán. Nem úgy nézett ki, mint a tipikus szellemek a filmekben. Az a ruha volt rajta, amit a halálakor viselt. Az arca tiszta volt, az egyetlen, ami miatt felfogtam, hogy már csak egy szellem, hogy átláttam rajta. Szó szerint. Nem voltak erős körvonalai, mintha épp szét akarna esni… Odajött hozzám, mert én képtelen voltam megmozdulni. Lehajolt hozzám és megsimogatta az arcom. Nem éreztem a kezét, csak a hideget az arcomon… Mégis… Tudtam, hogy nem őrültem meg. Ott volt velem… Létezett, ugyancsak szellemként, de létezett.
Onnantól kezdve, minden megváltozott. Reggel velem reggelizett, ugyan ő nem evett, de ott volt. Rám szólt, ha nem pakoltam el a ruháimat. Befeküdtem az ágyamba, bár a lepedő nem gyűrődött alatta. De a boldogságom csak két hónapig tartott…
este mentem haza és hirtelen, sehol se láttam. Megijedtem… Körbe jártam az egész házat. Kb. 5 perc múlva a fotelben ülve találtam meg. Fekete haja az arcába lógott, szemei csukva voltak és körvonalai csak még elmosódottabbak voltak. Megijedten, akkor tűnt legvalótlanabbnak.
- Aoi, mi van veled? – kérdeztem, mire rám emelete üres tekintetét.
- Nem maradhatok itt sokáig - suttogta halkan.
- Mi? Mégis hova mennél?
- El fogok tűnni, nem maradhatok ebben a világban sokáig… Túl kimerült vagyok hozzá…
Azután Aoi elmondta, hogy hívnom kell egy boszorkányt, aki majd segít neki, hogy elhagyhassa ezt a világot. Én viszont, nem akartam elengedni őt… nem akartam, hogy megint elhagyjon…
***

- Hogy vannak a fiúk? - kérdezte Aoi, miközben közelebb sétált a kandallóhoz.
- Jól vannak… Hiányzol nekik…
- Ők is hiányoznak – meredt el a tekintete egy pillanatra. Ha nem tudnám, hogy néz ki, már nem is biztos, hogy észrevenném. Elszorult a torkom.
- Egyre halványodsz… – jegyeztem meg halkan, de amint kimondtam abban reménykedtem, hogy nem hallotta meg.
- El kell hívnod, hogy segítsen…
- De nem akarlak elengedni…
- De muszáj…
- Ha én is meghalnék, találkoznánk? – tettem fel a kérdést, nem alaptalanul.
- Nem jöhetsz utánam! – mondta szigorú hangon. Én csak lehajtott fejjel álltam a ropogó tűz előtt… Úgyis utána megyek!
Elmentem lezuhanyozni és még egyszer mindent átpörgettem az agyamban… Ha Aoi nem marad itt, én el nem engedem még egyszer! Akkor is együtt leszünk… Az életem, a dolgok, amikben hittem, egy szempillantás alatt megváltoztak és annyira hittem benne, ha meghalok, együtt lehetünk, hogy el sem tudtam volna képzelni, ha nem így történik.
Felvettem az alvós ruhámat és a konyhában a telefonomért nyúltam. Aoi-nak volt egy ismerőse, aki állítása szerint boszorkány volt. Aoi hitt benne, én pedig Aoi-ban hittem. Még pár napja felhívtam és elmondtam, miben kérném a segítségét. Nem nevetett ki, nagyon is komolyan vette a dolgot és megígérte, hogy a hétvégén eljön és segít Aoi-nak. Írtam neki egy sms-t, aztán bementem a szobába. Aoi a fényképeink előtt álldogált és azokat nézegette.
- Holnap eljön? –kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. Közelebb léptem hozzá, éreztem a testéből áradó hideget.
- Igen, eljön. – Erre megfordult és a szemeimbe nézett.
- Úgy hiányzik a csókod…
- Úgy hiányzol…
Lefeküdtem az ágyra, ő pedig mellém feküdt. A takaró nem gyűrődött össze alatta, a teste nem árasztott meleget, de mégis, még valóságosabbnak éreztem, mint a halála óta bármikor. A tudat, hogy nem lesz velem… akárcsak pár órára is… nem akartam egyedül maradni.
- Vigyázz a fiúkra! – suttogta.
- Majd vigyázunk rájuk. – Erre nem szólt semmit, lehet nem is értette, mire gondolok pontosan.
Másnap esős időnk volt. Olyan érzésem volt, hogy nem véletlenül. Aoi ismerőse Izumi, délután háromkor ért hozzánk. Bemutatkoztunk, ő pedig nagy meglepetésemre, azonnal észrevette Aoi-t, kit már én is alig láttam.
- Akkor, ezek után, nem láthatom többet? – kérdeztem.
- Nem… most teljesen el fog tűnni. Itt akarsz maradni? – kérdezte.
- Nem… Egyedül hagylak, ha nem baj – mondtam és Aoi-hoz léptem. A szemeiben, láttam valami kis csillogást. Ő hozzám bújt és testemet elárasztotta a hideg. Aoi, beivódott a bőröm alá.
- Ne csinálj hülyeséget… Koibito! – suttogta.
- Ne hagyj el! – Alsó ajkamba haraptam, a torkomat szorongatta valami. Lassan elléptem tőle és kimentem a kertbe. Csak néztem a szürke eget és nem tudtam, mit csináljak… Rohanjak vissza és állítsak le mindent, vagy vissza se menjek? Nem tudom, meddig gondolkodtam, de arra kaptam fel a fejem, hogy Izumi kijön és behív. Szép szolidan körbe néztem a lakásban, de Aoi tényleg nem volt sehol.
- Már vége, már nincs itt – mondta halkan Izumi és a dolgait pakolta el a táskájába.
Alig észrevehetően bólintottam. Mikor elment, nem fogadott el pénzt, azt mondta vigyázzak magamra és próbáljam elfelejteni, ami történt… de hogy is tehetném?
Az életem legdrágább kincse eltűnt az életemből és én csak úgy lépjek tovább? Soha… Elhatároztam már magam rég… Együtt leszek vele. Valami elfojtott izgatottság lett úrrá rajtam.
Elhúztam a függönyöket és a garázsból előhoztam a benzines kannát. Nagy levegőt vettem és még egyszer körbe néztem a közös ágyunkon, a közös fürdőnkön… Minden közös volt… Ne haragudj Aoi! Úgy éreztem, hogy porrá zúzom a közös emlékeinket, de tudtam, egy örökké valóság áll még előttünk… Talán tényleg megőrültem. Fellocsoltam minden könnyen gyulladó tárgyat a lakásban. Azt akartam, hogy porrá égjen minden, hogy semmi ne maradjon belőlünk ezen a világon… Tudtam, ha a szomszédok észreveszik a tüzet, nem sok időm lesz elmenni innen, ezért a garázsból kiálltam az autóval és a motort úgy hagytam, az ajtót nem csuktam be, a kulcsot is benne hagytam. Ahogy ott álltam a félig lerombolt ház előtt, hirtelen leszaladt az arcomon pár könnycsepp… Annyi mindent itt hagyok… A srácokat, a barátaimat… Mi lesz, ha mégsem találom meg, mi van, ha nem leszünk együtt? Nem akartam ezen gondolkodni. Fogtam a gyufát és meggyújtottam, a kis szálat. Gondolkodás nélkül dobtam a meglocsolt ház küszöbére, ami azonnal lángra kapott. Egy pillanatig csak álltam és néztem, hogy ég el a közös életünk Aoi-val. Akár a kártyavár… Aztán észbe kaptam, amikor a szomszéd kutya ugatását meghallottam. Bepattantam a kocsimba és nem néztem vissza. Csak mentem és már csak a tükörben láttam a lángokat, amik megfestették a szürke eget. Valahol a távolban tűzoltó szirénája hangzott fel…
Én pedig csak mentem… mentem és mentem. Rohantam az új életem, a szerelmem felé. Talán tényleg megőrültem… De akkor már nem érdekelt. Akkor már minden mindegy volt. Egy régi, kihalt országúton álltam meg. Már besötétedett, mire leállítottam a motort. A tárcámba nyúltam, amiből elővettem két erős altatót. Bevettem őket és hátracsúsztam az ülésen. Nem akartam semmire se gondolni, csak szép csendben meghalni, egy percig a sötétben leni, aztán Aoi karjaiban találni magam.
Mikor már éreztem, hogy kezd hatni az altató fogtam a kis, de annál élesebb kést a hátsó ülésről és felhúztam a ruhám ujját. Nagy levegőt vettem… Egy pillanatig fájt csak… Utána mindent melegség töltött el… végig folyt a karomon a lábamon, ott volt mindenhol. Körbevett. Lehunytam a szemem és elaludtam…
Egy pillanatra hidegség vett körül és egyre hidegebb lett… olyan volt, mintha zuhantam volna. Láttam a felégett házat, láttam a fiúkat, láttam a szüleimet… Aztán valaki utánam nyúlt és nem engedte, hogy tovább zuhanjak. Aoi volt… Hát, mégis együtt lehetünk! Aoi, csak megrovóan mosolygott rám, nem szidott le, csak magához ölelt. Most már az én testem is olyan volt, mint az övé… Most már melegnek éreztem. Újra együtt voltunk!

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2010.12.12. 16:41 Mama-sama A helyesírás hagyott némi kivetni valót maga után. A történet cselekménye, viszont nagyon magával ragadó. Reita és Aoi kapcsolata igen átérezhetően van megfogalmazva, mitől az olvasó is könnyedén felfogja ennek a komolyságát. Ami kifejezetten tetszett, hogy hiába fantasy, még mindig megmaradt a realitások mellett, nem szakadt el teljesen a két világ egymástól. Ezt akkor éreztem a legjobban, amikor Rei a saját épelméjűségét vette már sokszor kétségbe, de a fájdalom, ami Aoi után maradt, ettől a relatív gondolkodásmódtól erősebb volt, így inkább csak sodródott az árral. Az pedig, hogy mindent felégetett, majd öngyilkos lett, mondhatni tipikus pasira utal, legalábbis szerintem. (Ha már csinál valamit, akkor azt látványosan. Ha ezt nem hiszitek, próbáljátok őket rávenni port törölni... ;)) Bár az altató nem... de ez már csak a személyes kukacoskodásom. Ettől függetlenül a karaktereid hitelesek voltak számomra. Alapjába véve a történet cselekménye és kivitelezése jó lett. Nekem kifejezetten tetszett. Köszönöm, hogy olvashattam! Üdv.:Manka-sama