Cím: Tegnap után

Név: Yazoo

Szereplő/Páros: Jui (Vidoll)

Figyelmeztetés: Többszöri elolvasásra ajánlott. Manapság, ez elég komoly figyelmeztetés szokott lenni.

Korhatár: +12

Történet rövid leírása: „Az én történetemben nem szerepelnek vámpírok, vagy vonyító vérfarkasok. Én nem más fantáziában élek, amit már az emberek jól ismernek , vagy szabályszerűen meg van írva h a lények, hogy reagálnak dolgokra. Én a saját fantáziámban élek. A saját gondolataimban. Beteg vagyok. Skizofrén. De ez nem gátol meg semmiben, hiszen ugyan olyan ember vagyok, mint a többi 12 éves gyermek, aki tiszta szívéből szereti édesanyját” by: Jui

Tik. Tak. Tik. Tak.
Hétfő. Utolsó óra, matek. Még mindig be vagyok zárva a négy fal közé. Két perc múlva csöngetnek. De ez a két perc olyan számomra, mintha egy nehéz elefánt ülne a nyakamon. Ceruzámmal játszok a pad alatt, s közben köröcskéket rajzolok a térdemre a hegyével. Kifele bámulok, és a parkot szemlélem. Minden nap ezen a parkon kell átkelnem, hogy haza, illetve az iskolába juthassak. Csöngetnek.

Elköszönve az iskolától elindulok hazafelé. Ugyanaz az ösvény. Ugyanaz a fa. Ugyanaz a fűszál. Ugyanaz az út, ugyanaz a helyszín, ugyanaz a körforgás. Csalódottan sóhajtván gondolok anyám arcára még tavaly nyár idusán. Ahogy mosolyog és kedvesen, megcsókolja arcomat. Nem tudok nem belemosolyogni a gondolatba.

De gondolataim hamar szertefoszlanak. Egy rakoncátlan pöttyös gumilabda épp a fejem búbján kíván landolni. A gyerekek, mint a varjúk! Úgy kárognak, hogy rúgjam vissza a szerencsétlen labdát. Nem nagyon érdekel a kívánságuk. Inkább a guruló labdát figyelem, ami hamar eltűnik a szemem elől. No de hova lett? Kíváncsiságom követi a labdát. Valahova elgurult. Leteszem nehéz táskámat a pad mellé és a kis huncut labda után sietek.

Egy díszes kapu kerül az utamba. Rácsai vékonyak és a növények láncolják le keskeny ágaikkal. A fekete rácsok tetején éles tüskék virítanak. A lépcsőt színes levelek díszítik és gesztenyék hada, csak úgy sorakoznak minden egyes lefele vezető lépcsőfokon.

Ahogy ezeket végignézem, egyre jobban sikítozik a kíváncsiságom, hogy menjünk be. Szinte hisztizik. De, hogy csillapítsam vágyát, a rács felé nyúlok. Hm. Milyen hideg és törékeny. Mint egy kedves anyóka keze. Óvatosan elkezdem húzni. De a rekedt hangja elutasítást és nyugalmat kér. Nem akar beengedni őmakacssága. Berúgni nem rúghatom be! Nem bántott engem az öreg Makacs Úr. De a sok gaztól nem látom, mi van lent.

Nem tudok mit tenni. Elmegyek onnan. Bár a kíváncsiságom fogcsikorgatva sziszeg, hogy miért nem? Miért nem teszem meg? Hát… én sem tudom. Felveszem a táskámat és hazaindulok. Várj! Szólt a Kíváncsiság. Még egy pillantást vetek a különleges Makacs Úrra. Kezemet zsebembe mélyesztem.

A lépcsőházban hallani lehet vízhangzó léptemet. Mint valami kavics, ami belepottyan a kútból. Ugráló kavics! De ez a kavics valahogy most nagyon lomhán lépeget. Lehet, hogy az elefánt még a nyakamon maradt? Hát nem hívja az apukája haza? Hogy még mindig itt lustálkodik rajtam?

Megzörgetem a kulcsomat és beengedem magamat a lakásba. Nincs itthon senki. Csak egy nagy pamacs. Pamacs? Itt egy pamacs a házban? Nocsak, ez mozog? Kíváncsiságom riadtan szalad el. De nem ment messzire mikor felismerte az alakot. Bandika a foltos kandúrom. Kedvesen dörgölődzik a lábamhoz. Egészen a szobámig követ. Ahogy a lábai kecsesen mozognak és tappancsai némán érnek a földhöz, mint egy délceg csikó, ugyan olyan lágy mozgással ugrik fel az ágyamra, majd gömbformában összekuporogva rám pillant.

- Mi az? Csak nem egy unalmas napod volt?- kérdezte Bandika.

- Ó ha tudnád Bandika mit láttam! Egy rozoga kaput.

- Mi jó egy kapuban? - kérdezi értetlenül.

- Hogy nem lehet kinyitni.

Már beesteledett. Apámmal ülök egy asztalnál és békésen esszük a megrendelt kínait. Amióta anyám eltávozott, nincs ki főzzön. Két falat között egymás felől érdeklődünk.

- Mi volt a suliban?

- Nagy Sándort vettük.

- Más nem is volt?

- Apa? Te láttál a parkban egy rozoga rácsot? Fekete kaput a kút közelébe. A gazok bekerítik. Egy lépcső van mögötte, ami lefele vezet

- Oda ne menj le.

- Miért?

- Ne menj oda. Viszont, van a suliban barátod?

- Nincs

- Jó lenne, ha szereznél. Már két éve, hogy ebbe a gimnáziumba tanulsz de, egy barátod sincs még – nem válaszoltam. Nem is akartam. Forgattam szemeim. Bezzeg Anyu ilyenekkel nem nyaggatott. Anyu! Hol lehetsz???

Eltoltam a tányéromat, s kételyek között otthagyom apámat. Viszont Makacsúrról még nem tudok semmit. Nocsak. ki fáradt errefele?

- Óh! Szia Bandika!

Leülök az ágyamra és elkezdi aranyos kis bundáját simogatni. Csak a kapu jár az eszemben. Mi lehet, mi van ott? Átkarolom kiscicámat majd magamhoz, húzom. Lehunyjuk szemeinket.

- Jó éjszakát!

- Jó éjszakát!

Reggel van. És már megint kések. De valahogy most nem nagyon érdekel a két órás történelem témazáró, bár bukásra állok belőle. Kíváncsi felébred. Elkezd a kapu felé húzni. Bár a lábaim szinte magától szaladnak az Úr elé. Hát ott van. Pont ugyan úgy. ahogy tegnap otthagytam. Kíváncsiságból megint megráncigálom. Hát nem vártam sokat. Csak ennyit. Semmit. Körbepillantok, hogy lát-e valaki. Senki se volt itt. Kihalt az egész hely. És üres. Beleakasztom az egyik lábamat a rácsok közé, hogy átmászhassak. Valaki jön! Szólt Kíváncsiság. Egyből leugrok.

- Jó napot fiatalember. – egy öregember szólt hozzám.

- Jó napot. Nem tudja, hogy ki itt a gondok?

- Én lennék. Mi kellene?

- Meg tetszik mondani, mi van a kapu másik oldalán?

- Lépcső

- És az alján?

- Ajtó.

Eszegetem uzsonnámat az iskolai lépcsőknél. Vajon mi lehet az ajtó mögött? Annyi kérdésem lett volna még az öregúrhoz. Kár hogy elment. Egy raktár? Vagy valaki lakik ott? Vagy egy törzs hely? Kripta? Egy olyan dolog, amire az emberek soha nem gondolnának? És Vajon milyen mélyen lehet ez az ajtó? És hogy nézhet ki?

Kicsöngettek. Lassan sétálok befele. Nem sietek. A szidás még ráér. Megállok az osztályom ajtaja előtt. A kilincs felé nyúlok. Majd lehunyom a szemeimet. Azt az ajtót látom magam mögött. Azt az ajtót. Ahogy megfogtam a kilincset már nem azt a rideg fémes kilincset, fogtam, ami az iskolában volt. Nem. Ez a kilincs fa volt. Vonalai gondosan kidolgozva díszes kunkorral a végén. Szinte érzem a faragás nyomait. Másik kezemet az ajtón pihentetem. Hm. Nedves. Ahogy húzom lefele a kezemet rajta, beleakad növényekbe, amik leláncolták. Szinte sír. Könyörög, hogy nyissam ki. Kinyitlak, ne félj! De hogy? Az ajtó kinyílik. Szemeim egyből felpattannak. Eltűnt. Hova lettél? Egy fiatal fiú lép ki az ajtón, valamit kérdez, de nem hallom. Már az iskolán kívül járok. Hazáig futok. Ledobom a táskámat és keresek egy éles tárgyat.

- Mit csinálsz?

- Most nem érek rá Bandika.

- Miért.

- Keresek valamit, amivel feltörhetem a zárat.

- Segítsek?

- Köszönöm nem kell.

- Várj! - Érdeklődve pillantok kandúrom felé, hogy mit szeretne.

- Vigyázz magadra! - dorombolja kedvesen.

- Ne aggódj kedves pamacsom. Nem esik bántódásom. Kedves vagy, hogy aggódsz értem.

- Mire valók a barátok? - feleli mosolyogva a kandúr.

Barát. Van barátom. Hát egész végig itt volt az orrom előtt. Ez a kedves macska. Nem bírom ki, hogy ne szorongassam meg a barátomat. Barát. De jó kimondani. Ez az érzés, amire vártam. Kellemes. Nem tudom elengedni Bandikát, de Kíváncsiság már sürget. Elbúcsúzok barátomtól és elindulok Makacs Úr felé. De előtte még elköszönök a többi barátomtól is. Ugráló kavicstól, aki mindig elkísér hazafele. A nagy lusta elefánttól, aki mindig rajtam lóg. Pedig az apja már várja. A szökőkúttól, aki mindig lehűt a forróságban. A parkban lévő fáktól és fűszálaktól, akiket nap, mint nap látok, nap, mint nap elkísérnek vagy haza, kísérnek. A pöttyös labdától, akivel lehet, hogy néha összekapunk de, a kedves kis pattogása miatt mindig megkegyelmezek neki. Az öreg Úrtól, aki elárulta a titkot.

Már beesteledett. Sötét van. Korom sötét. Talán Bandika se találna ki ebből a sötétségből. De őt akkor is látom. Őt. Csak mi ketten vagyunk itt. Makacs úr és én. Örült, hogy megszabadítottam a láncok fogságától. Búcsút vetve az anyótól lassú léptekkel elindulok lefele. A lépcsők csúszósak. Minden egyes lépésemnél érzem, ahogy a talaj eltol magától és el akar zavarni innen. Kíváncsiság félt. Nem mer tovább menni. De a lábaim sem. Itt állok a sötétben kételyek között. Félek. Mi ez? Anyóka nyikorog. Felpillantok, hogy mit szeretne. Lassan csukja be a száját. Kíváncsiság felkiált: FUSSUNK! Ahogy tudok, sietek kifele de, az erőszakos növények, amik a ruhámba bele, akadnak visszahúznak. Majd egyszer csak bezárul az ajtó és a kilincs elfordul.

- ENGEDJ KI! - kiáltok kétségbeesetten.

De nem szólal meg. Nem nyílik ki. Nem tudom kinyitni. Ráncigálom, rúgom, tolom, lököm. De meg se rezzen. Hogy óvtalak, és védtelek erre, meg így cserbe hagysz? Ki fog így vigyázni a barátomra, az én kis kandúromra? De azok a lépcsők. Istenem azok lépcsők. Megragadják, a lábam és belecsimpaszkodnak leveleikkel. Lepillantok. Mintha a nagy semmibe pillantanék le. Az ajtó. Lent van az ajtó. Mi lehet ott? Határozottan de, lassú léptekkel elindulok lefele. Mintha már jártam volna erre felé. Minden egyes koppanás. Kavics? Mintha hirtelen megint ezek a léptek nehezek lennének. Csak nem a lusta elefánt? Ahogy lassan lépkedem lefele, egyre több ismerős arccal találkozom. Ahogy egyre jobban lefele sétálok, a sötétség egyre jobban kezd elmúlni. A szemem már hozzászokik és a körvonalak már kirajzolódnak előttem. Leértem. És valóban itt van. Az ajtó. Nem bírom ki. Meg kell érintenem a kilincset. Ahogy újaimmal lassan körbe fonom, ugyanaz az érzés. Ugyanaz az érzés, amit az iskolában éreztem még reggel. A finom vonalak. A recék. A fa szaga. A nedves tapintás. A szálkák, ahogy kiállnak, és szúrják a kezemet. Lassan lenyomom a kilincset. A hangja. Ez a rekedt hang. Nem hasonlít makacsúréhoz. Ez más. Lágy. Kellemes mély dorombolás. Lehunyom szemeim és lassan nyitom ki. Magam előtt látom a barátaimat. Bandikát, ahogy a gombolyaggal játszik, és a többieket, akik lefele menet elkísértek. Édesanyámat, aki tárt karokkal vár és kedvesen mosolyog.

- Anyu. Hát idebújtál? Hát itt vagy? Édesanyám! Megtaláltalak.

Lassan lépek be az ajtón, élvezve a lágy szellőt, Bandika doromboló hangját. Anyám énekét, ahogy a karjaiban ringat, ahogy azt súgja a fülemben, hogy jó éjszakát.

Csak megyek és megyek és vissza se nézek.

Megyek Anyuhoz, akit egész életemben kerestem. Az ajtó becsukódott, és a kulcs elfordult.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2010.12.12. 16:39 Mama-sama Érdekes történet. Az eleje kicsit unlmas, egészen a kapuig. A kapu titokzatossága felborzolja az olvasó kíváncsiságát, mivel megfelelően van tálalva. A különös hasonlatok édes gyermeki bájt kölcsönöznek a történetnek. Ahogy Jui mindent becézget, nagyon édes, jelezve ezzel is a szereplő galamblelkét. A végkifejlet, kissé sablonos. Valahogy már az elején sejteti, hogy ott, az ajtó mögött az anyja fog felbukkanni, bár lehet, csak én vagyok ilyen jövőbelátó képességgel megáldva. Ami még hibádzott a cselekményben, az a főhős. Hogy is mondjam... Eléggé lányosra sikerült. Tekintve a tényt, hogy Jui férfi, sokkalta jobban kellett volna erre figyelni, hiszen se a gondolkodás módja, de a viselkedése sem egyezett ezzel a ténnyel. A másik, ami nem is hiba, inkább csak zavaró tényező, az a valós világ valótlansága. Hiába fantasy témában kellett alkotni, attól még mindig nem világos, hogy egy elvileg japán, esetünkben gyerek, miért nevezi Bandikának a macskáját? Helyesírás eléggé rossz. Az E/1-t és az E/3-t nem egyszer keveredett. A fogalmazásmód viszont egyszerű és kissé gyermeki. Köszönöm, hogy olvashattam! Üdv.:Manka-sama