Ryohei POV
Miért mar még mindig az a furcsa érzés? Nem kétséges, aggódom érte… Arra mégsem tudnék választ adni, miért. Talán mert együtt zenéltünk egy ideig. Mióta Ő kilépett, én sem találom a helyem a bandában. Legalább elmondhatta volna, miért. De ő még arra sem volt képes. Egyszerűen csak elment, itt hagyott minket. Tudom, túl kéne tennem magam rajta, hiszen egy éve volt már, az idő pedig halad és nekem is vele kéne tartanom. Miért nem vagyok rá képes?
Lemondó sóhajjal vakarom meg Peko füle tövét, de nem nézek rá. Ő is azokkal a hatalmas szemekkel bámul rám, mint Kirari, amikor akart valamit. Nem értem saját magamat sem… talán megint fel kéne keresnem. Régen hívtam már, átmenni hozzá pedig egyszer sem mertem. A beszélgetéseink úgyis csak sablonos bájcsevegésből álltak, hogy ne üljünk szótlanul egymás mellett, kínos csöndben. El akartam mondani neki, mennyire hiányzik, de vártam a megfelelő alkalomra… ami persze sosem jött el. Legutóbb, egy vagy talán már két hónappal ezelőtt, mikor elhívtam kávézni, akkor jött meg a bátorságom, mikor már elköszönt. Azt mondta, siet, így nem akartam feltartani, hát csak elköszöntem és magamban tartottam a vallomást. Gyáva vagyok én ehhez… egyszerűen csak be kéne csuknom a szemem és továbblépni, mint ahogy a többiek is tették.
Telefonomat bámulom már hosszú percek óta, de nem emlékszem a mozdulatra, ahogy elővettem. Mintha egy álomban lennék, egyik percben még itt vagyok, másikban ott és fogalmam sincs, hogy ugrottam egyik helyről a másikra. Ujjam bizonytalanul köröz a hívás gomb felett, de végül kikeresek egy másik nevet és Riukit tárcsázom. Az ok egyszerű… mindig őt hívom fel panaszkodni, ha megint Kirarin jár az eszem.
- Moshi-moshi – szól bele unottan. Biztos tudja, miért keresem.
- Mit tegyek? Felhívjam? Vagy elmenjek hozzá? – térek a lényegre rögtön.
- Napok óta miattad nem tudunk próbálni Ryohei! Embereld meg magad és csinálj valamit! Amúgy is, minek hívogatsz, ha egyszer nem hallgatsz rám? – mordul rám idegesen, mire összerezzenek.
- De most tényleg szükségem van a segítségedre… - sóhajtok fel kétségbeesetten. – Kevés vagyok ehhez én egyedül… megígérem, ma elrendezem ezt, jó? – Hangom kissé remeg, de elhatároztam magam. Tényleg véget kell vetnem annak, hogy a nap huszonnégy órájában rá gondolok és e miatt nem tudok rendesen játszani sem.
- Hát, hajrá. Tudod hol lakik, ugye?
- Igen. Öhm… Riuki… - Nem merek tőle többet kérni. Mérges lesz.
- Elviszlek. Fél óra múlva legyél az ajtód előtt, aztán egy szót ne halljak holnap, bejössz, próbálunk, bármennyire is rosszul vagy, megértetted?
- Meg. És köszönöm. – Hallom, hogy még morog, de inkább leteszi, nem akarja, hogy halljam.
Remegő tagokkal kászálódom fel a kanapéról, hogy rendbe szedjem magam, pizsamában mégsem mehetek… az elmúlt pár napban ki sem mozdultam a lakásból, csak ültem hol az ágyon, hol a kanapén és fagylalttal tömtem magam, szóval semmi érelme nem volt, hogy normális ruhát vegyek fel. Egyszerű utcai ruhát veszek fel, nem akarom túlspilázni a dolgot. Az sem biztos, hogy meghallgat vagy otthon lesz, hiszen nincs erőm felhívni, hogy megkérdezzem tőle, hol van. A végén még azt hinné, zaklatom. Pláne, ha tudná, hogy az elmúlt egy hónapban mennyiszer mentem el a lakása előtt… néha megálltam és csak csendben néztem, de bekopogtatni egyszer sem mertem. Most is azért rángatom magammal Riukit, mert ha ő ott van, ahhoz nincs merszem, hogy megint elszaladjak. A végén még valamelyik folyóban találnák meg a testem, ő meg elégedetten vigyorogna csak, hogy elintézte a gondot. Jó, ez sosem történne meg, azért ennyire nem szadista, tudom hogy sosem lenne képes megölni, de tényleg… én félek tőle, mikor dühös.
Az út alatt egyikünk sem szól semmit, én főként az idegességtől, ő nem tudom, miért. Mikor odaérünk, megköszönöm neki és amint kiszálltam, ő egy bátorító mosoly után tovább is áll. Lassan sétálok oda az ajtóhoz, majd bátortalanul bekopogtatok. Semmi. Csöngetek, végül még be is kiabálok hozzá, de úgy tűnik, nincs itthon. Talán elköltözött? Nem, az nem lehet… itt kell laknia! Az egész olyan… olyan Kiraris. Annyi emlék van itt… Lélegzetem fehér pamacsokat hagy a levegőben, ahogy összehúzom magamon a kabátot és háttal az ajtajának dőlök, hogy megvárjam őt. Ha kell, itt fogok fagyoskodni estig, de látnom kell. Nem bírom már tovább.
- Ryohei? – szólít meg egy annyira ismerős, döbbent hang, mire felkapom a fejem.
Hosszú, elnyújtott percekig bámulom őt mozdulatlanul, mielőtt odarohanva, megölelném. Képtelen vagyok visszatartani, éreznem kell, hogy ez nem álom, itt van és újra láthatom! Halványan elpirulva húzódom el tőle végül, ő csak értetlen pillantást vet rám. Nem érdekel. Hiányzott és kész.
- Sajnálom… b-bemehetek? – didergem bizonytalanul, ahogy kicsit jobban összehúzom magamon a kabátot.
- Persze, gondolom már fázol.
Előremegy, kinyitja az ajtót és belép. Én követem őt, leveszem a cipőm, a kabátom az övét követi a fogason. Míg ő a konyhába megy, én a nappaliban telepszem le, remélem nem bánja. Úgyis sokszor jártam már itt, de most mégis… valahogy más. Más, mint amikor még bandatag volt és együtt iszogattunk sört ezen a kanapén ücsörögve.
- Kérsz valamit? Egy biztos jól esne, nem igaz? – Kihallom a hangjából, hogy mosolyog, még ha nem is látom. Örülök, hogy ő is boldog, hogy újra találkoztunk.
- Igen, az nagyon jó lenne, kösz. Majd’ megfagytam…
Mikor belép, egyelőre a csészék nélkül, csak nézem, ahogy kecsesen leteszi magát a fotelba és egymást bámuljunk pár percig. Én nem is tudom, mivel kezdjem…
- És hogy vagy? Zenélsz még? – Igen, hajrá Ryohei! A zene jó téma!
- Mikor megkérnek, igen. Ha az elmúlt egy évben volt tíz koncert, amikor színpadon voltam, sokat mondok.
- Kár… pedig olyan szépen játszol. – Múltba révedő mosollyal pillantok rá. Tényleg szerettem vele együtt dolgozni. Hyuga se rossz, de azért ő nem Kirari.
- Köszönöm… Amúgy eléldegélek. Már lassan fél éve dolgozom egy étteremszerűségben – válaszol másik kérdésemre kissé vontatottan, egy aprót bólint is hozzá. – Apropó… Pekot hol hagytad? – pillant immár megint rám.
- Otthon van. Mivel nem tudtam, itthon vagy-e, nem akartam, hogy megfázzon a hidegben.
- Ez… ez jó indok. Mióta ültél az ajtóm előtt? Tudod késett a vonatom – hajtja le a fejét bűnbánóan. Nem is tudta, hogy jövök, mégis sajnálkozik. Hiányzott nekem ez a Kirari!
- Nem tudom… nem sokáig, mert elég hamar jöttél.
Bólint, majd feláll és kimegy, gondolom a teáért. Én csak csendben várok rá, közben nézelődöm, mintha először járnék itt. Semmi nem változott a lakásán, pedig több mint egy éve volt már! Igaz, nem sokkal, de akkor is több, hogy itt jártam. Annyira furcsa, hogy pont ma volt egy éve… tudom, hogy kicsit megromlott a kapcsolata a srácokkal, de én azért sajnálom, hogy kilépett. Mikor belép, már két csészével egy tálcán, az egyiket a kezébe veszi és rögtön az orrom alá is tolja.
- Nem akarom, hogy megfázz – magyarázza, mit egy halvány mosollyal nyugtázok. Kedves, hogy aggódik értem.
- Köszönöm. – Elveszem és bele is kortyolok. Majd leégeti a nyelvem, de ez most olyan jól esik! – Amúgy… a többiek azt mondták, hagyjalak – sóhajtok fel. – De én… képtelen voltalak elfelejteni. Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem kerestelek, de… féltem, mi lesz, ha találkozunk.
- Miért mondták, hogy ne keress fel? Ez most úgy hangzik, mintha rettegésben ülték volna le azt a két évet mellettem.
- Jaj, nem úgy értik! Csak szerintük túl nagy hatással voltál rám. Talán igazuk is van – sóhajtok fel, majd újabbat kortyolok, mielőtt folytatnám. – Majdnem egy hete képtelenek vagyunk próbálni, miattam. Annyira a körül forog az eszem, hogy elmentél, hogy ki sem mozdultam a lakásomból már napok óta, csak bambultam a tévét és fagyit zabáltam. Nézd meg, híztam! – Felállok és körbeforgok előtte, szabad kezemmel szerintem megvastagodott derekamra mutogatva.
- Szerintem semmi nem változott rajtad – mondja, szinte már szakértő szemekkel vizslatva engem. Odasétál hozzám és megnyomogatja a hasam, mire megremegek és halványan elpirulok. Azt az ölelést leszámítva olyan régen ért hozzám… – Jó, lehet felment rád plusz kiló, de rád is fért – mosolyodik el, mire visszaülök. Csoda, hogy nem lögyböltem ki a teám!
- Tudod… van valami, amit még senkinek nem mondtam el… – Leül mellém a kanapéra és komolyan pillant rám. Mit akarhat mondani, amitől ennyire komor lett hirtelen?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Frissítés
