Ruki POV
Karcos, kissé talán erőltetett nevetésem betölti a teret. Nem hiszek. Miért tenném? Biztosan csak vicc. Tudják, mennyire szeretnék találkozni Vele, ők pedig gúnyt űznek az álmaimból, ahogy már oly sokszor megtették… és én mindig megbocsájtok. Mindig hagyom, tegyék ami jól esik nekik. Miért ellenkeznék? Nincs értelme, ha nem hiszek, legalább nem fáj annyira, mikor kiderül, csak Reita agyából kipattant őrült tréfa volt megint, ami csak Nekik vicces. Hogy a menedzsert is bevonták ebbe, azt azért nem vártam volna tőlük sem, de értetlen, furcsálló pillantásaik lassan elcsendesítettek.
Állok, nézek és kitartóan hitetlenkedem. Nem lehet Ő. Csak nem és kész. Nem tettem semmit, amivel megérdemelném Őt. Mégis itt vannak, együtt fognak dolgozni velünk, a kölykökkel hozzájuk képest. Az újoncoknak mi vagyunk a nagy példakép, hiszen azért nem semmi, hogy tíz éve már együtt zenélünk. Néha úgy érzem, semmit nem értünk el, még mindig azokat a csóró, szép időket éljük, mikor nem adtuk el a lelkünket és a zenénket csak azért, hogy szép lakásunk legyen, meg valami kaja a gyomrunkban minden este. Néha azt hiszem, mikor felkelek reggel, hogy Yune majd beállít Aoit ráncigálva a lakásomra, szorgos bocsánatkérések közepette, mert elkéstek. Aoit az elején annyira nem érdekelte az egész… Emlékszem, még az elején mindig ő morgott, hogy nem kell ennyit ácsorogni, Uruha meg akár egy kisgyerek, mindig besértődött, ha társa rá mert szólni, ne pattogjon már annyit. Mára ez az egész annyira megváltozott… és néha azon csodálkozom, hogy nekünk mindehhez van még gyomrunk.
Alig eszmélek fel, Uruha már mindenkit letessékel az ízléstelen, homokszínű kanapéra, Aoi gyakran idegesíti őt azzal, hogy valójában a tengerből szedte, nem is egy áruházból. Engem sosem érdekeltek a gyerekes veszekedéseik, legalábbis már jó ideje nem figyelek rá… nem tudom, hogy valaha különösebb érdeklődést mutattam volna egyáltalán bármire is a bandán belül, ami nem kifejezetten rám tartozott. A próbák általános hangulatáról a két gitáros gyakori vitái vagy az én szivatásom bőven gondoskodott, értelme pedig nem lett volna, hogy rájuk szóljak – én csak a hang voltam, nem az erő, ezt hamar éreztették velem, így inkább az egyszerűbb megoldás felé fordultam, tűrtem és viseltem a mindennapokat. A hangulat a két banda közt hamar feloldódik, Kai lassan úgy tapad Shinyára, mintha mágnes húzná hozzá, de ő mindig is gyorsan lerészegedett és mindig ostobaságokat csinál, mikor részeg… már sajnálom a másik dobost. Kivételesen most gitárosaink sem hasonlítanak ötéves gyerekekre, sőt egészen felnőttnek tűnnek. Én azonban mégsem érzem magam idevalónak – hogy is tehetném, ha tényleg semmi keresnivalóm itt, velük? Kyo, akire egyedül kíváncsi vagyok, mintha szintén máshol járna, meg sem próbál bekapcsolódni a beszélgetésbe, csak néha meghúzza a kipakolt italok közül a sajátját vagy talán az enyémet… az üvegek idővel összekeverednek, én sem tudom, a saját sörömet kortyolom épp vagy Kaorujét, de nem is érdekel, ha nem beteg, akkor ott van neki az én söröm, esetleg Reitáé, igya azt. Illedelmes vagyok, hát én figyelek a kialakult beszélgetésre, legalábbis igyekszem úgy tenni, mintha érdekelne – eltévedt alkalmakkor, mikor kérdeznek válaszolok, néha mosolygok is, mikor nagyon igyekeznek kitüntetni az értékes figyelmükkel. Legalább igyekeznek úgy tenni, hogy én is számítok valamit, az én véleményem, mikor valójában nem, már régen nem. Cirkuszi bohóc vagyok már csupán, nem egyéb, aki kimegy a betanult szöveggel, a jól bevált mozgással a színpadra, a többiek meg úgyis elintézik a rajongókat helyettem, nekem nincs már erőm rájuk, még ha tudom is, ők juttattak el idáig és nekik köszönhetünk mindent… a személytelen, fekete-fehér lakásomat, amihez csak a költözés emléke köt, semmi más, a többiek a drága és ízléstelen bútorokat, autót, motort, kinek-mit kívánt meg a szeme. Ma már engem ez az egész csak undorral tölt el, nem akarok hazamenni, abba a hatalmas lakásba, ahol egyedül lakom Koronnal és a saját nyomorommal.
Van már bennem annyi alkohol, hogy egy kicsit felbátorodjak és a finom jelek után közeledni is kezdjek Kyohoz, de ő annyira elérhetetlen, egy kincs, a Szent Grál vagy tán maga Isten… Szabad ezt nekem? Rég nem tiszta a lelkem, hát gondolhatok egyáltalán arra, hogy hozzá érhetek, hogy az enyém lehet? Elhúzódik, nem érti a tiszta vágyaim, s valóban tán homályos, túl gyengéd utalásaim. De én nem merek vele ennél keményebben bánni, őt óvni kell és védeni, bántani nem tudnám soha, akár akarnám, akár nem – csak gyengéden simítom a bőrét, akárha porcelán lenne vagy vékony kristály, amit bármelyik percben összetörhetek. Ő mégis megadóan simul karjaimba, mikor lassú, apró léptekkel eljutunk odáig, csók közben ujjaim kicsúsznak tincseiből és diszkréten, alig érintve végigkalandozzák testét, egészen a combjáig. Felállok, alá nyúlok és az ölembe emelem, mire összerezzen, ahogy észbekap, elhúzódna tőlem, aztán rájön, nincs hová, hát átöleli a nyakam, le ne essen. Uruhára pillantok fél szemmel, de ő érti, mert ő az ilyet mindig hamar felfogja; vigyorogva int az egyik vendégszoba felé, használjam nyugodtan. Újra megcsókolom a karjaim közt pihenő Kyot, ajkaim gyengéden érintik az övét, neki viszont már elege van a finomkodásból, már-már türelmetlenül mar a nyelvemre, ahogy végigsimítok alsó ajkán. Apró mosolyom elégedettségem tükrözi, míg végül azzal szakítom meg az édes, szinte álombeli pillanatot, hogy leteszem az ágyra. Akár egy rongybaba, akit tartani kell, terül el rajta, amint elengedem, az ironikus jelenet magamra emlékeztet – én sem vagyok más, csak drótokon rángatott marionett-bábu, ha elengednék a zsinórjaim, összezuhannék, mert egymagam már semmire nem vagyok képes, túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy irányítanak. Csendben várja, míg én síkosítót, óvszert veszek elő, rám se néz, kitartóan bámulja a plafont, mint odakint, mintha itt sem lenne, én mégis tudom, hogy rám figyel, tudja mit fogok tenni és nem ellenkezik. Lassan fölé mászom, tekintetünk újra összekapcsolódik, mi szavak nélkül is egy nyelvet beszélünk, nem kell magyaráznom, ő megteszi amit kérek, mielőtt eszembe jutna, mit is akarok igazán. Akárha álomból ébredne fel, akárcsak én, mar ajkaimra türelmetlenül, nyelvünk összeforr, miközben Kyo ujjai belemarnak a hajamba és erősen meghúzzák azt, mire belenyögök a csókba. Nem is igazán tudom mit vártam Tőle vagy csak a találkozástól, de egészen mást kapok, mert igazán akkor jövök rá, ki fekszik alattam, kik vannak a nappaliban, kire mászott rá Kai... ez a tudat egyszerre rémiszt meg és tölt el elégedettséggel, mert igen, végre vagyunk olyan jók, hogy magunkénak tudhatjuk a legendák figyelmét, nem csak távoli csodálattal hallgatjuk a zenéjüket, abban reménykedve, egyszer talán lesz pénzünk koncertjegyre, de hogy valaha annál közelebb kerüljünk hozzájuk? Soha nem gondoltuk volna, egyetlen percre sem.
Kyo, mikor finom mozdulattal végre megszabadítom az összes ruhájától és alaposan bekenem síkosítóval, nem nyüszít, nem nyög, ő sikít, harap és karmol. Pedig alig tartunk valahol. Egyik ujjam belé csúsztatom, ujjai hajamba marnak, meghúzzák kíméletlenül, de mikor kihúznám belőle, hogy inkább hagyjam, mert nem akarok neki fájdalmat okozni, parancsolóan rám mordul, meg ne merjem tenni. Összerezzenek a hangjára, megadóan bólintok, második ujjam is becsúsztatom, megcsókolom őt, szabad kezem ágyékára csúszik, hogy eltereljem egy kicsit a figyelmét a fájdalomról. Akaratosan mar rá ajkaimra, csodálom, hogy nem sérti fel hevességében, mikor azonban hosszú tágítás, óvatos mozdulatok után becsatlakozik a harmadik ujjam is, Kyo visszakézből harap rá a nyelvemre csók közben, hogy érezzem én is a fájdalmat, nekem viszont ehelyett valami más, izgatottság szalad végig a gerincemen, megbizsergeti minden idegsejtemet, érzem a fémes ízt, s a vér mielőtt lenyelném, a másik énekes ajkaira cseppen, ő lenyalja, szája szegletében már-már állatias, élvezkedő mosoly jelenik meg. Újra belemarkol a hajamba, leránt magához, nyála csípi a sebet a nyelvemen, együtt nyeljük a véremet, én kihasználva pillanatnyi elfeledkezését rólam, a világról és a fájdalomról, kihúzom ujjaim és lassan becsúsztatom helyettük már erősen lüktető merevedésem. És Kyo sikít, majd karmol: hosszúra hagyott körmei hátamba vájnak, mélyen végigszántanak rajtam, ahogy torka kiveri a magas C-t, lélegzete elakad, lassan hörgéssé csitul, míg én várom, hogy hozzászokjon az érzéshez, alig félig benne. Feszes farpofáinak szorítása lassan enged, fátyolos tekintete, kipirult arca nem enged tovább várni, rámarkolok már kemény merevedésére, dörzsölni, izgatni kezdem. Kyo sóhajai rekedten, először halkan, szinte szégyenlősen törnek fel ajkai közül, de ahogy lassan mozogni kezdek, teljesen belecsúszom, ő egyre inkább kiereszti a hangját, tetoválásai feléledni látszanak hullámzó bőrén, ajkaim véres csókokat hagynak hasán és mellkasán, ő újra végigkarmol, de már nem érdekel, tudni sem akarom, milyen állapotban lehet a hátam - megéri a fájdalmat, hogy én érinthetem így, hogy az én közelségemre, kényeztetésemre válaszol kínnal vegyes kéjjel. Kyo testén hirtelen végigrohan a remegés, hangosan sikoltva a nevem élvez a kezembe, háta ívbe feszül, pihegő, elgyengült testének látványa pedig engem is átlök a végső határon, nyögve robbanok belé, gerincemen végigfut a bizsergető érzés, melyről már azt hittem, elfelejtettem. Hajam végéről izzadtságcsepp esik Kyo arcára, ő piheg, a cseppre megrebbennek a szemhéjai, de több reakció nem érkezik. Hullámzó mellkasát nézem, rajta lassan feketére száradó véremet, miközben kihúzódom belőle és mellé hengeredem, hitetlen tekintetem a plafont pásztázza, elmém igyekszik felfogni a történteket és rábeszélni kétkedő lelkem, hogy ami történt, nem álom vagy képzelgés volt csupán.
- Kyo... - fordulok felé, szinte csak lehelve a nevét, mert félek, ha túl hangosan mondom ki, eltűnik mellőlem, elfoszlik, akár a cigarettafüst. Tőle azonban nem érkezik már válasz, csendesen szuszogva terül el az ágyon, ami apró mosolyt vált ki belőlem... még most se hiszem egészen, hogy valóban odaadta magát nekem, hogy én voltam, akinek megengedte, hogy maga alá gyűrje. Most, ahogy óvatosan felemelem könnyű testét és rendesen lefektetem és már a gyorsan kicserélt, tiszta takarót ráhúzom, olyan törékenynek, emberinek tűnik, ahogy én ezelőtt soha nem láttam Őt. Levakarhatatlan mosollyal az arcomon vetek rá egy utolsó pillantást, mielőtt visszahúzva magamra a nadrágot, kilépnék a szobából. A társaság rendesen megcsappant, már csak vendéglátónk, Aoi és Kaoru ücsörög a nappaliban, de amint meglátnak, mindhárom gitáros egy emberként ugrik fel és nyitná kérdezésre a száját.
- Jó volt - nézek Uruhára egy bólintás kíséretében, mielőtt megszólalna. - Ha lezuhanyoztam, elláthatnád a hátam - pillantok most Aoira. - Te nem tudom, mit akarsz kérdezni - sóhajtok fáradtan, fél szemmel az egyetlen emberre pillantva a szobában lévők közül, akit nem ismerek több, mint tíz éve.
- Kyo? - tesz felém egy tétova lépést Kaoru.
- Alszik. Vigyáztam rá, ne aggódj - mosolyodom el bágyadtan, majd egy intés után utamat a fürdőbe veszem, Aoi követ. Fájdalmasan rándulok össze, mikor a hirtelen rám zúduló forró víz csípni kezdi a sebeim, a gitáros csendben pakol, látszólag nem is figyel rám.
- Tiszta vér az arcod is. Rögtön első körben szado-mazoval indítotok? - rója fel nekem atyai hangon, mintha csak ügyetlen kölyök lennék, akire mindig vigyázni kell, mert állandóan elesik. Ki tudja... talán tényleg az vagyok. Hív magához a föld mélye, a Pokol és én mennék is szíves örömest, de a többiek visszatartanak, nem engednek maguk mellől a sötétbe, pedig nekem ott a helyem az árnyékok közt, vakon, süketen.
- Ruru mérges lesz, ha azután, hogy összevérezted a vendégágyát, még egekbe is szökik a vízszámlája miattad - ránt ki gondolataim magányos társaságából Aoi hangja.
- Majd kifizetem - felelem szárazon, mégis egy gyors hajmosás után elzárom a vizet és kilépek a fülkéből. Derekam köré törülközőt tekerek, míg bandatársam féltő gonddal törölgeti át a hátam, lefertőtleníti a karmolásokat, közben megállás nélkül, rosszmájúan cöccög.
- Mi van? - hördülök fel, mikor megelégelem a morgolódást.
- Mindig vigyázni kell rád valakinek... Egyszer hagyunk egyedül, de te úgy hálálod meg, hogy rögtön át kell kötözni az egész felsőtested. - És valóban tekeri rám a géztekercseket, mondván nincs akkora sebtapasz, ami ezt lefedi.
- Felnőtt ember vagyok, egyedül élek, nem kell, hogy úgy viselkedjetek, mintha önveszélyes lennék. Egyetlen egyszer fordult elő - motyogom sértetten, bár tudom, nem ér semmit a szavam, ezt a beszélgetést hetente egyszer letudjuk, mióta megfenyegettem őket, hogy leugrom a PSC tetejéről tavaly. Nehéz és fájdalmas idők voltak, Isshi halála után kicsúszott a kezemből az életem, fogalmam sem volt, hogyan tovább - Reita rántott vissza a párkányról és pofozott észre. Azóta tényleg alig hagynak egyedül, addig nyaggattak, míg a basszeros mellé nem költöztem, hogy jobban rajtam tarthassák a szemüket, én pedig már nem látom értelmét ellenkezni, úgysincs szavam ellenük. Mire Aoi befejezi a kötözést, rám telepszik a fáradtság, így halk köszönetet elmormolva visszacsoszogok a vendégszobába. Már az sem tud érdekelni, hogy egyedül vagyok... megszoktam.
Egész éjszaka a hasamon feküdtem, mikor azonban reggel felébredek, fájnak a sebeim és az ágy feltúrva. Most éjjel nem is álmodtam a démonokkal... nem emlékszem rá, hogy bármit is álmodtam volna. Zavartan tapogatom magam mellett a takarót, mert emlékszem, Kyo itt aludt el... de mikor lefeküdtem, már nem volt itt. Annyit ittam volna, hogy ilyen élénken képzelődjek? Legalább arról megnyugtatnak a sebek, hogy nem őrültem meg teljesen, a tegnap este tényleg megtörtént. Mikor a finom illatokra kimegyek a konyhába, Aoi épp lábait lógázva az asztalról, beszél valakivel telefonon, de nem érdekelnek a privát ügyei, inkább kinyitom az ablakot és a párkányra támaszkodva gyújtok rá egy szálra, hátha attól kevésbé lesz kínzó a gyomromban és a fejemben tomboló éhség.
- Nem, ma mi sem próbálunk, nekem interjúm van és Rurunak is, Rukit meg szépen lestrapálta az énekesetek tegnap este - nevet a telefonba Aoi önfeledten, majd döbbenten hallgat el és pislog rám, ahogy gyors mozdulattal kikapom a kezéből, de fel is szisszenek, meghúztam a sebeim.
- Kaoru? Oda tudnád adni Kyot, kérlek? - Bár türelmetlen vagyok, igyekszem tisztelettudó lenni, nehogy rám csapja a kagylót. Hosszú csend után tétova szuszogás hallatszik, de a másik oldal csak ennyit kérdez csendesen:
- Igen?
- Kyo? Ruki vagyok - szólok bele bizonytalan, meg-megremegő hangon. Csend a válasz, talán arra vár, mit akarok mondani még, de valójában ezt én sem tudom igazán. - Emlékszel... a tegnap estére? Arra gondoltam, most eljöhetnétek hozzám... - Arra egy percig sem gondolok, hogy egyedül elhívhatnám valahová, még ha a dolog kibúvója a közös projektünk is. Ha túl tolakodó vagyok, elrettenthetem magamtól.
- Találkozzunk csak te és én, holnap délután. Tudok egy helyet, finom a kávéjuk. - Kyo hangja határozott a közénk ült hosszú csend után, nekem pedig izgatottság szorítja össze a gyomrom erre a pár szóra. Időpontot fixálunk, majd ő teszi le elsőként a kagylót, én még sokáig szorítom a fülemhez némán a telefont.
- Holnap Kyoval kávézom... - lehelem, boldog pillangókkal a gyomromban.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Frissítés
