Frissítés

2011.10.09. 00:05 Hiya-chan

Takeru: - Gyere, felmegyünk a terembe, Kai-chan hozott ma is ebédet mindenkinek, neked is jut – hinti el Ruru-san kedvesen korgó pocakom reményeit növelve arra, hogy esetleg még a mai nap folyamán megtömik valami finommal... szemeimben csillan az éhenkórászság csintalan fénye, de szinte azonnal elszégyellem magam, mikor felötlik bennem az, hogy épp ingyenélősködni fogok újdonsült Kacsa-sanom nyakán... talán nem kéne megmutatni neki, hogy mennyit tudok magamba tolni a méreteim ellenére... - Nem fogok zavarni? – érdeklődöm halkan, kiskutya szemekkel rápillázva, képzeletben arra szuggerálva, hogy meg se forduljon a fejében a liftgomb megnyomása közben, hogy esetleg lazán kieszem őket a vagyonukból... a csövezés sok mindenre képes. A zsé hiány még többre. A kettő együtt én vagyok és a hasam. Ruru-san... biztos tudni szeretnéd, mennyire vagyok éhes? - Dehogyis. Kai-chan mindig eltúlozza az étel mennyiséget, így legalább egyszer elfogy – kuncog önfeledten, én pedig ismét azon kapom magam, hogy hangosan morgó pocakom követelése ellenére is arcát tanulmányozom, és azokat a vonásokat, amik most mosolyba hajolva vetülnek rám, szinte édesen... egyszer Masato mesélte el nekem, milyen is az, mikor egy férfi, ismétlem férfi, édesen mosolyog, és akkor azt mondta, szoros nacit vegyek fel, mert száz százalékosna lecsalogatja rólam. Akkor nem igazán értettem, hogy miért mondja azt, és valamiért az is szöget vert a fejembe, hogy vajon Ő honnan szedhette ezt az információt... de azt hiszem, most örülnöm kéne, hogy a bóvli övek ilyen jól fogják a nacim... olyan... olyan ölelnivaló! Mint egy kis... plüss kacsa! Ha Ruru-san tudná, hogy most épp azon flózok, hogy szanaszét szorongatom, hülyének nézne? Talán előtte, nekem kéne magammal lerendeznem a normalitásom kérdéseit... Végül is nem sokat törődőm azzal, hogy azért a mennyiség emelkedése csökkenti Ruru-san szemében a feltehetőleg eddig sem túl sikeres férfiassági törekvéseimet, csupán csak hatalmasakat pillázva közelebb lépek hozzá, s gyakorlott mozdulatokkal kitárva mancsaimat kaparintom közéjük finom, kesernyés, idegméregnek is jól beillő illatos testét, s úgy megölelgetem, ahogy még nem szégyellem... orrom elveszik ruhájának redőiben, s valahogy nem bánom, hogy már-már a bekómáltság határán érzékelem, hogy körém fonja karjait, s az ő orra is valahol raktam legelészik a samponom illata után...  - Vigyázni fogok rád – duruzsolja hajamnak, s először nem igazán értem, hogy mire céloz, de végül is arra a következtetésre jutok, hogy Ruru-san van annyira jó ember, hogy még egy génmódosult szobanövénytől is hősiesen megmentene... ezért újonnan felbuzdult hálámban húzódom el egy cseppet kellemes illatának aurájából, s legnagyobb édifaktorú mosolyomat elővéve sugárzok fel rá, mint egy rossz atomreaktor...   - Köszönöm, Ruru-san – rikkantom teljes jókedvvel, s már most elszállok a tudattól, hogy azt a picinyke árnyalatnyi kis gyengédséget, ami hirtelen szökik fel Ruru-san arcára, én csaltam elő, mint egy gyakorlott varázsló... és ha belegondolok abba, hogy milyen gyorsasággal fogom eltűntetni az ebédjüket, és ha még azt is számításba veszem, hogy a hétköznapi életben milyen ügyességgel vesztek el dolgokat, akkor azt hiszem már most szakmát válthatok... én leszek a Varázslatos... izéé... Csodálatos... Godzilla! Az utóbbit a hasam tiszteletére aggatom magamra, mert olyan bőszen sztrájkol, hogy menten kirágja magát belőlem, hogy menjen és ő maga nézzen valami ehető után... Ruru-san áldhatja a lift csengetését, mert úgy siet ki, mintha sejtené, hogy egy percre megkísértette a gondolat, hogy beleharapok valamelyik gyanúsan jó illatú testészébe...  most már tényleg megfogom kérdezni tőle, hogy milyen parfümöt használ...   - Nos, itt vagyunk. Ez a Gazette szintje. Tekintve, hogy jól hozunk a cégnek és nekünk vannak a legdrágább holmijaink, itt csak mi vagyunk. – magyarázza nagy lelkesedéssel, én pedig elámulva pillogok körbe, hogy két perc múlva már olyan vad fantáziáim legyenek, hogy pár év múlva már mi is egy külön szinten fogunk gyökérkedni, mert hogy nagyobb helyen nagyobb hülyeségeket lehet csinálni... egy szempillantásig sem töröm le magam azzal, hogy valószínűleg erre várhatok még egy darabig, és addigra kábé majd csak a botox tart össze, mert hogy erről a gonosz esőfelhőket szülő kis gondolattól azonnal eltántorít a mosdóból kiszűrődő enyhén indiszkrét szörnyhangnak beillő halálhörgés, amiről nem tudom hirtelen, hogy tudni szeretném, mi adhatja ki...   - Valaki beteg? – sandítok a Wc-felé még mindig gyanakodva, észrevétlenül közelebb húzódva Kacsa-sanhoz, aki nyilván nem értheti mitől szállt inába a bátorságom... áá, egyáltalán nem élek abban a tévhitben, hogy egy démoni bestia lakik a mosdójukban... nem... dehogy is...   - Takanori elrontotta a gyomrát. Ilyenkor hisztis, kibírhatatlan. De azokkal mindig jó fej, akiket először lát így közelebbről, szóval ne félj – jegyzi meg cinkos kis kacsintással megnyugtatva, hogy a humanoid szörnyeteg, aki a mellékhelyiségben végez testi-lelki megtisztulást nem szeretné majd távozása után leharapni a csini bucim, aminek nagyon is örülök, mert az énekesük már az elején érthetetlen módon váltotta ki belőlem a sarokba menekülés kényszerét... Végül is egy ajtóhoz vezet, amit zseniális agyammal egy magam is kikövetkeztetve fedezem fel, hogy a próbaterem bejárata lehet, s mikor egyszerűmozdulattal nyitja ki előttem a senpai-banda-világ kapuit egy percre a terjengő finom kaja illatot leszámítva is a mennyországban érzem magamat... egyszer... egyszer én is leszek ilyen menő! Az tuti! De csak a biztonság kedvéért, otthon már gyakorlom a pózokat, amiket az esetleges tökéletes siker utáni újság címlapon vághatok... nem mintha a mi kicsiny, minden komolyságot mellőző bandákban nem az lenne a lényeg, hogy szétröhögjük a fejünket  a munkaidő alatt, de mindegy... - Vendéget hoztam. Takeru a SuG-ból – vonja rám Ruru-san az itt lévők figyelmét, akik mind egészen érdekes tekintettel mustrálnak végig, s egy percre úgy érzem, talán a rikító rózsaszín, Pikachu-s pólóm lehet az oka...  kicsit nyugszom csak meg, mikor a pár másodperces fáziskésés után, nem röhögésben törnek ki, hanem meglepően kedvesen mutatják be magukat, miközben fülembe kígyózik a hangszórókban halkan dübörgő zene, s valamiért nagyon betegnek érzem magam, amiért elsőre felismerem Ruru-san gitárjának szólamát... kezdek tényleg rossz helyekre tévelyedni... Takeru! Szedd össze magad! Kacsa-sama kinyírna, ha a fejedbe látna... miért is? Hiszen ez... baráti... érdeklődés!   - Ez az új album? – pördülök Ruru-san orra alá érdeklődve, aki türelmesen rám emelve barna szemeit helyesel. Annyira... annyira büszke vagyok arra, hogy ő a senpai-om! Egyszer muszáj lesz neki megköszönnöm, hogy ennyit foglalkozik velem, holott alig ismer pár napja... Ruru-san... annyira önzetlen!  Ha nem lenne, most már valószínűleg Tora-san csinálna velem számomra elképzelhetetlen dolgokat egy sötét szertárban...  a felmosók közt... gumikesztyűvel... miért van olyan sejtésem, hogy lassan azért kezd körvonalazódni a fejemben a tény, miszerint Tora-sanak tisztítószer fétise van?   - Igen, de még nincs kész. Ezen dolgozunk, mert a tervek szerint július negyedikén ki akarjuk adni, aztán turné – fejtegeti ki a terveiket Kacsa-sama, én pedig ámulva hallgatom, azon álmodozva, hogy vajon milyen lesz, mikor mi megyünk majd turnézni... hhmm... de szép is lesz... - Takeru-chan, gyere, egyél. Mit hozzak neked? Akármelyikből ehetsz, mi már ettünk – rabol el Kai-san villámgyorsan a sok finom kaja felé orientálva, én pedig kopogó szemekkel, és éhségtől szenvedő gyomorral megkísértve bámulom a sok finomságot, amit Kai-san naivan a rendelkezésemre bocsát... Persze nem úgy tűnik, mintha zavarná, hogy módszeresen mindenből két pofára tömöm magamba a kaját, hanem csillogó szemekkel, valamiért a nagymamámra emlékeztető arckifejezéssel lesi, ahogy sóhajtozva, perceként dicsérve a főztjét habzsolok, egy kicsit sem törődve azzal, hogy közben egy komplett biológia órai amőba vázlatot rajzolok a szám környékére... Kai-san nagyon kedvesen és körültekintően adagolja elém, amit csak lehet, s mikor a gyógyteákhoz érünk én csillogó szemekkel bökök rá, amelyiknek a legfincsibb illata van, s hónapok óta először örülök a fejemnek, azon apropóból, hogy végre főtt kaját ehetek...   - Kai-san, olyan kedves vagy! Megmondani nem tudom, mikor ettem utoljára olyan finomat, mint ez! – lelkesedek két csámcsogás között, ő pedig halványan elpirulva int le, s kínálgat tovább... ez a helyzet a kelleténél talán jobban tetszik nekem... Ruru-san megvéd engem, Kai-san etet... a többiek kedvesek velem, és a Wc-ben szenvedő szörny sem fog megölni. Ez... mesés! Soha nem akarok innen elmenni! Esküszöm, bemászok valamelyik kanapé alatt és addig ott leledzek, amíg kajával és Ruru-san-illattal táplálnak... azért bennem van a tüske, hogy én itt most konkréten ingyenélőt játszok, de gyorsan elhessegetem a naiv kis képet, mert felbuzdul bennem a csöves, aki ma reggelire fokrémet evett és Yuji próbálta meg megkergetni egy piszkos és hetek óta ott büdösödő zoknival  a mini nappaliban, s eme emlékképek felszínre törése ismét segít abban, hogy sikerüljön hörcsögöt utánoznom zabálás közben... - Ahh, elegem van – Nyílik ki az ajtó, s ront be rajta a kis szőke, szörnyeteg, s amint felfogta, hogy ki az, aki itt ácsorog, s próbál épp nem megfulladni a rizsgombóctól, nagy szemekkel pillogjon rám, s észrevétlen robot mozdulatokkal nyúljon zsebébe egy rágó után matatva. Elém ballag, s az iménti hisztis hangsúly maradékát is elűzve mutatkozik be, s araszol engedelmesen a kanapéhoz, ahol Kai-san anyuka attitűddel kezébe nyomott teáját kezdi el szürcsölgetni csendesen...   Én pedig a rizsszemek lenyalogatás közben szakítok arra is időt, hogy csodáljam a dobost eme csodás ösztönéért, amivel engem és úgy tűnik, az egész bandát karban tartja... vajon pár év múlva Masato is ilyen lesz? Mert ha netalán megtanul főzni, és isten ments még ehető is lesz, és nem kötök ki tőle az intenzíven, akkor esküszöm minden lábnyomát megcsókolom... akkor... akkor tényleg a mennyországban leszek!      Persze mikor már a fél asztalt megettem, és kezdem magamat kilókkal nehezebbnek és fényévekkel pofátlanabbnak érezni a kelleténél, s jóllakottan, óvódás vigyorral toppanok Ruru-san elé, aki úgy tűnik nem, hogy észrevenné támadásom, merthogy egy ideje már egy pontot fixíroz és magába fordult, az tuti... - Ruru-san, ideje mennem. A többiek nem tudják, hol vagyok – adom elő indokomat, még egyszer utoljára megtörölgetve számat egy nagyon széles jókedvű mosollyal, azon filózva, hogy milyen irigyek lesznek drága bandatársaim, ha megtudják, mikkel ismertettem meg a pocim, az elmúlt fél óra gasztronómiai kirándulásában... már előre kárörvendek Yuji szenvedő arcán, s már szinte sisteregni érzem a homlokomon az ördögszarvakat... muhahaha...   - Lekísérlek – dönti el az általam még fel sem tett kérdést, s nagyot roppanó háttal feláll, és pedig elhatározom, hogy meg fogom masszírozni, amiért ilyen kedves velem... ezt minimum megérdemli, miután hősként grasszál velem mindenhol, hogy védje a seggem... vagy ki tudja mim, amit Tora-san esetleg kipécézett magának... talán nem szeretném tudni, hogy abban a  sunyi, sötét fejben mi körvonalazódik, mikor meglát a cocafüles sapimban reggelente...   Udvarias és jól nevelt gyerek lévén, felidézve anyukám szavait sietek Kai-sanhoz, halálra szeretgetem a széles mosolyommal, amiért feltápolt a próbára, ő pedig továbbra is anyuka mosollyal kacarászik, s nyom a kezembe egy kisebb hadseregnek elegendő kajacsomagot, amit gondolom Yuji-éknak szán... és ha leszek olya kedves és aranyos, akkor talán néhány kínos mondat kierőszakolása után hajlandó leszek megosztani velük ezt az isteni mannát... muhhaaaa... ejnye Takeru... te ma nagyon ördögi elemedben vagy...  Biztos Ruki-san haja tehet róla.. olyan érdekesen meredezik, mint két ördögszarva... de az is lehet, hogy szimplán csak a gravitációval szeretne dacolni...   Miután sikeresen elbúcsúzom a többiektől is, vigyorogva, kicsattanó jókedvvel szegődőm Ruru-san mellé, aki jócskán fölém magasodva lépdel mellettem, s hasonló enyhült örömmel ballag a lift fémdoboza felé, amibe ninjá-s mózdulattal szökkenek be, mint egy három éves óvódás, aki tini ninja teknőcnek hiszi magát... simán lehetnék az... jól állnak a páncél! - Ne haragudj Kai-chan miatt, mindenkivel ilyen – fordul felém Kacsa-sama a lift gombját megnyomva, én pedig elnézően és roppant hálásan sugárzom fel rá a szeretetem, mert hogy arról, hogy kivételesen nem a gyomorkorgásom fogja a ritmust adni a próba közben ő tehet, az is tuti, és imádom érte.   - Semmi baj, nagyon aranyos volt – nyugtatom meg villámgyorsan, mint a 32 makulátlan fogamat rávillanta, biztosítva ezzel arról, hogy ezt simán eljátszhatja többször is, főleg ha Kai-san midig ilyen finomságokkal akar töltött pulykát csinálni belőlem... ha ilyenekkel töm, akkor az sem izgat, ha utána bepakol egy kemencébe, hogy megsüssön vacsorának... Mikor Már pittyegni kezd a lift, s furcsa kapucsengő szerű hangokkal hatol a tudatomba és kezd el módszeresen kiidegelni, Ruru-san elé toppanok, és jó szorosan megölelem, mert tudom, hogy szegényke olyan szeretet hiánya van, ami körülbelül úgy sugároz, mint Hiroshima anno... lesül az arcáról, hogy az én puha fejemre és illatos ruhatömegemre van szüksége hogy helyre jöjjön a lelkivilága és olyan sokat mosolyogjon, amitől már az arca fog görcsbeállni... szeretem, mikor Kacsa-sama mosolyog... olyankor nagyon jóképű, és garantálom sok lányt fog vele fogni! Könnyedén köszönök el tőle, s vidám kis sasszézással vágtatok a próba teremig, úgy lóbálva az ebédes pakkot, mintha épp Piroskába avanzsáltam volna át. És amikor benyitva a teremben farkas módjára rám veti magát Yuji, aki előzőleg – amint kiléptem a liftből- kiszagolta, hogy kaja forog a késésem okán, valamiért erősen az a gyanúm támad, hogy nagyon könnyedén fordulhat elő, hogy egyszer csak Piroskává válok, és Yuji lesz az, aki lerágja a lábszáramról a húst... Szinte élet-halál harc folyik a csomagért, s én hősiesen küzdve futkározok fel alá, míg Chiyu és Yuji majmokat is megszégyenítő nyögésekkel esnek-kelnek a kellékekben, miközben utánam loholnak és próbálnak leteríteni... persze két percen belül utol ér a két vadállat, s leterítve ismertetnek meg a linóleum kellemes állagával, míg ők egy utolsó büntető csiklandozás tán letelepednek s jóízű falatozásuk közben vihognak azon, ahogy durcogva próbálom rendbe szedni magam... ez a nap... eddig isteni... * - Tudod Takeru...  gyakran elgondolkodom azon, hogy ha annyira csajos lennék, mint te... akkor én is kapnék ingyen kaját? – teszi fela  költői kérdést gonoszan Chiyu, miközben én épp a kutyusomról készült új háttérképemen olvadozok Masato-nak, de kizárólag addig, míg eme ördögi megjegyzés el nem ér tudatomig, mert akkor bizony feléled bennem a gyilkolási szándék, s résnyire szűkített szemekkel pillantok a basszerosra, aki holt nyugodtan terpeszkedik továbbra is, nem gondolva arra a szörnyű eshetőségre egyáltalán, hogy akár tökön is csaphatnám a beszólása után...   - Nem lehetséges, hogy szimplán csak normálisabbnak tűnök, mint te? – érdeklődöm felvont szemöldökkel, miközben azért felötlik bennem így az ablaküveg tükréből s megpillantva magamat, hogy ezzel az arckifejezéssel és egy ősz parókával, akár  szomszéd néni tökéletes mása is lehetnék... ezért inkább gyorsan rendezem vonásaimat, s immár inkább durcogogóra veszem a figurát, mikor Chiyu hangos visításban kitörve kezd el röhögcsélni... - Take-chan... te sem gondolhatod komolyan, hogy mellettünk ülve normálisabb vagy, mint bármelyiknél! – kapcsolódik  be Yuji is, aki egészen eddig gondolkodhatott ezen a zseniálisan összerakott mondaton, mert úgy húzza ki magát, mintha legalább egy atomprofesszor lenne... kedvem lenne felugrani, és őrült majom módjára ráveti magam, hogy konfetti méretűre aprítsam, ám mielőtt még valóban mozdulatot adhatnék a gondolataimnak, feltűnik Ruru-san, de olyan hirtelen, mintha épp csak teleportált volna... nem emlékszem, hogy észrevettem volna... pedig az illatát méterekről kiszimatolom... nem... ez egyáltalán nem beteges... ezt már tegnap a tükörképemmel lerendeztem...     - Ruru-san – vágom azonnal harci készültségbe magamat előtte, amint bemérem, hogy valóban és ténylegesen idetart és megáll előttem, s kíváncsi barna szemekkel pillázok fel rá, hogy szokatlanul semmitmondó arcáról, akár csak egy kicsit is letudjam olvasni, vajon miért ilyen fura... Kacsa-sama nem szokott ilyen lenni... lehet, hogy rosszat csináltam? Lehet, hogy realizálták mennyit ettem és most pofátlannak tartanak? - Beszélnünk kell – ejti ki azt a két szót, amitől normál esetben, minden hímneműnek a szőr áll fel a hátán, s valahogy így egy másik férfi szájából hallva, pláne ha az Kacsa-sama, még inkább szíven üt és egy apró, rakoncátlan kis gombócot hív torkomba, mely minden lépés után egyre inkább kíván megfojtani , miközben követem Ruru-sant, aki csupán a hátát hajlandó nekem mutatni utunk alatt... lehet, hogy tényleg rosszat tettem? De mit? - Megelőzvén a bajt, elmondom én, mielőtt Shinjitől tudod meg –kezd bele mikor már a friss levegőn állunk, s megfordulva, nagyon komoly arccal néz le rám... megijedek a hangsúlytól, és attól, ahogy kezdi... ez nem kezdődik jól... Tora-san tett valamit? Ha igen... én... tökön fejelem! - Ugyanolyan voltam éveken tá, mint ő. Együtt rángattunk be staffosokat és kezdő zenészeket a raktárakba vagy üres próbatermekbe. Évekig csináltam, de ráuntam. Ezen próbálok most változtatni, és ezért is akarlak megóvni téged Shinjitől.   - Miért, Ruru-san? – kérdezem óvatosan, miközben még mindig emésztgetem a hallottakat... ugyanolyan volt, mint Tora-san? Az nem lehet... hogy Ruru-san olyan pofátlan és furcsa, baljós ember lett volna... ő sosem tenne ilyet! De akkor miért mondta, hogy együtt rángatták be a staffosokat random helyekre? Mi ez...? Miért akar változni? Miért akar megvédeni? Nem értem... Egy percre úgy érzem, szívesen elfutnék... olyan bizalmas és nehéz lesz a levegő a kimondott titkoktól, hogy úgy érzem megfulladok... és nem is értem, miért mondja el ezt nekem... hiszen... neki nincsenek velem ilyen szándékai igaz? Nem akar szertárakba rángatni... - Mert én is meleg vagyok Takeru, és fontos vagy nekem – hinti el megfontoltan, és én köpni-nyelni nem tudok hirtelen... nagy szemekkel pislogok rá, még a szám is tátva marad, és valamiért most minden kicsit jobb megvilágítást kap... Tora-san megnyilvánulásai... lehet... lehet, hogy arra gondolt, hogy együtt... ők... engem majd meg... azt csinálják velem? Émelyegni kezdek, és gyorsan sütöm le szemeimet, hogy legalább a mogyoró barna íriszek súlyát ne érzem magamon, persze mindez sikertelen, mert így a koponyámba fúrnak új lyukat... azonban valamiért hamar sikerül figyelmeztetnem magamat arra, ha Ruru-san valóban ilyen lenen, akkor könnyedén megtehette volna, hogy ott taperol meg... tesz dolgokat ahol akar, akárcsak Tora-san... Lehet, hogy Kacsa-sama meleg... de... ő is ember... méghozzá egy kedves és jó ember... nem kéne undorodnom tőle, csak azért mert a saját ne,ét szereti... még akkor sem ha éveken át mocskos dolgokat tehetett.... NEM! Takeru! Ez az ember az elejétől kezdve véd téged! Azt, hogy miért teszi még mindig nem tudom, totálisan homályos... de valamiért fontos vagyok neki. Nyilván nem szeretné, ha valaki megerőszakolna, mert... tudja mire képes Tora-san! És mivel fontos vagyok neki, és tudja milyen az, mikor Tora-san a tisztítószerek között játszik, meg akar óvni! Igen!   Ebben az esetben Ruru-san nagyon rendes, és ezen az sem tud változtatni, hogy homoszexuális... persze közel sem megy olyan könnyen leküzdenem a tényt, de gonosz lennék és felszínes, ha emiatt elítélném... hajrá Takeru... mosolyogj rá!   Félve emelem fel fejemet, s mikor találkozik tekintetem, már-már kétségbeesetten fénylő szemeivel, azonnal megesik rajta a szívem és istentelen lelkifurdalásom támad amiatt az öt perc miatt, amit halk fáziskésében töltöttem el a beton bámulásával. Ösztönös a mozdulat, amivel megragadom egyik kezét, s mancsaimmal közrefogva nagyon elszántan nézek rá fel, ezzel kivívva a meglepettségét, mivel valószínűleg öt perce azt érzi, nem ennek kellett olyan jönnie... - Ruru-san... köszönöm, hogy ezt elmondatd nekem. Annyira hálás vagyok, amiért megvédesz engem! – kezdek bele, s nagyot nyelve veszek több bátorságot, hogy gondolataimat összeszedve folytathassam, mert valamiért nem igazán tudom mit kéne mondanom, és a tekintetétől egyenesen jövök zavarba pár másodperc alatt... – Um... izé... az pedig, hogy meleg vagy... egy kicsit meglepett, de... ne hidd azt, hogy ez miatt másként fogok rád nézni! Főleg azok után, hogy milyen kedves voltál hozzám! Nagyon kedvellek Ruru-san, és azt hiszem, hogy mikor megláttalak, már tudtam, hogy kedvelni foglak –mosolygok fel rá szélesen, s mit sem törődve azzal, hogy arcát minimum megfejteni nem tudom, közelebb lépek hozzá, és olyan szorosan, ahogy az a pálcika karjaimból kifér megölelem, s arcomat ruhájába temetve rejtem el orrom bőrdzsekijének dombjaiba, ahonnan ismét kellemes Ruru-san illat kígyózik tudatomba... nem merek rá felnézni, helyette a félreérthetőség miatti gondolatoktól elpirulva bámulom egy centiről a kabátja zipzárját, s várom, hogy reagáljon... Hosszú percek telnek el, mire sóhajtva átölel, miután ledarált valami olyasmit, hogy „egyáltalán nem így értettem, de ez is valami”, majd állát buksimra támasztva magához szorít, s nekem valamiért különös melegség keríti hatalmába mellkasom... olyan intimmé válik a helyzet, hogy a kelleténél jobban kezd égni a pofim, és fogalmam sincs miért... hiszen épp barátilag ölelgetek egy férfit... aki meleg... és akinek az illatába nem mellesleg holt biztos belezúgtam. Ez jelenet valamit? Vajon ha megkérdezném, hülyének nézne? Épp most vallotta be, hogy a saját térfelén játszik... a helyzet ennél bizarrabb már úgy sem lehet! - Ruru-san...  – ásom ki arcomat végre ruhái közül, s ahogy kérdően lenézve rám fürkészi arcomat szükségesnek érzem lesütni pilláim, mielőtt belekezdenék a hülyeségembe... basszus. Ez... ciki lesz. - ne nézz hülyének... de az hiszem, hogy én beleszerettem az illatodba... nagyon... abnormális? – markolom meg fölsőjét enyhén elsüllyedési kényszert érezve, és attól tartok ez meg is lesz, ha még egy percig felvont szemöldökkel bámul le rám. Nagyon hülyének tarthat... ez nem egyenlő azzal ha valaki az identitását vallja meg valaki másnak... Eltol magától, s mélyen a szemeimbe nézve lehajolva hozzám simítja orrát az enyémhez, amitől valamiért nagyon hamar érzem magam egy fáklyának, mert kábé úgy lángolhat az arcom, mintha felgyújtottak volna...  remeg a térdem, a gyomrom hirtelen ugrik össze, s ahogy illata hájából közvetlen orromba kígyózik, erősebben, mint eddig bármikor úgy érzem, hogy elájulok... miért... miért érzem ezt? Tisztéra olyan vagyok, mint egy tini lány az első csók előtt... Nem szól egy szót sem, csak halvány, eddig számomra ismeretlen fél mosollyal ajkait az enyémhez érinti, s lágyan simogatva segít nekik a döbbenettől nagyon nagyra elválni...  olyan lágyan simul szája az enyémre, olyan játékosan siklik nyelve a számba, hogy térdeim megroggyannak, s kapaszkodva szorítom össze szemeimet, mint egy tini csitri, akit a sarki szobanövény mögül kémlelt szépfiú kap le... Elszégyellem magam, de még sem tudok elszakadni tőle, s hagyom, hogy a belőle áradó finom illat elbódítson, s nyelve érzékien járja körbe számat... egy perc sincs az egész,. Mégis mikor elválik tőlem, erőnek erejével kell visszafognom magam, ne hogy utána kapjak... Halvány kis mosollyal nyom egy cuppanósát a homlokomon leledző szőke hajzuhatagra, hogy aztán komoly arccal megfogva vállaimat vonja lassan visszatérő figyelmemet magára. - Nem abnormális. Ahogy ez sem. Gondold végig, hogy még mindig vonz-e az illatom, és ha visszajöttem a turnéról, mondd meg mire jutottál – mondja nagyon megfontoltan, én pedig bizonytalanul bólintva hagyom, hogy egy utolsó hajsimogatás után ellibbenjen, s egyedül hagyjon az elmúlt öt perc sokkhatásával. Most... én komolyan megcsókoltam egy pasit? Jobbat mondok... ő csókolt meg és én hagytam? Miért... miért nem éreztem undort? Miért csókolt meg? Miért remegtem meg...? Élveztem egyáltalán? Idegesen borzolom össze hajamat, s csempergetve pillantok fel az égre, ahol  a szép kék ég kacsint le rám, s nem segít ezzel egy kit sem a problémámon... most akkor... konkrétan mit is kéne tennem? Gondolkodni... nehéz lesz, mert azt nem szoktam... Miért nincs leírva a munkaköri leírásomba, hogy ilyenkor mit kéne tennem? Wááááááááhh.... * Kicsit vagyok csak összezavarodva... hetek óta nem beszéltünk, és Ruru-san úgy ment el, hogy egy szót sem váltott velem... küldtem neki egy Kai-chan telefonjára, mert hogy csak az ő telefonja volt meg, hogy vigyázzon magára és hozzon nekem szuvenírt, de... ez akkor is furcsa. Lehet, hogy azért nem közeledett felém, hogy gondolkodni hagyjon? Ez viszont nem szép dolog tőle, mert csak még inkább elbizonytalanít... Pár napja már aludni is alig bírok, mert akárhányszor lehunyom a szemem, a csók lebeg a szemeim előtt, és reggel olyan vörös fejjel kelek be, hogy Yuji, aki ébresztőóraként üzemeltetve önmagát, mikor beugrik, nem igazán érti, hogy a pucérsága tényétől jövök zavarba, vagy önmagamtól... de hát... én nem vagyok meleg! Miért álmodnék akkor arról, ahogy egy másik pasi a nyelvével a számban kalandozik? Az viszont igaz, hogy nem rég mentek el, de már most hiányzik... mikor is? Három hete, két napja és lássuk csak... egy óra negyvenkét perce. Na jó, ez valószínűleg már tényleg kórós. Miért számolom én, hogy mennyi ideig van távol tőlem? Meglehetősen durcásan lépek ki a liftből, s szemöldökömet összehúzva. Elbújva sapimban próbálok annyira riasztó lenni, hogy meg se próbáljon senki sem a közelembe jönni. Főleg nem Tora-san... mióta Kacsa-sama elment egyfolytában ott van ahol én, és van az a fura érzésem, hogy direkt... nincs kedvem megint azon agyalni, hogy vajon egy univerzális tisztító üvegével miket művelhetne velem... főleg, most hogy Ruru-san nincs itt, hogy megvédjen.. Kétlem, hogy vagyok annyira killer, hogy kiüssem őt... Mintha megérezte volna valaki, hogy ma antiszociális leszek, megragadja a karomat, s az egyik a mosdókhoz vezető folyosóra berántva szegez a falnak, nem éppen kedvesen, de éppen annyira gyengéden, hogy ne épüljek a csempébe. Egy percre még az ihlet is bennem marad, és megszólalni nem merek, és akkor már valóban torkomra forr a szó, mikor megpillantom Tora-san meglehetősen gonosz mosolyát. - Mi ez a borongós kedv ma? Jobban áll a mosoly, Take-chan – jegyzi meg holt nyugodtan, én pedig a lehető legcsúnyábban nézek rá, hátha meggondolja magát, és nem készít belőlem posztert. Fotogén vagyok, de nem ennyire... Persze nem tart sokáig a bátorságom mert, ahogy közelebb lép, úgy lapulok inkább, nehogy akár egy ujjal is hozzám tudjon érni... nem azért mert undorodnék tőle, hanem... mert félek tőle. Ha igaz, amit Ruru-san mondott róla, akkor nagyon nagy bajban leszek, ha nem lécelek le két másodpercen belül, ami alapból nehéz feladat, tekintve, hogy a testével a létező össze szabad, menekülésre felhasználható négyzetcentimétert elfoglalja... - Tora-san... nekem próbám van és ha nem sietek kinyírnak... – hintem el halkan, határozottnak szánt hangnemben, mikor is ő csak jól szórakozva felnevet, s egyik kezét fejem mellé támasztva hajol le hozzám, leheletével arcomat csiklandozva. Elfordítom fejem, s ijedten próbálkozok meg oldalt elállani, de azt az utat is elvágja másik kezével, ezzel totális csapdába ejtve. - Tudod, nem szoktam meg, hogy veszítsek. Főleg nem Kouyou ellen. Tudom, hogy mondott rólam pár dolgot, de hidd el, nem csak egy trófea lennél számomra – duruzsolja negédesen, s én szemem sarkából rápillantva kezdem el fürkészni rezzenéstelen arcát, amire egy számomra nagyon is idegen, és ijesztő kifejezés ül ki. – Kouyou hidd el, nem így gondol rád. Mennyi is az idő? Azt hiszem épp most ébredhet fel az aktuális esti ribanca mellett – pillant rá órájára, de nekem valamiért csak az utolsó mondat ragad meg a fejemben, ami arra sarkallja szemeimet, hogy nagyra tágulva pillantsanak rá. Mi az, hogy aktuális ribanca? Ruru-san nem olyan... azt mondta, hogy változni akar! Megcsókolt... nem kezdene ki másokkal, igaz? Biztosan nem, mert én... én mi is? Nem vagyok senkije... fontos vagyok ennyire neki? – De édes – mosolyodik el gúnyosan a gitáros, miután alaposan végigtanulmányozta a pofimra kilő gondolatokat. Érdes ujjait arcomra simítja, s fülemhez hajolva nevet fel karcosam.-  Azt hiszed, hogy egy percig is türtőzteti magát miattad? Minden este kinéz magának valakit, jól megdugja, és közben egy percig sem gondol rád. Nem tetted szét neki a lábad, Take-chan... így már nem kellesz neki. Nem miattad fog változtatni a rutinján, elhiheted nekem – suttogja, engem pedig kiráz a hideg a nyakamon végig sikló leheletétől, hajszálaitól, amik apró tüskékként szurkálják bőrömet. – Eldobott magától, de én nem foglak. Csak gondold meg. Kényelmesen löki el magát mellőlem, s egy játékos puszit nyomva orrom hegyére, zsebre vágott kezekkel sétál el, mint aki jól végezte dolgát, az én agyamat pedig elborítja a kétségbeesés. Ne, Igazán gondolom végig, hogy miért teszem, holott tudom, hogy később ordas nagy bolondnak fogom magam tartani. Előkapom a telefonom, s Kai-sant kikeresve hívom, s mikor egy álmos hang beleszól rögtön Ruru-sant kérem. Nem igazán érti ki vagyok, de mikor második habogásra kinyögöm, hogy Takeru az a galád, aki felébresztette reggel nyolckor álmosan felnevet, s két percet kér tőlem. Feszülten várok, és mikor végre meghallom az álmos, rekedtes hangot, amit már hiányolok egy  ideje megremeg a kezemben a telefon, úgy ahogy a hangom is mikor megszólalok. - Ruru-san... ugye... ugye fontos vagyok neked? Ugye kellek neked? Kérlek... ne nézz másra rajtam kívül... – hebegem halkan, és reménykedem benne, hogy nem fog nagyon hülyének nézni... érzem, ahogy valami mardossa a torkom, és csak remélni merem, hogy nem a sírás az, azért csak szipogva nyelem vissza bármi is az ami feltörni szeretne. Tiszta hülye vagyok. Hetero létemre, azért könyörgök egy másik pasinak, hogy ne csaljon meg... megcsalni? Te hisz... együtt sem vagyunk... milyen jogon kérek tőle ilyet? A legjobb lenne, ha szépen csöndesen a falba verném a fejemet...

2011.08.21. 15:46 Rauko

Uruha Takerunak és Hiya-chanomnak   - Tora megint akciózik - nyögi ki Yuu, ahogy figyeljük, hogy közelebb lép Takeruhoz, aki láthatóan meggörnyedt. Mi baja lehet: - Menjünk - morgom, és elindulok, Yuu, pedig követ. Ahogy közelebb érünk, szinte ide látom, hogy Shinji farka már félárbócon áll. Beindult Takerura, ezt tagadni sem tudná, de ha csak rajtam múlik, az életbe soha nem kapja meg! - Nocsak, Kouyou! De, hogy látlak! Csak nem te is ebédelni mész? - fordul felém, mikor meglát minket. Yuu nem szól, ő ebbe nem szeret belefolyni. - De, pontosan oda megyek. Takeru pedig velem jön – mondom, nyugalmat erőltetve magamra. Pedig legszívesebben belemásznék ököllel Shinji undok képébe. Kezem Takeru vállára teszem, mire egy halk, pici sóhaj szökik ki édes ajkai közül. Magamban elmosolyodok, és Yuu felé irányítom, ami persze Shinjinek picit sem tetszik. - Már megígérte nekem, hogy velem ebédel. Tegnap, amikor együtt teáztunk - magyarázom a gesztust. - Nolám, ezt felétek már így hívják - jegyzi meg gúnytól csöpögő hangon. Tudom, hogy aljas rohadék, de nem hittem, hogy ennyire. - Ne légy ennyire puhapöcsű, úgy sem fogod sokáig bírni, hogy ne nyúlj hozzá. Nem fog menni, mert ahhoz te túlzottan is szeretsz játszani. Tudom... ismerlek – vigyorog rám azzal az aljas, mindent tudó vigyorral, amit annyira, de annyira utálok benne! Yuu eszmél, és karon ragadva Takerut, elindul kifelé. - Ha hozzáérsz, megöllek - sziszegem Shinjinek, és választ sem várva indulok el utánuk. Olyan ideges vagyok, hogy remeg a kezem, de próbálom nem mutatni. Yuu érintése szakít ki a gondolataimból, mikor már a dohányzóban állunk és cigizünk. - Ne hallgass rá, csak azért mondta, mert tudja, hogy jobb vagy nála – mondja, majd mosolyogva int a fejével Takeru felé, és elindul kifelé. Én a pici énekest nézem. Nem kerülhet Shinji karmai közé, és nem csak azért, mert nekem is tetszik. Összeroppantaná.. olyan kicsinek és gyengének látszik. - Mondd Ruru-san... miért vagy rosszban Tora-sannal? – kérdezi finoman. Tudom, nem faggatni akar, csak kíváncsi. De akkor is végig kell pörgetnem az agyamban mindent. Kifújom a füstöt, és elmélkedek egy ésszerű válaszon, amivel nem mondok sokat és nem hazudok neki. - Más életfelfogásunk van... jobban mondva egy ideje már más. Tudod, sokáig jóban voltam vele, de azt hiszem, kezdem megunni, amit csinál. Vagy nem is tudom, talán belefáradtam...  – mondom, majd sóhajtva masszírozom a homlokom. Nem... nem ez a teljes igazság. - De az is lehet, hogy egyáltalán nem különbözök tőle és csak hitegetem magam azzal, hogy jobb vagyok nála.  Amit várnék, az az, hogy itt hagy. Ennek ellenére arra eszmélek fel, hogy közelebb lép, és megölel. Komoly önuralom kell, hogy visszafogjam a testem, nem szabad reagálnom rá. Elijeszteném... De olyan puha, annyira édes és olyan jó illata van. Pézsma-féle, és szeretem ezt a kissé keserű illatot. Istenien áll neki. - Ne foglalkozz vele, Ruru-san! Szerintem te egy nagyon jó ember vagy! Legalábbis biztosan jobb vagy egy olyan embernél, aki üdvözlésként a hátsóm környékén matat...  – Hirtelen meglep, de ideges is vagyok. Viszont mielőtt ezt kifejthetném elenged, kordul egyet a hasa és morcosan néz rám. – Viszont, én éhes vagyok. És mivel megfosztottál a chipsemtől, kötelességed megetetni! - Mint valami mérges kölyökmacska... édes! Elindulok befelé. Ő engedelmesen követ, és már Shinji sincs sehol.. - Gyere, felmegyünk a terembe, Kai-chan hozott ma is ebédet mindenkinek, neked is jut - mosolygok rá, mire felcsillannak a szemei, de pici pír szökik az arcára. - Nem fogok zavarni? - kérdezi félve, mikor belépünk a liftbe, és megnyomom a legfelső emelet gombját. - Dehogyis - mosolygom. - Kai-chan mindig eltúlozza az étel mennyiséget, így legalább egyszer elfogy nevetek fel. Ő csak pislog rám, majd megint közelebb lép, és mire újra eszmélhetnék, megint megölel, és mintha szagolgatna. Nem kommentálja, nem szól egy szót sem, csak áll előttem. Nem bírom, megölelem én is és még jobban magamhoz húzom. Arcomat a hajába temetve szippantok én is nagyot kellemes illatából. - Vigyázni fogok rád - suttogom kábultan, mire picit eltol és felmosolyog rám. - Köszönöm, Ruru-san - mondja édesen csillogó szemekkel. Olyan jó lenne megcsókolni... annyira szeretném érezni az ajakit... de ettől a beteg, minden bizonnyal nem kellően megfontolt ötlettől megment a lift. - Nos, itt vagyunk - mondom, és kiterelgetem a liftből. - Ez a Gazette szintje - jelentem ki büszkén. - Tekintve, hogy jól hozunk a cégnek és nekünk vannak a legdrágább holmijaink, itt csak mi vagyunk. - Ahogy haladunk a folyosón, megmutogatok mindent. A hangkeverő szobát, az öltözőt, Ruki külön öltözőjét, és a mosdót, ahonnan megint hányás-hang szűrődik ki. - Valaki beteg? - kérdezi aggódva. - Takanori elrontotta a gyomrát - fejtem ki neki. - Ilyenkor hisztis, kibírhatatlan - sóhajtok fel. - De azokkal mindig jó fej, akiket először lát így közelebbről, szóval ne félj - kacsintok rá, mire mosolyog, bólint, majd követ. A folyosó legvégén, a próbaterembe nyitok be. - Vendéget hoztam - jelentem be, mire mindenki felkapja a fejét. - Takeru a SuG-ból - mutatom be a pöttöm jövevényt, mire mindenki szépen bemutatkozik neki. Az alapzajt az új album adja, legalábbis a már felvett számok. A Hyena, a Regnet, a Chizuru. - Ez az új album? - néz rám Takeru. - Igen, de még nincs kész. Ezen dolgozunk, mert a tervek szerint július negyedikén ki akarjuk adni, aztán turné. - Takeru-chan, gyere, egyél - ragadja meg vendégünk karját Kai-chan és leülteti az asztalhoz. - Mit hozzak neked? Akármelyikből ehetsz, mi már ettünk - csillannak meg a szemei. Én Yuu mellé ülök le. - Legalább Kai-nak van kit pátyolgatni - nevet fel Yuu, mikor Kai már a gyógyteákat kínálgatja Ta-channak. - Igen - helyeselek. - Már kezdek kicsattanni az egészségtől - röhögök fel én is, mire Kai hátrapillant, és egy gyilkos pillantással mindkettőnek leolt. Akira is mellénk telepszik. - Közelebbről is aranyos - mondja halkan. - Tudom - hagyom rá. - Shinji rászállt már? - kérdezi, mire felé fordulok. - Gondoltam - sóhajt fel. - Nem fogom hagyni, hogy elrontsa. - A hangom halk, de határozott és Yuu, meg Akira is egyetértően bólint. - Akármikor felhozhatod - teszi a vállamra a kezét Akira, mire hálásan mosolygok rá, de a következő pillanatban kivágódik az ajtó és megjelenik Ruki. - Ahh, elegem van - puffogja, de ahogy meglátja Takerut, lefagy a mozdulatban, és inkább a zsebébe nyúlva kap elő egy rágót. Ő is illedelmesen bemutatkozik, és engedelmesen ül le, és kortyolja el Kai egyik csodateáját, ami majd helyre teszi a gyomrát. Mi persze már a szagától rosszul vagyunk, de engem most leköt, hogy nézzem Takerut. Olyan szép... annyira természetes és olyan aranyos. Szeretném, ha a párom lenne, ha megvédhetném és megölelhetném. De a turné miatt eleve esélytelen lenne a dolog. Viszont akkor legalább jó alkalmam lesz, hogy elmondjam neki, hogy meleg vagyok. Akkor lesz ideje átgondolni. - Ruru-san, ideje mennem - áll meg előttem hirtelen gondolataim és vágyam tárgya. - A többiek nem tudják, hol vagyok - mosolyog rám. - Lekísérlek - jelentem be, és nem is várok választ. Ő mosolyog, majd elköszön mindenkitől, és még elfogadja a Kai-chan által csomagolt kis pakkot is. - Ne haragudj Kai-chan miatt, mindenkivel ilyen - mondom, mikor már lefelé megyünk a lifttel. - Semmi baj, nagyon aranyos volt - vigyorog rám, majd megállunk. Ő felém fordul, még egyzer megölel, majd kiszáll és elköszönöm. Én még figyelem, ahogy bemegy a próbatermükbe. Legalább most tudjak rá figyelni, amikor velem van. De ahogy záródna a liftajtó, még beront Shinji. - Kouyou - vigyorog rám. - Meg akarod fektetni? Csináljuk ketten. - Hányingerem van tőled - jelentem ki. - És ha Takeruhoz érsz, letekerem a pöcsödet - lépek közelebb. - Ne izgasd magad - nyalja meg ajkait. - Elég lesz annyit tennem, hogy elmesélem neki, mekkora állat voltál. Hidd el, ő fog hozzám szaladni - kacsint rám, majd megáll a lift, és ő kiszáll. Nagy levegőt véve gondolok végig mindent. De most nem fogom zavarni Takerut... majd ha végeztek ők is. Délután majd lemegyek, és elmondom neki őszintén, hogy milyen ember vagyok. És onnantól ő majd eldönti, hogy mit szeretne a továbbiakban. *** - Jó ötlet ez? - kérdezi Yuu. - Nem lenne elég akkor elmondani, ha megyünk a turnéra? - Addigra Shinji elmondja - veszem fel a táskámat a vállamra. - Inkább tőlem tudja meg - sóhajtok fel, és elindulok lefelé. Odalent vannak már, az aulában ücsörögnek. Én odalépek a SuGhoz. - Ruru-san - ugrik fel Takeru. - Beszélnünk kell - mondom rideg hangon, mire nyel egyet, de követ a dohányzóba. - Megelőzvén a bajt, elmondom én, mielőtt Shinjitől tudod meg - sóhajtok fel,. mikor már kettesben vagyunk. - Ugyanolyan voltam éveken tá, mint ő. Együtt rángattunk be staffosokat és kezdő zenészeket a raktárakba vagy üres próbatermekbe. Évekig csináltam, de ráuntam. Ezen próbálok most változtatni, és ezért is akarlak megóvni téged Shinjitől. - Miért, Ruru-san? - kérdezi furcsa hangon. - Mert én is meleg vagyok Takeru, és fontos vagy nekem - ejtem ki a slyos szavakat és várom, mit reagál.

2011.08.10. 21:03 Hiya-chan

Takeru: Már öt perc után rájövök, hogy Ruru-san a legkedvesebb és legjófejebb senpai féleség, akit ember valaha kívánhat maga mellé, ugyanis, mikor ő maga ajánlkozik, hogy kifizesse a poci termelését, máris szívembe lopja magát... mintha csak természetfölöttien érezné, hogy még mindig el vagyok égve... Izgatottan mocorgok a puha, kipárnázott széken, s mikor elém kerül a sajttortám a szemim orgazmusban folynak el, s nem soká az ízlelő bimbóim is, mikor hónapok óta először suttog kedveseket a torkomnak egy falatnyi fincsi csoda... mmm... Ruru-san... én egyszerűen imádlak! Érdeklődve pillantok az említettre, aki csupán elmélázva figyel, bennem pedig felötlik két bámulása között a kérdés, hogy vajon ő miért nem érzi úgy, hogy most azonnal két kilóval nehezebbé kell válnia a sok édességtől... nem ember az, aki nem vadul meg ettől a cukorszagtól... - Ruru-san, te nem eszel? – pillázok rá hatalmas szemekkel, magamban azt mérlegelve, hogy  mennyire lehet normális, hogy nem olvad el a boldogságtól egy ilyen szép és nyílván ezernyi fincsi édességgel teli helyen... Persze az is felrémlik bennem, hogy esetleg nem olyan haspók és kiéhezett, mint én és ez lehet az oka, hogy nem zabálja fel szinte azonnal az itt fellelhető étel készletet... én megtenném. Már mikor beléptem, már akkor rám kacsintott még pár szelet süti, s szinte riszálták a marcipánjaik azért, hogy az én villám által haljanak meg...   - Nem vagyok nagy süti-rajongó... – vallja be magát rendesen összehúzva, barna szemeivel kerülve tekintetem, én pedig másodpercek alatt dermedek meg úgy, mintha ice tea folyna az ereimben... biztosan csak viccel. Hát nem létezik, hogy egy ilyen kedves ember ne szeresse az édességet! Lehetetlen... biztosan csak szégyelli, hogy nem tud olyan kulturáltan magába tömni mindent, mint én! De hiszen az nem probléma! Ha kell, akkor az ő arcára is egy Ázsia térképet varázsolok morzsából!   - Ugyan már! Egy ugyanilyet hozzon még, kérem – pillegem kis kutya faktorral a pincérnek, aki  bólintva szelel el, hogy hamarosan megmutassa Ruru-sannak, hogy mennyire nem tudja, hogy valójában ő odavan a sütikért... gaz tett, nem befalni őket, ha már ilyen szépre bajlódták őket... - Utálok egyedül enni – magyarázom meg torkosságom és hevességem felé pillázva apró kis mosollyal, ő pedig megenyhülve méregeti lassan egyre zavartabb pofimat... nem is tudom miért gyanakodtam rá. Hiszen lehetetlen, hogy ő rossz ember legyen! Hát meghívott sütizni! És... nem szeretne velem barkóbázni egy sötét helyen, ahol nyilván nem a felmosó kezdene el először taperolni... belegondolni is fura, hogy Tora-san mit tett volna velem... tulajdonképpen mit is tehetett volna? Mit csinál két pasi egy sötét helyen? Egymással?   - Gondolom úgysincs választásom. Egy életre kielégítem az édességhiányomat, ha veled vagyok – hinti el vigyorogva, nekem erről pedig egy nagyon vidám és édes kis kacsa jut eszembe, s ettől képtelen vagyok megállni, hogy az én szám is erősen felfelé görbüljön, villogtatva a fogkrém reklámba illő fogsorom... nem is értem miért nem vigyorog többet! Nagyon jól áll neki! olyan... kacsás... de határozottan barátságosabbá teszi az arcát, se nem tűnik úgy, mint aki két percen belül olyan dolgokat tesz, amit nem néznék ki belőle... Meg is van! A következő célom az lesz, hogy Ruru-sant minél többször lássam mosolyogni! Takeru... te vagy a legönzetlenebb ember, akit valaha ide száműztek egy idegen bolygóról!   - Az kizárt, annyit nem lehet enni – űzöm el kétségeit afelől, hogy ez lehetséges, s hangosan, jókedvűen kacarászva vadászok még egy falat sajt tortát a villámra, hogy bekapva éljem át az ízlelőbimbóim ujjongásának örömét... szinte hallom, ahogy sikítanak az élvezettől... Ebbe belehalok... már értem, hogy Yuji miért visít minden egyes alkalommal kis malacokat is megszégyenítő módon, mikor meglát egy szelettel belőle... mondjuk az ő esetében ezt az állapotot bármi kiválthatja, ami ehető és nem okoz azonnali halált... gyakran elgondolkozom azon, hogy vajon miféle létforma leledzhet az ő gyomrában, mert hogy az több dolgot nyel be, mint egy szemetes rövid élete során, az tuti...   - És, milyen nálunk? – érdeklődik a sütijével bénázva, én pedig a villámat szopogatva merengek el a  megfelelő válaszon. Azt leszámítva, hogy rendszeresen érzem magam útvesztőben, s hogy ettől percenként tör rám a kétségbeesést, na ettől eltekintve nagyon is jó hely... az pedig külön jó pont, hogy a próbaterem van annyira hang szigetelt, hogy ne lehessen hallani Yuji vagy az én halál hörgésem, mikor egymásnak esve birkózunk a földön, azon versengve ki tud nagyobb lyukat csiklandozni a másik oldalába...   - Nem olyan rossz. Bár furcsa még... de nagyon örülünk neki – örömködök egy sort, számmal szinte körbe érve fejemet, ezzel szinte egészen világosan jelezve, hogy én már annyira boldog vagyok, hogy az már abnormális... vagy azt, hogy az arcom teljeséggel nem evilági, mert ilyen édes vigyort produkálni már törvénybeütköző...   - Hihetetlen is marad egy darabig.... körülbelül az első fellépésig. Emlékszem, én anno minden reggel elnevettem magam, amikor bejöttem, hogy nem lehet, hogy én itt. Pedig akkor még nem is volt ekkora cég a PSC – meséli  a régi emlékektől elöntve, s az én szemeim előtt felsejlenek a ma reggel és a szerződés kötés reggelének pillanatai, mikor Masato két percenként pofozgatott, hogy eszméletemnél maradjak... valahogy nehezemre esett befogadni, hogy tulajdonképpen itt a lehetőség, hogy több ezreket boldogítsak majd a hangommal... az pedig már egészen képtelennek hatott, hogy mindez tényleg valóság legyen... persze Chiyu az első hátba vágás után tudatosította bennem, hogy nem csak a gerincem környékén bizsergő tenyér lenyomata valódi, hanem maga a cég is, aminek légkondicionált előcsarnokába belépni készülünk...   - Igazad lehet, de akkor is... – kezdek bele végeláthatatlan két napi tapasztalatomnak arról, hogy milyen elképzelhetetlenül jól esett reggel arra kelni, hogy melózni megyek és ez mögött nem a mosogatást, valami gyors étteremben, hanem az éneklést észleltem. Azt elregélem, hogy régebben milyen elképzelhetetlennek tűnt ez, s mikor a demókat vettük fel, hogy házaljunk vele, mennyire reménnyel voltunk tele, annak ellenére, hogy volt mikor a vacsi alatt egy a szomszéd nénitől kikuncsorgott kis rizsgolyót értettünk.. persze neki nyilán már nincsenek ilyen gondjai, és csak remélni merem, hogy én is ilyen jól megélek majd abból, amit imádok csinálni... vagy ismét kiülök a szomszéd küszöbére, és addig kaparom az ajtót, míg nem adnak enni... az éhség... kihozza az emberből az állatot... Ő pedig figyelmesen, csendben hallgat s engedi, hogy minden apró kis kövecskét lebeszéljek a szívecskémről, mely megkönnyebbülten dobog mellkasomban, a pillangós tetoválásom alatt... s ettől Ruru-san percről-percre feljebb lépked a lelkem ranglistáján, s elraktározom kis buksimban, hogy ő olyan ember, aki gond nélkül képes lesz támogatni a bénázásaim és az ügyetlenségem ellenére is... meg a hülyeségem ellenére... komolyan ilyen mázlival lottóznom kéne... Ruru-san... én már most imádlak!   * Kopogó szemekkel állok a büfé pult előtt, s várom, hogy a büfés néni leszenvedje a polc tetejéről az ott ragadt sajtos chipset, amit voltam olyan galád, és az ő laza 150 centije ellenére is kértem... persze most meg is szenvedem a következményeit, mert a hasam már Godzillát megszégyenítő morgásokba kezd, amit gyanítom a PSC egész, népes kis tábora hall... már csak arra leszek kíváncsi, hogy mikor rohannak el az ember azt sikítva, hogy valami elvetemült szörnyeteg les rájuk az egyik emeletes ház mögül... Mikor vagy már tíz perce szerencsétlenkedik, bocsánatkérő mosollyal fordul felém s villámgyors nyugdíjas sebességben csoszog a raktár felé, hogy ott katasson valamit, amivel nyilván az ebédemet fogja megszerezni korgó pocim számára, ami pár percen belül önmagát fogja megenni... Szinte fizikai fájdalmat okoz a tudat, hogy minden evés nélkül töltött másodperccel fogyok... lelki szemeim előtt már beesett arcom és kilátszó bordáim kacsintanak rám, melyeken Mitsuru nemes egyszerűséggel kopogja le az egyik gyerekdalt a sok közül, amit olykor unalmas pillanataiban dobolgatni szokott... Szinte halál hörgök, mikor a néni végre visszabotorkál egy kisebb fajta létrával, s miután lépésenkénti megpihenés után végre oda ér, vakmerő bátorsággal kezd csiga lassú mászásba... közben pedig olyan érzést keltenek a fájdalmas és ijedt arckifejezései, mintha legalább egy több ezer méteres hegyet szeretne legyőzni... szinte látom magam előtt a hófedte csúcsokon leledző chipses zacskót, amit a szívrohammal dacolva kísérel meg lehalászni... pedig csak két méterre kell felnyúlnia.   Fáradt sóhajjal hajolok rá a pultra, s kezeimre támasztva államat, ahogy a mama magát kommentálva kapálózik, s magamban azon imádkozom, hogyha leesik, a kórházban ne engem jelöljön meg a baleset kiváltó okának... ciki lenne egy néni miatt szenvedni... a nénik... furcsák... Elgyötört sóhajjal szorítom pici pocimra kezemet, mikor az kordul egy hatalmasat, ezzel már lassan valós fájdalmat okozva nekem... a pultra feküdve szenvedek látványosan, és azon meditálok, hogy túléljem még azt a fél órát, amíg a néni elkeseredett harcot vív az ételért... gyerünk néni, menni fog ez! Ha a gurulós szatyorral úgy száguldozik, mint egy forma 1-es versenyző, akkor ez sem lehet probléma!   - Szia Takeru-chan... – hallok meg egy mély hangot hátam mögül, s körülbelül ezzel egy időben érzek meg egy kezet fenekem tájékán matatni, amitől jelentős sokkot szenved el éhezéstől legyengült lelkecském, ami arra sarkkal, hogy atlétikai tudásomat összeszedve ugorjak kis híján a pult mögé. Nagy szemekkel pördülök meg, s védekezően magam elé kapva macskafüles sapkámat álok készen arra, hogy azt a barmot, aki az imént szexuális molesztálásba kezdett legyilkolhassam de brutálisan... persze mikor szembesülök azzal, hogy az illetőnek, aki itt garázdálkodik max bimbóig érek, visszaveszek a lendületből, s csupán bátortalanul csapkodom meg kicsit cicás sapim fülcsekéivel. – Bocs, nem akartalak megijeszteni... - Akkor miét taperoltál le? – érdeklődöm még mindig teljesen ledöbbenve, s egy percre megijedek, hogyha így folytatom a szemgolyóim rövid úton fognak megismerkedni a padlóval... védekezően lapulok a pultnak, ő pedig könnyedén nevet fel, hogy azután egy széled vigyort rám villantva pillanthasson le rám, mint valami védtelen őzikére... szemeimmel azonnal menekülési útvonalat keresek, de mikor az egyetlen egy, ami felmerül egy kaktuszon túl vezet inkább elvetem, mert valamiért nem tűnik túl csábítónak a spontán tűpárnává válás...  főleg hogy utána Tora-san ápolás címszó alatt próbálna meg valami sokkal nagyobb tüskével ijesztgetni... - Mert az ember, mindig azt támadja be, amit az orra alá nyomnak. Örülhetnél neki, hogy nem valami durvábbal találtalak meg – fonja kezeit keresztbe fölényesen, én pedig a mellettem lévő kaktuszra pillantva hálát adok az égieknek, hogy Tora inkább a kezét használta, mielőtt még megkísértette volna a kaktusszal fenekelés ötlete... Leeresztem eddig sapkát fegyverként tartogató kezemet, s pocimhoz szegezve azt kezdek bele masszírozásába, hátha ettől elmúlik a kellemetlen érzés, mit a kongó üressége okoz... tehetetlen szenvedésemnek a néni elkínzott nyögési szolgáltatnak háttérzajt a létra tetejéről, s ahogy szemem sarkából rápillantok eltölt az a sanyarú érzés, hogy én ma itt nem fogok enni... talán mégis csak jobban tettem volna, ha eszek abból az izéből, amit Yuji ebéd címén hozott ide... mert hogy az nem volt kaja az is biztos... rám kacsintott az egyik mazsola! Mégis legalább tele lenne a pocim, teljesen mindegy hogy utána párszor még találkoztam volna a WC-ben azzal, amit lenyeltem... - Ahh, akkor jó... – nyögöm ki erőtlenül meggörnyedve, szabad nem épp pocakomat masszírozó kezemmel a pultba kapaszkodva, mielőtt összeesek az éhségtől... persze ez nem kerüli el a figyelmét, s rosszat sejtető mosollyal lép közelebb, hogy bizalmasan intim szférámba hatolva villanthassa rám legkétesebb arckifejezését, amitől hirtelen szökik a pulzusom vagy százötvenre... a minap történt, kis szertár meghívása után nem feltétlenül vagyok biztosa abban, hogy két méternél közelebb kéne engednem magamhoz... sőt távolabb, mert biztos vagyok benne, hogy van valami nála, amivel még két méterről is könnyedén képes lenne zaklatni... Persze az még mindig rejtély, hogy hogyan, de a részletekben való elmerülés nélkül is jól tudom, hogy nem tetszene... - Csak nem éhes vagy, Takeru-chan? Meghívlak... – folytatná kecsegtetőnek induló ajánlatát a sötét hajú gitáros, mikor is két másik kollégája tűnik fel, nem épp a boldogságtól túlcsordulva, ami talán Yuu-san gyilkos tekintete és Ruru-san összeráncolt, mérges kacsához hasonlatos arckifejezése tudat velem a legtisztábban... Valamiért az eddig  a néni nyögéseitől zengő csend most feszült lesz, s nekem kezd egyre inkább szemet szúrni a Ruru-san és tigris névre hallgató barátjának  villámokat szúró tekintete, amikkel gyanítom percek alatt tudnának legyilkolni bárkit... – Nocsak, Kouyou! De, hogy látlak! Csak nem te is ebédelni mész? - De, pontosan oda megyek. Takeru pedig velem jön – jelenti ki teljes lelki nyugalommal az említett, kijelentését megerősítendően kezét vállamra téve, amivel sikerül végül kiszabadítani Tora igencsak széles teste mögül, ami eddig gigantikus falként hatalmasodott fölém. Hirtelen önt el a hála és a megkönnyebbülés, s ettől vezérelve legszívesebben magamhoz ölelném és jól megszorongatnám megmentőmet, ám ő Yuu-san felé irányítva néz halálosan komolyan farkasszemet Tora-val, akinek eme mozdulatsorra úgy sötétül el tekintete, mint egy vérbeli sorozatgyilkosnak... s mikor nyitná a száját, hogy mondjon még valamit, Ruru-san megelőzi, s leintve húzza ki magát. – Már megígérte nekem, hogy velem ebédel. Tegnap, amikor együtt teáztunk.   - Nolám, ezt felétek már így hívják - mosolyodik el gúnyosan Tora, szavai csípősen szelik ketté a szikráktól pattogó levegőt, Ruru-sant nem kevés méreggel megtöltve, amitől csupán idegesen szorul össze szája, amitől nekem abszurd módon Donald kacsa jut róla az eszembe... azután az, hogy mikor ilyen meglehetősen fura dogokról tárgyalnak, nem feltétlenül kéne q gyerekkorom felidéznem... mit gyerekkor! Tegnap reggel is azt néztem... – Ne légy ennyire puhapöcsű, úgy sem fogod sokáig bírni, hogy ne nyúlj hozzá. Nem fog menni, mert ahhoz te túlzottan is szeretsz játszani. Tudom... ismerlek – vigyorogja, de mielőtt egyáltalán megkísérelném felfogni, hogy miről is folyik a beszélgetés vagy öt perce, Yuu-san karon ragad és bandatársa kíséretében rángatnak el onnan, míg én tátogva próbálom összeszedni a gondolataimat és míg könnyes búcsút veszek a sajtos chipstől, amit a néni éppen ebben a pillanatban szenvedett le a polcról...     Mikor eléggé úgy érzik, hogy messzire értünk, s valójában már a dohányzóban szobrozunk, Yuu-san barátságosan szorítja meg a mellettem cigit elő matató Ruru-sant, aki erre felpillantva harap rá szinte egy szál nikotin rúdra. Érdeklődve kapkodom tekintetem a kettőjük között, s eddig is elég rossz, de most már bizonyára még pocsékabb mimikai felismerő képségemmel próbálkozom ki venni, amit ők arcjátékkal elbeszélgetnek... - Ne hallgass rá, csak azért mondta, mert tudja, hogy jobb vagy nála – próbálkozik meg megnyugtatni barátját Yuu-san, aki erre behunyva szemeit szív bele cigijébe, s mélyen letüdőzve a füstöt fújja az ég felé... én pedig elmélázva próbálom meg megfejteni, hogy miféle állat rajzolódik ki belőle... olyan mint egy őzike. Nem még sem... nincs farkincája. Vagy is van, de akkor ez egy... kanos pasi, aki virágot árul...vagy egy vidra. Rejtély... Mire legközelebb magamhoz térek, Yuu-san ismét köddé vált, egyedül hagyva engem a békés csendben pöfékelő Ruru-sannal, aki egy ideje már biztosan figyelhet, mert halványan elmosolyodik, mikor rövid álmodozásom után megrázva fejemet lepillázok rá.    - Mondd Ruru-san... miért vagy rosszban Tora-sannal? – érdeklődöm óvatosan, s ő percekig csendben, megfontoltan utánoz egy gyárkéményt, míg végül ráveszi magát, hogy válaszoljon nekem. Az ég felé fordítja tekintetét, s egy újabb adag füstöt tüdejébe juttatva vesz nagy levegőt, ahhoz hogy belekezdjen, én pedig hatalmas, kíváncsi szemekkel pásztázom vonásait... milyen fura. Tegnap este néztem tőlük PV-ket és határozottan ő tűnt a legnőiesebb tagnak.. őszintén szólva, ha nem találkoztam volna vele előzőleg, tuti széplánynak néztem volna... vagy valami ilyesmi. De most határozottan férfias... vajon velem is ezt teszi a smink? Amúgy is csajos képem van, mait a sminkesek gyanúsan szeretnek kenegetni... ezért cicázott le múltkor az a pasi a metrón... - Más életfelfogásunk van... jobban mondva egy ideje már más. Tudod, sokáig jóban voltam vele, de azt hiszem kezdem megunni, amit csinál... vagy. Nem is tudom, talán belefáradtam...  – magyarázza egy mély sóhaj kíséretében, szemeit behunyva miközben fáradtan masszírozza meg homlokát. Nagyon szomorúnak és csüggetnek tűnik, s ez valahogy ellenkezik azzal a tegnap magasabban elhatározott céllal, miszerint teszek róla, hogy mosolyogjon...- De az is lehet, hogy egyáltalán nem különbözök tőle és csak hitegetem magam azzal, hogy jobb vagyok nála.   Ekkor ötlik fel bennem, hogy esetleg fel is vidíthatnám, mielőtt letargiába zuhan, s is esőfelhőcskékkel átkoz meg, amit egy abszolút vidám zenét játszó banda próbáján nem igazán díjaznának... ezért hát közelebb lépbe hozzá tárom szélesre kezeimet, s szorosan átölelve Ruru-san hozzám képes nagyobb alakját húzódom hozzá, hogy Masato elmondása szerinti a legjobb gyógyszerre dobjam fel... a parfüm illatú testemmel és a puha pofimmal, mert ezzel már sokszor kuncsorogtunk sok mindent, és tuti, hogy működik az édi faktora... Nagyokat pislogva pillant le rám, én pedig halvány kis mosollyal temetem arcom kesernyés illatú ruhájába, amiből enyhén érződik a dohányszag, de még ez is furcsa melegséggel tölt el, s nem érzem úgy, hogy minden pillanatban ki köpöm a tüdőm a bűztől.  Ruru-sannak... nagyon jó illata van. - Ne foglalkozz vele, Ruru-san! Szerintem te egy nagyon jó ember vagy! Legalábbis biztosan jobb vagy egy olyan embernél, aki üdvözlésként a hátsóm környékén matat...  –vigyorgok rá kiküzdve orromat ruhájának redőiből, mielőtt még bekómálnék tőle, s míg ő meglepettet játszik elengedem, s kezeimet összefonva magam előtt nézek rá szemrehányóan, ami hasam korgó hangja koronáz meg, ezzel egyértelműen indokolva gyors hangulatváltozásom jogosságát. –Viszont, én éhes vagyok. És mivel megfosztottál a chipsemtől, kötelességed megetetni!    Puffogva toporgok egy helyben, míg ő halkan nevetve bólint egyet, s cigis dobozát elsüllyesztve zsebében kezd el terelgetni valamerre, ahol remélhetőleg ehető dolgokat fognak az orrom alá nyomni... éhes vagyok... nem bírom... most fogok meghalni... de előtt még megszagolgatom Ruru-sant... isten bizony kinyomozom mitől van ilyen drog szerű illata... finom...

2011.06.24. 23:30 Rauko

Uruha:   - Benne vagyok, Ruru-san! – mondja, én meg meglepődöm az új becenéven, de nem teszem szóvá, inkább szendvicsezek. - Amúgy... Tora-san akkor... olyan? Olyan... - Meleg, igen. – jelentem ki. Gondolom erre lehetett kíváncsi. Utána még kicsit poénkodik, de aztán elhívják, és lassan mi is lépünk a srácokkal. *** Három körül végzünk, Taka-chan nincs jól, így befejezzük. Mi még kimegyünk Yuuval egy cigire, és én indulnék is haza, de ő persze elrángat a SuG próbaterméhez, hogy ha megígértem, ne ültessem fel Takerut, nem lenne szép. De hiába mondom, hogy semmi kedvem, és egyébként is reménytelen, nem érdekli, csak hajtja, hogy menjünk, így legközelebb azon kapom magam, hogy egy sapkás, táskás, ultraaranyos Takeru áll előttem, és bejelenti, hogy menjünk, meg, hogy süti is van-e. Persze, hogy van... *** Valami krémes-sajtos furcsaságot rendel, én meg, mint jó aktív, ki is fizetem neki. Mert ha nem lett volna tök egyértelmű a külseje alapján is, ez a süti imádat még konkrétabbá tette: ő passzív. Vérbeli. Gyanítom, ezért akart rá lecsapni Shinji is. Nehéz nem észrevenni, hogy mennyire édes kis pasi. - Ruru-san, te nem eszel? - zökkent ki a gondolataimból, és kíváncsi tekintettel méreget. - Nem vagyok nagy süti-rajongó... - ismerem be. - Ugyan már - int le, majd a pincérhez fordul. - Egy ugyanilyet hozzon még, kérem - mosolyog bájosan, és mikor a pasi lelép, felém pillant. - Utálok egyedül enni - mondja bájosan. Meg lehet zabálni... - Gondolom úgysincs választásom - felelem, de ekkor már hozzák is a sütimet és a két epres teát, amit Takeru rendelt. - Egy életre kielégítem az édességhiányomat, ha veled vagyok - vigyorgok rá. - Az kizárt, annyit nem lehet enni - nevet fel. Istenem, de cuki.... erre a srácra nem teheti rá Shinji a mocskos mancsát. Takeruból nem lesz ribanc. - És, milyen nálunk? - kérdezem, miközben felerőszakolok egy adag süteményt a villámra. - Nem olyan rossz - vigyorog. - Bár furcsa még... de nagyon örülünk neki. - Hihetetlen is marad egy darabig.... körülbelül az első fellépésig - jegyzem meg. - Emlékszem, én anno minden reggel elnevettem magam, amikor bejöttem, hogy nem lehet, hogy én itt. Pedig akkor még nem is volt ekkora cég a PSC - mondom, és közben a kezemmel is gesztikulálok. - Igazad lehet, de akkor is... - És csak csacsog és csacsog, én meg szinte transzba esve hallgatom kellemes kis hangját. Egyszerre hátborzongatóan édes és mégis férfias, és én pont ezt a kombót szeretem nagyon. Amikor tud olyan édesen nyöszörögni, mint egy édes kiscica, de ahogy végigszánt a testén az első remegés, mégis férfiasan, torokból nyög fel. Hah. De miken jár az eszem... nem vagyok Tora. Ha meg is hódítom, akkor azután fekszem le vele. Nem fogom berángatni az egyik üres próbaterembe és felpakolni az egyik asztalra, aztán teletömni a spermámmal. Azt hiszem, ezt már nem is igazán akarom.... vagy a fene se tudja. *** Délután, miután hazaérek, már semmit sem csinálok, el vagyok pilledve, így egy hosszú és nyugodt fürdő, majd alvás. Magamhoz képest is korán, sőt, a munkámból adódóan lehetetlenül korán, már olyan kilenc körül húzom a lóbőrt, de nem baj, kihasználom ezt a koncertezés előtti időt. Akkor úgyis csak hajnalban fogok ágyba esni. Akkor sem mindig a sajátomba.... bár nem tudom, hogy a kicsi Takeru mennyirben fogja befolyásolni a szokásos, turnék alatti hódításaimat. *** Reggel pont időben érek be, így Taka-chan is megkímél a szokásos, felém intézett undok és gonosz pillantásoktól. Ilyenkor tényleg olyan, mint egy agresszív kis törpe. Oké, nem olyan vészesen alacsony, de amikor dühöng, valahogy még kisebb. Vizuális csalódás, oké, de akkor is vicces. Bár amikor dühöng, akkor csak az öngyilkosjelöltek nevetnek fel... meg Akira egyszer, azóta sem. Höhö. Az első szünet viszonylag hamar beköszönt. Taka-channak valami gyomorrontás-félesége van, és rosszabb, mint egy terhes kismama. Kétpercenként öklendezik és spontán kirohan hányni. Yuu ad neki valami gyógyszert mondjuk, de utána pihennie kell picit, úgyhogy Kai-chan és Akira bent maradnak, mi meg Yuu-val kimegyünk egyet cigizni. - Na, mi volt? - kérdezi vigyorogva. - Pletykás vénasszonynak nézel? - fordulok felé felvont szemöldökkel, aztán kifújom a füstöt. - Nem, csak gondoltam szeretnéd megköszönni, hogy elrángattalak a próbatermükhöz. - Ja.... holnap egy ebéd? - kérdezem komolynak tetsző hanggal, de vigyorogva. - Dög.... - nyújtja rám a nyelvét. - Szóval? - Szóval mi? Röhögtünk, beszélgettünk, ilyesmi. Semmi extra. Ahogy kivettem a szavaiból, tök hetero a kicsike. - Akkor ennyi? - Ugyan, kérlek. Próbálkozni lehet - kacsintok rá, és kilépünk. Eldöntjük, hogy lemegyünk még a büféhez, de furcsa látvány fogad odalent. Shinji épp Takeruval dumál...? Jól látom?!

2011.05.24. 23:03 Hiya-chan

Takeru: Hangos csatakiáltással koccintunk egyet megünnepelve, hogy nem csak legálisan károsíthatjuk megmaradt agysejtjeinket, amik a hülyülési maratonokat túlélték, hanem azt is hogy meglepően és veszélyesen hamar kacsintott ránk a siker... ahogy azt Masato nagyon okosan előre jelezte, ennek még meg lesz a böjtje, de addig is csak azzal kell foglalkozni, hogy eme tudatmódosító alkoholnak nevezet nedűt villámgyorsan tüntethessük el, hogy eddig is boldog kis társaságunk még jobb hangulatra kerekedjen. Ha valaki azt mondja nekem pár hete, hogy a PS Company fog minket leszerződtetni, akkor megérdeklődöm mit szívott, mert abból nekem is kell... hátha színes csillámpónikkal, akik gumicukrot hánynak szebb az élet... erre ma saját kezűleg írtam és pecsételtem alá kis szerződésem, amibe az ujjaim majd beleremegtek a gyönyörűségtől... ha eddig nem is tudtam, mi az az ujjbegy orgazmus, át most tudom! És nem csak én voltam így elszállva az örömtől... Masato diszkréten örült magának és csak sunyiban vigyorgott, mint a vadalma, amitől egészen egyszerű módon tűnt inkább egy mániákus őrültnek, mint magában örömködő egyénnek... Yuji nem bírta magában tartani és szokásos önmagához képest is idiótább és figyelemfelkeltőbb módon sasszézott végig az utcán azt ordibálva minden egyes kirakatnak, hogy „NEM SOKÁRA ITT VIGYORGOK”, amivel nem értettem egészen pontosan mire célzott, de mikor Chiyu két pöfékelés és szívecske alakú füstfújás után megadta a választ, miszerint a CD-k elhelyezkedésére céloz, már én is felfogtam mitől viselkedik úgy, mint akit veszett majom harapott meg... Mitsuru pedig a maga szende módján vihogott egy sort, utána meg már az foglalta el a figyelmét, amit Yuji művelt az utca közepén örömtánc címén, ami inkább tűnt egy roham okozta rángatózásnak... - Igyunk.... ránk! – habozik egy pillanatra Yuji, majd ahogy megtalálja a bonyolult szavakat magasabbra lendül pohara, és közös „kampai” kiáltásunk alatt olyan varázslatos módon tűnteti el a pohár tartalmát, hogy azt egy bűvész is megirigyelhetné... én nem is tudtam, hogy ő így írja ezt... kár, hogy én gyakorlatilag két pohárka sakétől a földet verem... - Yuji ismét kreatív, de legalább igaza van... – hinti el gonoszan Chiyu, akinek mániája szurkálódni csapatunk második legpasisabbnak tűnő egyénével, aki eme felkiáltására lángoló szemekkel fordul basszerosunk felé, akit viszont nem hat meg, hogy épp lyukat bámulnak az arcába... - Szégyelld el magad, de azonnal! Soványkova vágtában! – néz Yuji ádázul Chiyura, aki erre a kifejezésre olyan elemi erővel kezd el nevetni, hogy csoda nem borul az asztal alá székkel való ügyes egyensúlyozása közben... arra, hogy milyen baromságot mondott Yuji ismét hamar rájövünk mi is, és röhögcsélve verjük random végtagjainkat az asztalba hátha a rekeszizom görcs, amit a nevetés okoz így enyhül talán... az áldozat is csak kábé három percig játszik durcás óvodást majd ő is vihorászva tölt magának még inni, immáron az üveg felének tartalmát egyedül eltüntetve... elképesztő... hogy lehet, még ilyen józan? Biztos szuper gyomra van... eladhatnánk jó pénzért... ez így amúgy sem ér, mert a nehezen megszerzett költőpénzem is elúszik majd a basszerossal kötött fogadás miatt, aki fél órája szentül állította, hogy maximum magamat látom majd a földről port nyalni, de hogy Yuji nem fog nekem segíteni polírozásban az száz... én pedig nem akartam hinni neki és tessék.. nem probléma legalább jó diétás alakom lesz az elkövetkezendő pár napban... Mindegy... ha ez az egész összejön, akkor úgy sem lesz már problémánk, az ziher! Mi leszünk a királyok annyi koncertet adunk, amennyitől már nekünk is herótunk lesz és rock sztárként éljük le életünket, öreg napjainkon is színes ruhákban ugrándozva a nyugdíjas otthonban... hajj... de szép is lesz!   *   Kicsit megilletődötten állok először a sok érdeklődő tekintet kereszttüzében, s lassan kezdem érteni miért várnak olyan faarcot a próbababák ha rájuk mosolygok... nem bírom ha ebnyien próbálnak meg kinézni a bőrömből, és ahogy észreveszem a többiek is kábé így lehetnek vele, kivéve Yujit, aki az egészből annyit vett észre, hogy van ingyen pia és kaja és ezzel azzal a jelmondattal, hogy „első körben kieszem őket a vagyonukból” el is szelelt, itt hagyva minket a bemutatás utáni stresszben... most akkor mit is kéne tenni? Körbejárni és vigyorogni mindenkire, hátha nem próbálnak meg kiállítani egy múzeumba? Tudom én, hogy kezdők vagyunk, de nem hiszem, hogy szokás így gúvasztani a látószerveket... de az is előfordulhat, hogy a szőke hajam és az a sok színes gönc, amit ma reggel találomra aggattam magamra a hibás, és attól tűnök egy rajzfilmhős által kiadott szivárványféleségre... talán hallgatnom kellett volna Masatora és nem kellett volna ennyire adnom a stílusunkra... de fogkefével a szájában áram rázta fejjel nem tűnt túl komolynak... Eddig nem is volt bajom. A PSC igaz, hogy egy teljesen más dimenziónak tánik, ahol két forduló után úgy tévedek el, mint egy végtelen nehézségű labirintusban, de még ebben is van vicc... még pedig az, ahogy visongatva keresztül vágtatunk hátha valaki fél majd annyira, hogy elárulja mit hol találunk... szerencsére sok gyenge idegzetű egyén tengeti itt a mindennapjait, ezért hamar eljöttünk ide... de ahogy benyitottunk s rögtön hatszázmillió szempár szegeződött ránk, kezdett az a sandagyanúm lenni, hogy itt valami bűzlik... és nem Yuji sajtszagára gondolok... Idegesen harapom be számat s kezdek el játszani piercingemmel, hátha a saját idétlen arcom magam elé képzelése lenyugtat, de rá kell jönnöm, hogy nem megy fényesen... főleg, amikor egy kétes külsejű, nálam csak egy cseppel nagyobb srác is kipécéz magának és úgy ballag felém, mint akinek minimum seprű van a nacijában és elég kellemetlen szögben nyom egykét érzékeny dolgot vagy épp nagyon bénán akar tigrist utánozni...apropopó tigris... ő azt hiszem pont Tora... hhmm... hát... csak nem kap be. Ennyire ne legyen hű a nevéhez... Mosolyogva fordulok felé, hogy bátorságomhoz mérten kedvesen és jó fejül üdvözöljem, az ő arcára pedig egy egész különleges vigyor ül ki, amitől hirtelenjében nagyon futhatnékom támad... itt mindenkinek ilyen kétes feje van? Vagy csak ő rendelkezik ilyen fura mimikával? - Szia...- köszön rám alaposan végig pásztázva szerény személyem, nekem pedig a hirtelen jött magasságkülönbségtől egészen érdekes módon tör rám  a kisebbségi érzet és a hajlam arra, hogy bokán rúgjam, pusztán csak azért, hogy ne kelljen a plafon súrolásával fáradoznia... ez így nem fair! Térdeljen le, így én leszek a magasabb... - Takeru...- segítek neki, majd elmosolyodva nyújtom felé kacsómat, hogy jó férfias szokás szerint rázzunk kezet, mert elvileg azt úgy szokták...vagy nem? Elég furcsán méregeti a mancsomat, de mikor megfogja s megszorítja, azt hiszem egy percre, hogy sírva fakadok... most törte el az összes ujjamat... jézusom.. ez egy szörnyeteg!- Szia...- nyögöm kétségbeesetten, s ahogy végre furcsa habozó csuklósimogatás után fellélegezve figyelem szerencsétlen végtagom és próbálom felmérni, hogy mennyi kárt tett benne ez a bestia... hülye nyugati szokások! Komolyan mondom... ezt nem az én kezemre találták ki! Többet nem fogok kezet senkivel... majd hajlongok... inkább a hátam, mint a kezem! Kérdőjelnek beállva még mindig viccesebb vagyok...   - Na és mit gondolsz, milyen itt? – érdeklődik meglehetősen jó fejül én pedig magamban csalódom, amiért azt feltételeztem, hogy egy megátalkodott vadállat... egész kedves lehet, ha így érdeklődik... vagy mi... - Igazából eddig csak eltévedni volt alkalmam benne... – jegyzem meg elgondolkodva, s mintha kutya elé csontot dobtam volna, úgy csillannak meg szemei, s húzódik szája ezer wattos vigyorra, ami gyanítom nem übereli az esztétikailag tökéletes fogsorom de közelít hozzá... - Ha gondolod körbe vezetlek. Ismerek pár szertárat, ahol kettesben is nagyon kényelmesen eljátszhatunk... – ajánlja fel tenger mély hangon nekem pedig beletelik egy kis időbe mire felfogom, hogy nem piros pacsizni, hanem valami egészen ronda dolgot akarna velem abban a sötét és szűkös helyen csinálni, ami előtt nyilván senki sem halad el, nehogy rajtakapjanak... a... hát... azon... És most jött el az a pillanat, mikor Takeru bevágja durcát és olyan agyongyilkolós fejjel néz erre a magas mamlaszra, amiről egy darabig rém álmodni fog... persze csak akkor ha felfogja, hogy az hogy vicsorgok nem beleegyezést jelent... mi ez? Komolyan? Tényleg beigazolódnak a mítoszok és itt mindenki egymás fenekébe bújik? Ahhaa... most már értem... ezt értette Masato azon, hogy meg lesz a böjtje... oh... elmehetne tévés jósnak. - Felejtsd el –morgom neki dühösen, s mint valami ovis, kitől elvették a csokiját trappolok ki tudja merre, miközben perifériából hallom és látom, ahogy Yuji teli arccal röhörészik a mimikai teljesítményemen... addig nevetsz, míg karriered elején gyilkol meg egy csokis fánk... csúnya halál lesz, hidd el nekem... főleg ha én is  segítek! - Te vagy Takeru, igaz? – érdeklődik egy számomra ugyan csak idegen hang én pedig kapcsolok, hogy ahova épp duzzogásomban meneteltem egy olyan véletlenszerű hely, ahol emberek is vannak... így csupán felpillázva a fekete hajú egyénre bólintok egyet nagyon diplomatikusan... nyah akkor... izéke... olyan... olyan... kacsa feje van a mellette állónak... őőő... hmmm... az a gazette-ben volt, igaz? - Igen, és ti? Gazette, ha jól emlékszem, ugye? – érdeklődöm reménykedve, hogy szenilitásom nem emelkedett meg a tegnap esti kis bulival, mert hogy az IQ-m az vészes csökkenésnek indult az tuti... - Yuu és Kuoyou, a két gitáros – mutatja be magukat udvariasan és meglepően kedvesen ezek szerint Yuu, de én nem veszem be ezt még egyszer...  gonosz népség. Mind a... kitudja mire megy, de arra nagyon!- Na, én megyek cigizni, ti beszélgessetek csak. – surran el feltűnés nélkül egy perc alatt és én hirtelen nem igazán értem, hogy erre miért volt szükség. Akkor is beszéltem volna vele, ha plusz még egy ember bámul le rám... hát... mindegy. Lehet, hogy neki is olyan kóros nikotin mániája van, mint Chiyunak, aki napi egy doboz nélkül már lélegezni sem képes... ő a cigi füsttel együtt szívja be e levegőt. Mint a bulvárnak az oxigénpalack... csak büdösebb. - Öhm... Kouyou, ugye? – pillázok végül is fel a másik gitárosra, ha már így meghitten itt maradtunk.. nem kéne szobrot játszanunk, az csak akkor vicces, mikor az utcán pénzt adnak érte... - Ja, igen... mármint. Uruha, Ruru vagy Kouyou, amelyik jobban tetszik – vázolja fel elnevezéseinek széles skáláját. Én pedig komolyan elgondolkozom rajta, hogy vajon melyik illik a legjobban hozzá... a Ruru az olyan kacsás... király!- Láttam, Tora betalál. Ne foglalkozz vele. Ha nem adod be a derekad, állandóan szemétkedni fog veled, de ha beadod, szétkürtöli az egész épületben, hogy mekkora ribanc vagy – nyögi be hirtelen, én pedig vagy két évre megállok a fejlődésben a hirtelen információtól... ez most komoly? Hogy a nénikém térde kalácsába ne utasítanám vissza, amikor halvány fogalmam sincs, hogy hogyan a francba képes ilyesmire két pasi... ara igen, hogy miért de a technikai része tisztázatlan a fejemben... ez rejtély számomra. Na nem mintha érdekelne! Isten ments... azért ez most elültette bennem a gyanakvást. Ha ő ennyire ott van a témában, akkor ő is gyanús elem... - És te? – érdeklődöm nagy szemekkel fixírozva arcát, hátha a csodás képességeimmel képes vagyok megfejteni mire gondol. Értetlen... nem... beleállt az asztal sarka a hátába! Maradjunk az értetlennél... zseni vagyok! - És én mi? Ja, hogy én... én mondjuk meghívnálak első körben egy teára a szemközti teázóba délután, és kifaggatnálak, hogy hogy tetszik a PSC, aztán kb ennyi lenne – elmélkedik a plafon érdekes alakzatú festését figyelve, majd mikor megunja és úgy rézi elmondott mindent bíztató mosollyal pislog le rám, én pedig megkönnyebbülve tapasztalom, hogy van egy normális létforma ebben a cégben... remek... legalább nem azzal kezdi, hogy bevezet a szertárba pucéran pókhálókat keresni...sőt! Tök jó fej dolog tőle, hogy figyelmeztet a ferdehajlamú, hamvasságomat veszélyeztető egyedekre!   - Benne vagyok, Ruru-san! – vigyorodom el édesen, magamhoz mérten is hatalmas méretűvel, kivillantva mint a 32 fogamat, hadd lássa csak miért dicsér meg mindig a fogorvosom. A múltkor ingyen fogkrémet adott, ami pont jól jött mert a sok demózásban még arra se volt zsé... Érdeklődve mered arcomra új nevét meghallva, majd ahogy kostatálja, hogy jókedvem határtalan és hogy eszembe sincs máshogy szólítani felsóhajtva rázza mg fejét, s harap bele az eddig markában szorongatott szendvicsbe. - Amúgy... Tora-san akkor... olyan? Olyan...- fonom keresztbe kezeimet elgondolkodva a megfelelő szavakat keresve, de ő megelőz, s meglehetősen szenvtelenül nyögi be az ő általa feltételezett választ. - Meleg, igen. – bólint egyet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, de mielőtt még hozzáfűzhetne valamit én ártatlanul pillázok fel rá... ez gonosz, nem pont ezt akartam volan kikerekíteni belőle, de a második kérdésem rögön ez lett volna... - Igazából arra gondoltam, hogy Tora-san akkor olyan durva szörnyeteg, mint amilyennek tűnik, de nem baj. Pusztán csak azért, mert van az a sanda gyanúm, hogy az összes ujjam eltörte, mikor kezet fogtam vele...- vizsgálom meg ismét mancsomat, s mikor felpillantva rá rágásban megállt alakjára pislogok, pimasz kis nyelvöltéssel tudatom vele, hogy rossz volt... nagyon és ezért menten lopok én is egy sütit...- Rossz az, aki rosszra gondol, Ruru-san...- cukkolom nyelv öltögetve mellette levadászva egy sütit, hogy hasam korgásának hangosságához mérten még diszkréten kezdem el majszolgatni... fenéket... egy harapásra a felét bekapom...   Mielőtt még válaszolhatna valamit nagy küzdelme után a szendvics falattal, amit épp le készült nyelni érdekes mondandóm előtt Masato visítja el magát, érthetetlen szavakat kántálva, de én már szinte tudom, hogy ideje indulnunk, mert meló van... lesz... - Takeru! Gyere szépen és énekeld túl az épületet! – int egyet két méterre tőlem, én pedig bólintva gyűröm be az utolsó falat sütit, s intve egyet Ruru-sannak igyekszem annyira megrágni az ételt, hogy érteni legyen, mit karattyolok... - Abkor... majdb... débután...- teszem szám elé kezemet  s próbálok kettőnél több értelmes szót összehozni, de ahogy mosolyogva megrázza a fejét, legalább már tudom, hogy megértette. Integetek neki még egy sort, majd repülök Masato felé, aki egy szadista börtönőr tekintetével simogat meg, ami azt jelenti, hogy ma kemény lesz a meló... most nem egész nap vihogunk, hanem csak fél nap... micsoda veszteség... * Szemeimet gyilkosan meresztem az óra mutatókra, hogy az utolsó hangot is kiénekelem szépen édesen, s mikor fél négyet mutat az óra másodpercre pontosan hagyom abba a minden nemű kornyikálást és felpörgött nyuszi módjára kezdek el pattogni a terem közepén.  Eme akciómba Yuji is azonnal beszáll, s belém karolva kezd el pattogni, mint a gumilabda, amit Masato csupán egy belenyugvó mosollyal nyugtáz... Chiyu megkönnyebbülve ül az ablakba, hogy Tarzant is megszégyenítő módon kihajolva kezdjen el gyárkéményt imitálni indián füstjeleket küldve a szemközti irodaháznak... Mitsuru fellélegezve dől hátra, de olyan lendülettel, hogy be is esik a dobok mögé, mi meg immár röhögve ugrándozunk, Chiyu pedig annyira bele éli magát ebbe, hogy gyönyör lendülettel bucskázik majdnem ki a füstsms írás közben... - Vége az első munkanapnak! – visítom boldogan, Yuji pediag együtt értően headbangel mellettem, jelezve, hogy tökéletesen boldog ezzel a végkifejlettel. - Ami azt jelenti, hogy nem vagyunk még elég feltűnőek, ahhoz, hogy kinyiffantsanak!- vigyorogja Yuji én pedig osztva véleményét rezgek tovább, amíg váratlan kopogás töri meg vígadásunk zaját, s mind egy emberként meredünk a lassan kinyíló ajtóra, ami mögött feltűnik Yuu-san mögötte Ruru-sannal, akik csak érdeklődve tanulmányozzák mi is folyhatott itt egy másodperce... érdekes dolgok... túl érdekesek... - Yuu-san! Ruru-san! Uhh...el is felejtettem, annyira belemerültünk a munkába! – mosolygok rájuk szélesebben a lehetségesnél is, mert a hátam mögött a munka szóra Yuji és Chiyu vészes nehézségekkel erőlködnek, hogy ne röhögjenek fel hangosan... jól van na, hát a SuG kicsiny bandájában a  munka fogalma relatív... - Semmi probléma, Kouyou úgy sem mondta, hogy mikor végzünk. De ahogy elnézem, már mehettek is! – örömködi Yuu-san is, én pedig bólogatva indulok a fotelemhez, hogy sapimat fejemre csapja, táskámmal vállamon léphessek eléjük teljes harci díszben. - ’Keru! Ez nem fair! Neked máris randid van? – durcázik be tettetett méltatlankodással Yuji én pedig kidugott nyelvel csapok fenekemre, mint ahogy azt általában eljátsszuk... - Hát ez nem a te napod, baby!- mutogatok pimaszkodva, majd halkan felnevetve fordulok a két idősebb felé, hogy felpislogva jelezzem készen állok az indulásra.- Jelentem , mehetünk! - Rendben van. A szemben lévő kávézó elég jó hely, finom teát csinálnak.- jegyzi meg Ruru-san én pedig felcsillanó szemekkel ragadom meg ingjének ujját hatalmas kis kutya szemekkel pislákolva rá, gyerekeket is megszégyenítő édi faktorral fűszerezve. - Süti is van? – hebegem halkan, ő pedig egy percnyi gondolkodás után bólint, mire szerény személye belé karolva indul el villámgyorsan integetve bandatársiank.- Akkor ne is várjunk, induljunk! Éhes vagyok...- magyarázkodom vidáman.  Azt, hogy Yuu-san egy halk „akkor magatokra is hagylak titeket” elszólással elszelel, már nem is veszem észre úgy beleélem magam a süti finomságába... mmm.... remélem van sajtos...

2011.05.14. 15:50 Rauko

Uruha Hiyának és Takerunak   - Ugyan már, Koyou, ne kéresd magad - néz rám vigyorogva Shinji, és szív egyet a cigijéből. - Te is megbámultad a kicsikét, ne tagadd már le, hogy tetszik - kacsint egyet, majd közelebb lép és átkarolja a vállam. - Tudod, hogy neked nem is kell hozzá érned. - nem lassan már attól hányingerem van, ha hozzám érnek a kis jelöltjeid - fújtatok, mire lecsúszik a keze a hátamon, és belemarkol a seggembe, mire ugrok egyet. - Mi a faszt csinálsz? - kiabálok rá, de az éppen ekkor kilépő Yuu miatt abbahagyjuk a veszekedést. - Nahát, Aoichan, öröm látni téged - néz végig rajta Shinji kendőzetlenül, el sem próbálja rejteni, hogy mennyire meg akarja kapni Yuut. - Még mindig a csajokat szereted? - lép közelebb hozzá, de Yuu vigyorogva lép el mellőle, és mellém állva int, hogy adja neki tüzet, majd meg is köszöni. - Te meg még mindig a seggek után koslatsz, Toracchi, de nem baj, legalább nem lesz kisebbik Tora, aki tovább viszi ezt a szép hagyományt - röhög fel Yuu. Gonosz tud ám lenni, szerencse, hogy én jó viszonyban vagyok vele. Mondjuk sosem direkt csinálja, csak valahogy mindig olyan poénokkal jön elő, amik nem is olyan viccesek, inkább sértők a másiknak. - Még mindig jobban állok, mint te - fújja ki a füstöt Shinji. - A fizetésed fele elmegy a gyerektartásokra - röhög fel, majd elnyomja a cigit és rám néz. - Koyou, temeg gondold meg a dolgot, és ha oké, akkor keress meg, háromig próbálunk. - Kacsint, majd lelép. Felsóhajtok, majd Yuu felé nézek. - Ne foglalkozz vele, tudod, hogy milyen szemét tud lenni. - Mondom ezt azért, mert Yuu arca vörös az idegességtől. - Leszarom - jelenti be. - Nem érdekel, Tora egy idióta hímkurva. Neked meg nem kellene követni őt a faszságaiban. - Igen, sajnos Aoi-chan nagyon sokat káromkodik, ha ideges... ezt nem bírom benne, pedig én is ilyen vagyok. - Mondjuk, te kezdted most is. - Rám pillant, felnyársal a tekintetével, majd elfordul. - Ő kezdte, nem én. Én csak kijöttem elszívni egy cigit. De nem értem, hogy Akira miért pont neki mondott el mindent. - Jogos. Akira volt az egyetlen, akinek Yuu elmondta, hogy három gyereke él Japánban, három különböző nőtől, három különböző városban. Yuu a olyan huszonhat körül saját magának is bizonyítani akarta, hogy nem öregszik, hogy ugyanolyan dögös, mint hat évvel korábban, és ezért felcsinálta azokat a csajokat, akikkel a kritikus két hónap alatt lefeküdt. Nekem sosem mondta el, én is Akirától tudom, aki egy vita után szétkürtölte a kiadónál, hogy Yuunak van három gyereke. Megbánta és azóta vezekel is, hiszen Aoi gyakran felhozza a dolgot, ezzel viszont elég szar hangulatba lökve Reitát. - Ne foglalkozz vele, nem érdemes idegeskedni miatta. - Nyomnám el a cigit, de elkapja a kezem, és megszorítja a csuklómat. - Ne legyél olyan, mint ő, Kou. - Ő hív egyedül így. Nem tudom, honnan jött, egyszer kitalálta, azóta saját előjogaként tekint erre a névre velem szemben: bárki más használja, leharapja a fejét érte. - A kis kalandotokról is hallani lehetett a múltkor, Haru nem titkolta el, hogy Tora dugta, te meg szopattad. - Látom rajta, hogy nehezére esik kimondani. Nincs neki baja a melegekkel, csak a seggbe dugást nem értette soha. Nála örök szabály marad az, hogy mi kimeneti, és mi bemeneti nyílás egy emberi testen. - Tudom, idegesít is, hidd el. De nem hiányzik, hogy kikiáltson töketlen buzinak. Emlékszel mi volt, mikor bocsánatkérő csomagot küldtem Ericknek - sóhajtok fel. Hogy mi volt? Tora kicsit elragadtatta magát, és mire odaértem, sikerült annyira megkefélnie szerencsétlen Ericket, az akkor kezdő portást, hogy kórházba kellett vinni. Én küldtem egy csomagot, gyümölcsökkel, gyógyászatis dolgokkal és egy utalvánnyal az egyik fürdőbe, hogy ha helyre jönne, menjen el és ússzon egy nagyot. Utána még találkoztunk is párszor, de aztán Erick visszaköltözött New Yorba. Sosem tudtam meg az okot, de sejtem: Tora áll a dolog mögött. Amikor Erick végül hazament Amerikába, hónapokig hallgattam, hogy én meleg vagyok és nem buzi, ne küldjek pasinak csomagot, ne érdekeljen. Nem volt kellemes. - Akkor se legyél olyan, mint ő, rendben, Kou? - teszi vállamra a kezét mosolyogva. - Szerintem igazán aranyos buzi lenne belőled, egy kedves pasival az oldaladon - mondja, és látom, hogy elmélkedik. - Áthívnálak titeket kajálni is, jó lenne. - Yuu - szólítom meg finoman. - Tudom, tudom, de menjünk, mert Taka-chan kiakad és hallgathatjuk egész nap, hogy milyen hanyagok és nemtörődömök vagyunk - jegyzi meg vigyorogva, de mire beérünk, már késő. Taka-chan fel-le korzózik, kávéval a kezében, és idegbeteg pillantással jutalmazza a hét perc késést, amivel lecsúszunk az ebédszünet végéről. ~*~ Négykor végzünk. Szerencsémre pont lekésem Tora akcióját, mert még be is jön szólni, de természetesen nem léphetek le a próba közepén. Az kéne még... így is örülhetek, hogy elfogadták, hogy miket csinálunk néha. A vélekedésekkel ellentétben én vagyok az egyetlen meleg pasi a csapatban. Igaz, hogy Yuuban benne van az enyhe bi-hajlam, de ezt akkor sem jelentené így ki, ha a fejéhez tartana valaki egy AK47-est. Épp az épületből megyek kifelé, mikor utána szól valaki. - Kouyou, haver! Állj már meg. - Ez Tora... mit akarhat? - Shinji, neked nem kellene kefélned az egyik raktárban? - kérdezem tőle, miután mellém ért. - Most végeztem - vigyorog rám. - De nem is ez a lényeg. Holnap jön valami új banda - mondja, és ahogy kiérünk, már rá is gyújt. - Ja, mondta Kai, hogy valami vicces visual kei banda jön. - Olyanok, mint ti, amikor nagyon az elején voltatok. - Meg mint ti, gondolom - emlékeztetem, de csak rám morog. - Kilencre fognak bejönni, lessük meg őket, hátha van valami friss hús közöttük. - Shinji, én ezt nem... - kezdeném, de nem hagyja befejezni. - Mi a fasszal tömte tele a fejed az az idióta Aoi? Ne foglalkozz már vele, baszd meg! Nem ért az semmihez, írni is alig tud! - Dühösen pillantok rá, mire azonnal befejezi. - Yuu a barátom, jobb, mint te - emlékeztetem. - És már megbeszéltük, hogy kire mit mondhatsz a jelenlétemben, ugye? - Ne csináld már... - Megfordulok, és a parkoló felé indulok. - Jó, menj csak, köcsög buzi - kiabálja utánam, de nem foglalkozom vele. Egy ideje érett már ez a dolog. ~*~ Reggel Taka-chan beront, másfél perces késéssel, ami kifejezetten meglepő. - Ma délben buli lesz az emeleten - szuszogja. - Az új banda tiszteletére, akik egyébként nagyon édesek, SuG a nevük. - Meglepetten pislogunk rá. - Nekünk is fel kell menni, nem tehetünk mást. - Biztos, hogy muszáj ezt? - kérdezi Yuu. - Nem akarom ezt a baromságot, próbálni kellene - sóhajt fel, és elkezdi behangolni a gitárt. Persze, mindannyian tudjuk, hogy kell... de ez olyan hülyeség. A buli érdekesen kezdődik, mi eleve késve érünk fel, így a nevüket már nem halljuk meg. Amíg Taka-chan kimagyarázza a vezetőségnél, mi az asztalhoz lépünk, és elveszünk egy szendvicset. Én a tekintetemmel Torát keresem, és meg is találom: egy nagyon aranyos, alacsony, kifejezetten édes sráccal jópofizik. - Kou, az itt az énekes, Takeru - súgja a fülembe Yuu. - Nem, az ott Shinji következő ágybetéte - sóhajtok fel, de ekkor látom meg azt, ami a leginkább meglep: Takeru dühösen néz Shinjire, aki tele pofával vigyorog, de Takeru végül ellép tőle, és elindul felénk. Olyan ez a morcos arc, mint egy kismacskáé, de kifejezetten aranyos. Ahogy odaér hozánk, mellé lépünk Yuuval. - Te vagy Takeru, igaz? - kérdezi Yuu, mire a fiú ránk néz, és bólint. Istenem... ennyire édes pasit is de régen láttam már. - Igen, és ti? Gazette, ha jól emlékszem, ugye? - A hangja is milyen kis kellemes. - Yuu és Kuoyou, a két gitáros - mutat először magára, majd rám Yuu, de aztán... - Na, én megyek cigizni, ti beszélgessetek csak. - Meglepve pislogok utána. Ez most... - Öhm... Kouyou, ugye? - kérdezi Takeru. - Ja, igen... mármint. Uruha, Ruru vagy Kouyou, amelyik jobban tetszik - mosolygok rá. Milyen kis helyeske. Szívesen megismerném kicsit jobban is. - Láttam, Tora betalál. Ne foglalkozz vele. Ha nem adod be a derekad, állandóan szemétkedni fog veled, de ha beadod, szétkürtöli az egész épületben, hogy mekkora ribanc vagy - világosítom fel. - És te? - néz rám. - És én mi? - kérdezek vissza meglepve. - Ja, hogy én... én mondjuk meghívnálak első körben egy teára a szemközti teázóba délután, és kifaggatnálak, hogy hogy tetszik a PSC, aztán kb ennyi lenne - nézek a plafon felé elgondolkodva, majd vissza rá, mosolyogva.

[6-1]