Frissítés

2012.12.25. 18:15 Tasu-chan

Ruki POV Le sem tudom írni az érzést, ami a gerincemen szánkázik fel-le, mióta itt van nálunk… mióta utánam jött. Állandóan remeg a gyomrom a boldogságtól, ahogy minden más porcikám is, legszívesebben pillangókat eregetnék a számból, ha lehetséges lenne. Most már azt hiszem, ki merem jelenteni, ha nem is hangosan, de gondolatban: szerelmes vagyok! Megremegek, mikor a nyakamba teszi a láncot és zavart, boldog mosoly kúszik az arcomra érintésétől, közelségétől, mosolyától. Örülök, hogy elfogadja az érzéseim, de az már annál inkább zavar, hogy most meg állandóan utalásokat tesz, amikkel zavarba hoz, ilyet még senki nem csinált velem és ez furcsa, ráadásul nem akarok állandóan vörös lenni. Még piszmogunk egy kicsit a szobámban, de aztán Miyavi megfogja a bögréjét, amiből már kifogyott a tea és miután én csak azért is ráerőszakolom a hatalmas pulcsimat, ami szerencsére pont jó rá, lemegyünk a nappaliba. Már fel vannak kapcsolva az égők a fán, az ajándékok pedig alá pakolva, de én úgy teszek, mintha észre sem venném, mert ez rituálé nálunk. Az étkezőbe megyünk, anya már megterített négy személyre, apa mosolyogva ül az asztalfőn, én segítek még kitenni az asztalra a maradék vacsorát, aztán leülök Miyavi mellé. Az asztal alatt finoman megsimítja a kezem, amitől fülig vörösödöm, zavaromat próbál elrejteni lelapult, szőke hajam mögé, miközben szedek magamnak egy adagot. Nevetünk, anyáék kérdezgetik osztálytársamat mindenféléről, ő pedig illedelmesen válaszol és most engem még az sem zavar, hogy ismerve a múltját, sok mindenben hazudik – meg tudom érteni és egy kicsit hálás is vagyok neki, hogy ilyen jó színben tünteti fel magát a szüleim előtt. - És Takamasa-kun, van barátnőd? A mi Takanorink nem igazán nagy nőcsábász, taníthatnál neki néhány dolgot – kacsint játékosan apa, amitől torkomon akad a falat és köhögni kezdek. Miyavi bíztatóan hátba vereget, amíg rendesen levegőt nem kapok, de mielőtt megszólalhatnék, megelőz. - Van valaki, aki tetszik. De nem mondhatnám, hogy járunk, még csak… alakulnak a dolgaink – feleli diplomatikusan, mire apa megértően hümmög. – Tudja Matsumoto-san, a fia igazán jó srác, ha itt lesz az ideje, biztosan talál magának valakit, akit megérdemel – mosolyog rám, én pedig újra elpirulok, úgyhogy inkább a tányér tartalmára fordítom a figyelmem. A vacsora további része csendesen telik, inkább eszünk, mint beszélgetünk, aztán mikor befejezzük, átvonulunk a nappaliba, a karácsonyfához. Aggódom egy kicsit, hogy Miyavi mit fog gondolni az ajándékozásnál, hiszen én nem vettem neki semmit, anyáék sem számítottak rá, de szégyelltem volna, ha őt kihagyjuk az egészből, ha már marasztaltuk. Kérek egy pillanat türelmet, felszaladok a szobámba, míg ők odalent várnak, összeszedek pár rajzot és dalszöveget, majd egy ajándékzacskóba teszem. Visszasietek a nappaliba, aztán elkezdődik az ajándékozás, én mosolyogva nyújtom át neki a zacskót, ő pedig csodálkozva veszi ki a papírokat onnan, vigyora felragyog, ahogy értelmezi, mi is van benne. Tudom, mindig is kíváncsi volt azokra, amiket alkotok, hát karácsony alkalmából most elolvashat párat és meghallgatjuk majd a Luna Sea CD-met is. Én is kibontom, amire az én nevem van írva, lelkes vigyorral köszönöm meg a Napóleon életét taglaló, vastag könyvet; fél éve gyűjtök rá, de végülis CD-t vettem belőle, nem ezt a könyvet. Miyavi jót röhög lelkesedésemen, ő sosem tudna így örülni ennek, már az is csoda, hogy valamennyire figyel órán. Ünnepelünk egy kicsit, aztán egy jó nagy adag szaloncukorral és teával megrakva húzódunk vissza a szobámba a szüleim elől, ahol amint lepakoltunk, osztálytársamnak első dolga derekamat átölelve magához vonni. Elpirulva sütöm le a szemeim és mellkasába bújtatom a fejem, szorosan belebújva meleg ölelésébe. Nem tudom, mennyi ideig állhatunk így, mikor a langaléta megelégeli az unalmas ölelkezést és felemelve fejem, közelebb vonja ajkaihoz az arcom. Én már lehunyom a szemem, várva a csókot, de kopogás zavar meg minket, amire rögtön kipattanok az ölelésből, tartva az öt méter távolságot. Anya dugja be a fejét az ajtón, mosolyog és behoz még pár üdítőt, mondván karácsony van, most szabad ilyesmit inni, mert ő nem szereti, ha cukrosat iszom. Ezután eltűnik és megígéri, ma már tényleg nem zavar többet, amint becsukja maga után az ajtót, Miyavi csuklóm után nyúl, megint magához húz. Végül megint én vagyok az, aki kibontakozik az ölelésből, hogy feltegyem az új, tőle kapott lemezem, diszkrét hangerőre tekerem a hangszórót, hogy ne zavarjuk a szüleimet, aztán letelepszünk az ágyra. Eszünk egy csomó szaloncukrot, én hamar elpusztítok fél liter kólát, amitől eléggé felébredek, hiába van már késő este. Vidáman énekelek, bár nem tudom olyan jól a szöveget, de hallottam már párszor, úgyhogy megjegyeztem egy kicsit, Takamasa is bekapcsolódik, mire meglepetten hallgatok el és nézek rá – még sosem énekelt nekem. Közelebb húz magához az ágyon, belefészkelem magam az ölelésbe, fejem a vállára dől és együtt énekelünk… most úgy érzem, az életem tökéletes. Ez a mai nap tényleg egy karácsonyi csoda. Lezuhanyozunk, aztán bebújunk az ágyamba, én belülre kerülök, ő kívül szorong, mert elég kicsi, egyszemélyes ágyam van és hiába vár barátomra a szekrényben egy futon, eszembe sem jut elővenni, neki pedig eszébe sem jut megkérdezni, van-e. Szusszanva fúrom a fejem nyakhajlatába, lehunyom a szemeim, a bennem dolgozó cukor ellenére kezdek elálmosodni. - Erről álmodtam – motyogom halkan, mire Miyavi mocorogni kezd, hogy rám tudjon nézni. – Amikor elküldtelek, pedig megígértem, hogy elmegyünk ruhát vásárolni. Azt mondtam, nem tudtam aludni az éjszaka… pedig aludtam. És erről álmodtam. Hogy itt vagyunk, mi ketten az ágyamon, te azt mondod, szeretsz… aztán kinevetsz. Kigúnyoltál mindenki előtt és azt mondtad, csak vicc volt az egész – fúrom a nyakába jobban az arcom, hogy elrejtsem az emlékektől bekönnyesedett szemeim. Gyengéden megsimogatja a hátam, kapok egy finom puszit a fejemre, még közelebb húz magához, amitől megnyugszom, tudom, hogy szeret és most biztonságban érzem magam. Boldog mosolyra húzódnak ajkaim és úgy is alszom el; szeretem a karácsonyt. A másnapi ébredés nehéz, semmi kedvem kinyitni a szemem, lehet hogy sok volt egy kicsit a kóla meg az izgalom. Miyavi megsimogatja a hajam, mikor ajkai enyémekhez érnek, kipattannak a szemeim és először ledermedek, de aztán óvatosan, ügyetlenül csókolok vissza, átölelve a nyakát és újra megszáll a nyugalom. - Ma is velem maradsz? – pislogok rá reménykedve, orrának nyomva az orrom. - Nincs sok dolgom. Yuu mondta, hogy összefuthatnánk valamikor, talán átmegyek hozzájuk délután, de addig maradhatok – mosolyodik el kedvesen, megnyugtatóan, úgy, ahogy eddig még soha nem mosolygott rám. Egyszer sem, amíg el nem mondtam neki, hogy szeretem.   A karácsonyi szünet gyorsan elszalad mellettünk, Miyavi szinte minden nap átjön, a szilvesztert megint Toránál töltjük, együtt számoljunk vissza a másodperceket és pontosan mikor éjfél üt az óra, elhúz egy csendes sarokba, majd megcsókol – ez a szilveszter csak a miénk, kettőnké. Szerelmes vagyok! Életemben először érzem azt, hogy nem akarok suliba menni, mikor eljön az első nap, de végülis meggyőzöm magam, nekem ott a helyem, hiszen szeretek tanulni és nem ronthatok a jegyeimen. Amikor beérek, Saga épp Tora ölében ücsörög a padon, Miyavi vigyorog és int nekem, én pedig visszaintek nekik, Takashi rögtön felpattan, hogy hozzám sietve kérdezősködjön a karácsonyomról. - Bocsi, hogy nem voltam veletek karácsonyozni, tényleg szégyellem magam, de Torával voltam… Képzeld, olyan karácsonyi ajándékot adott, el sem hiszed! Még én sem egészen – vörösödik el és kuncog kislányosan, aztán a szájával tátogja, de mivel sokadik próbálkozásra sem értem, elképesztően halkan motyog valami a szüzességéről. Pislogok, pislogok, aztán lassan leesik. És nagyot koppan. - Te… te és Tora… karácsony este? – vinnyogom kerek szemekkel, soha életemben nem gondoltam volna, hogy Takashi hajlandó ilyesmire. Mármint persze, csak ez furcsa és… hát furcsa. - Ugye, hogy totál hihetetlen? Na és te mit kaptál karácsonyra? – lelkendezik vigyorogva, mire lopva Takamasa felé pillantok, de nem tudom, mit szólna hozzá, ha elmondanám… Saga a legjobb barátom, de ha Miyavi nem akarja… - Semmi különöset – mosolygok erőltetetten és egyáltalán nem érzem jól magam. Hazudtam a legjobb barátomnak. A nap eseménytelenül telik, írunk egy dolgozatot és suli végén Miyavi hatalmas vigyorral mutatja fel nekem a papírt, amin bizony nem kettes és nem is egyes díszeleg, hanem négyes! Eltátom a szám, meglepetten pislogok a dolgozatra, aztán rámutatok az áthúzott számításra. - Ez itt nem jó – jelentem ki halálosan komolyan. – Honnan vettél ekkora baromságot, hát így tanítottalak én téged? – morgom tettetett rosszkedvvel, mire nyom egy barackot a fejemre. - Csak a hibát veszed észre, te kis prücsök! Inkább örülj, hogy nem húztak meg – nyújtja rám a nyelvét, nekem pedig mosoly költözik az arcomra. Nem megyünk ki a parkba, mert még hideg van, suli után szétszéled mindenki, én megyek Miyavival hozzá, nem szeretek otthon lenni vele, mert akkor anya tuti megzavar minket és nem akarok lebukni előtte. Nem mintha szégyellném, hogy szeretem Miyavit… de tudom, hogy nem értenék meg. Miya sört bont, nekem is ad egyet, letelepszünk a kinyitható kanapéra, de most nem bújok hozzá, kedvetlenül forgatom az üveget a kezemben. - Mi a baj? – billenti felém a fejét Takamasa, ami apró, gondterhelt sóhajt csal ki belőlem. - Shinji mesélte, hogy karácsonykor Saga és ő… - Lefeküdtek, tudom. De mi közünk nekünk ehhez? – pislog rám értetlenül továbbra is és átkarolva próbál közelebb húzni, de most nincs kedvem ehhez. - Én csak… nem tudom, mit szólsz te ahhoz, ami… köztünk van. Még sosem mondtad – motyogom kissé elveszetten, fogalmam sincs, hogy kéne ezt megfogalmazni. - Ami köztünk van? Mi van köztünk? – nevet fel halkan, értetlenül, erre viszont végleg elmászom mellőle. Mi az, hogy mi van közöttünk? – Jaj Chibi nem úgy értettem… csak furán hangzott, érted? De komolyan, mi köze Torának és a barátodnak hozzánk? – húzódik közelebb hozzám újra. - Tudom, hogy azt mondtad, nehezen nyitsz mások felé és ezért nem szokásod világgá kürtölni a dolgaidat… de szeretném, ha elmondanád a barátaidnak, hogy járunk. Úgy, ahogy Tora is felvállalta Takashit. Vagy szégyellsz? – húzom fel a térdeim, hogy átkarolva őket, rájuk támaszthassam a fejem, egy kicsit el is bújva mögéjük. - Ruki… egyáltalán szégyellek. El fogom mondani nekik – nyugtat meg, újfent mellém ülve, de nem ér hozzám egyelőre. - Mikor? - Hamarosan. Ígérem, hogy hamarosan a barátaim tudni fognak rólunk, oké? Csak várd meg, amíg én mondom el. Bízz bennem – csókol meg gyengéden, én pedig nem tudok ellenállni, belebújok az ölelésébe, arcom mellkasába bújtatom, úgy szuszogok tovább. - Hazudtam a legjobb barátomnak Takamasa… nem akarok hazudni… – súgom halkan, lehunyva a szemeim.

2012.12.25. 14:32 Ruru

Miyavi Pov.: Ledermedek ,ahogy kijelenti szerelmes belém. Hirtelen nem tudom mit mondhatnék és a következő pillanatban már el is tűnik. Hallom ahogyan csapódik az ajtó,és mintha ez lenne a felszólítás felpattanok,felhúzom a cipőm és a kabátom nélkül rohanok Chibi után. Nem hagyhatom elmenni. Amikor utolérem ,gondolkodás nélkül átölelem. A teste összecsuklik és az első gondolatom ,hogy elájult. Magam felé fordítom, szerencsére magánál van de csak épphogy. - Chibi! - rázom meg egy kicsit. Résnyire nyitja a szemét,de mint aki itt sincs. Öt perc elteltével már nem tudom mit tehetnék és megütöm. - Hey! -szisszen fel -Hogy érzed magad? - hajolok fölé. - Rosszul. -jelenti ki és megrökönyödött arccal néz rám - Te mit keresel itt? Elmosolyodom, már tudom ,hogy nincsen semmi baja. - Nem hagyom a legfontosabb embert ,csak úgy kilépni az életemből. - csak néz rám és nem szól semmit. - Miyavi...te normális vagy? - lép hátrébb,én meg csak kikerekedett szemekkel nézek rá - Hol a kabátod? - akkor jövök rá ,hogy nem vettem fel kabátot sem. - Siettem?! - vigyorgok. - Gyere! -megfogja a kezem és egészen a házukig rángat. - Ruki! Hagyd , hazamegyek. - próbálom kihúzni a kezem a kezéből ,de nem engedi. - Nem. Nem leszel miattam beteg! - jelenti ki és bekopog az ajtón. Az édesanyja kinyitja az ajtót ő pedig behúz a házba. - Matsumoto Takanori, a barátod miért rohangál egy szál pólóban a tél közepén? - néz rám az anyukája. Most ,hogy megnézem nagyon szép.  Igazi anyuka. - Anyu van meleg tea ,ugye? - pattog - Van. Menjetek fel mindjárt felviszem. - bólint és megfordul. - Gyere! -húz tovább,egészen fel a szobájába. Leültet az ágyra és fel-alá rohangál. - Tudom,hogy van valahol egy nagyon-nagy pulcsim az biztos jó lesz rád. - Hé! -fogom meg a csuklóját és magamhoz rántom.- Mi lenne ha inkább Te melegítenél fel? - vigyrogok, az arca csak pár centire van tőlem. Csak egy apró mozdulat és magaménak tudhatom a csókját. - Gyerekek! - nyit be az anyja ,mire Chibi fél métert ugrik és a szekrényénél landol.  Visszatartom a nevetést és elfogadom a teát amit az édesanyja nyújt felém. - Köszönöm. -kortyolok bele. Csak most kezdem érezni azt,hogy mennyire át fagytam. - Szivesen ööö... - Isihara Takamasa , a nevem. Sajnálom ,hogy még nem mutatkoztam be rendesen. - Semmi baj Takmasa-san. - mosolyog ,amitől nekem is mosolyogni van kedvem. - Ugye itt maradsz nálunk? Vagy a szüleiddel leszel igaz? - Nem, a szüleim nincsenek otthon. - a hazugság már nem esik nehezemre a szüleimet illetően - Akkor ,örülnék ha itt maradnál senki sem lehet egyedül Szenteste.  - magunkra hagy minket és én a szekrényből kilógó Chibi felé fordulok. - Örülsz ,hogy maradok? - vigyorgok rá. Amikor a szőke feje előbukkan a ruhák közül csak a vörösséget látom. - P-Persze. -dadog. Megiszom a teámat de a pulcsit hanyagolom ,amit odaadott. Legalábbis egy időre.  Leül mellém és egy szót sem szól. Elvettem a kis asztalkáról az ajándékdobozt. A levél ott hevert mellette, de azzal nem foglalkoztam. Kivettem a nyakláncot és visszasétáltam hozzá. A medálja egy homokóra volt. Lehajoltam hozzá és a nyakába tettem. Az érintésemtől libabőrös lett. Nem akartam szegényt teljesen kiakasztani ,de a bőre szinte sikított ,hogy csókoljam meg.  Lassan hajoltam a nyaka felé, egyik kezemmel eltűrtem a haját az útból, éreztem ,ahogyan megremeg amikor a bőréhez érek. - Le kellene mennünk. -szólalt meg. - Rendben.-hajoltam el. Hagyom egyenlőre ,hogy mindent ő irányítson.

2012.12.24. 01:21 Tasu-chan

Ruki POV Nem akarok elmenni hozzá, semmi kedvem látni őt, mégis végigbaktatok a sötét utcákon, heves hóesésben, karácsony napján, ami olyan a felhőktől, mintha csak esteledne. Lélegzetem pamacsokat hagy a levegőben, izgatott vagyok, ideges, mert fogalmam sincs, mit várjak ettől az egésztől. Végre rávette magát, hogy beszéljen nekem, de mi van, ha már késő? Ha már nem érdekel, mit akar mondani? Hülyeség, akkor meg nem tartanék egyenesen hozzá. Mikor megérkezem, azonnal ajtót nyit, bekísér a kis lakásba, én lehuppanok az ismerőskanapéra és várom a mondandóját, de ő nem beszél, csak ül velem szemben, hallgat kitartóan, amíg meg nem elégelem és megtöröm a csendet. Akkor végre, ha akadozva is, de folyni kezd belőle a szó. Ahogy hallgatom a történetét, minden egyes kimondott hang után egyre és egyre szánalmasabban érzem magam… hogy gondolhattam, hogy felelősségre vonhatom őt? Nem tudtam, mi minden történt vele, így teljesen megértem, hogy nem szívesen enged minden, az útjába akadó embert a közelébe… nem tudom, mit gondoljak. Megvetem magam, hogy megvádoltam és mindenki előtt lelepleztem a titkát és hiába mondja, ne sajnáljam, én mégis szégyellem magam. Amint befejezi, én szó nélkül állok fel és lépek le a lakásából, nem tudok itt lenni, gondolkodnom kell, összeszedni magam egy kicsit. Már félúton hazafelé jövök rá, hogy veszi ki magát ez az egész hirtelen eltűnés, amire megállok, tanácstalanul toporgok a hidegben, nem tudom, hazamenjek vagy forduljak vissza és kérjek bocsánatot? Az nagyon bénán venné ki magát, ha most visszamennék hozzá? Biztosan mérges rám, mert csak úgy eljöttem egy szó nélkül, nem tudom, mit tehetnék… Végül visszasietek, szorgosan szedve egymás után a lábaim, már vacognak a fogaim, mikor odaérek a lakáshoz, de sokáig nem merek bemenni. Összepréselem ajkaim, próbálok lenyugodni, kitalálni valamit, miért is vagyok megint itt, de végül csak bekopogok, bizonytalanul toporogva a küszöb előbb. Mikor Miyavi ajtót nyit, gondolkodás nélkül ölelem át, hideg arcom mellkasába nyomom, ami kellemesen meleg, megnyugtató, biztonságot ad. Miért érzem úgy, hogy ha vele vagyok, akkor megállhatna a föld is, én boldog lennék? Ő annyira… más, mint én. Sokkal bátrabb és magabiztosabb, én csak egy nyápic, stréber chibi vagyok, aki jól tanul, a szülei szeretik, meleg szobája van és minden karácsonykor kap ajándékot, de ő… neki nincsenek szülei, akik mosolyogva várják haza… - Sajnálom, hogy olyan kegyetlen voltam veled. Nem érdemelted ki – mormogom a mellkasába lehunyt szemmel, szorosan hozzápréselve magam. – Nem akartam úgy elrohanni, én csak… nem tudtam, mit gondoljak. Azt mondtad, ne sajnáljalak és én nem is teszem… de akkor is szégyellem magam, amiért úgy bántam veled, ahogy. Bocsáss meg nekem… - Te komolyan ezért jöttél vissza? – pislog rám meglepetten osztálytársam, ahogy lassan lehámoz magáról. A fenébe, az olvadt hó a kabátomon teljesen eláztatta a ruháját… Zavartan elpirulva hajtom le a fejem és bólintok, mire ő megereszt egy káromkodást, de nem dühösen, hanem amolyan… döbbenten. – Ne szobrozz már itt, gyere be – húz beljebb a lakásba és rögtön be is csapja utánam az ajtót, hogy ne legyen akkora huzat. Lehámozom magamról a ruhákat, immár megint nála, de valójában fogalmam sincs, mit keresek itt. Letelepszem a kanapéra, tanácstalanul húzom fel a térdeim és ölelem át őket, míg Takamasa eltűnik a konyhában. Hamarosan visszajön egy bögre teával, amit elém nyom és addig tartja ott, amíg lassan odanyúlok, hogy elvegyem. Reszkető kezem alig tartja meg a teát, megszólalni nem merek, mert hát mit is mondhatnék pont én, aki úgy elrohant... de nekem kéne beszélnem, magyarázkodnom vagy valami ilyesmi... - Nálad maradhatok éjszakára? - nyögöm ki bizonytalanul, mielőtt belekortyolnék az italomba. Kellemes, jól felmelegít, már kicsit kihűlt, de még jót tesz dermedt ujjaimnak. - Karácsony napja van Chibi, ezt a családoddal kell töltened - szól halkan, rám sem nézve, ő egy üveg Asahit kortyolgat. - Minden évben a családommal töltöttem a karácsonyt eddig. Most szeretnék veled lenni - mosolyodom el halványan, mire Takamasa meglepetten kapja rám a pillantását. - Még ajándékot is kaptam tőled, pedig azt hittem, ezek után hozzám sem akarsz szólni, te meg... beengedsz, teát adsz és még magyarázkodsz is. Szégyellem magam, amiért ilyen gyerekesen viselkedtem - motyogom újfent elbújva a bögrém mögé. - Megmondtam, hogy nem kell a sajnálatod. Tényleg nem úgy bántam veled, ahogy kellett volna, de itt tudjuk le a dolgot, oké? Menj haza és... ünnepelj a családoddal. Neked legalább van. - Továbbra sem néz rám, makacsul az asztalra függeszti a tekintetét, én nem tudom, mit csináljak, hogy egy kicsit felvidítsam. Pár csendes perc után sóhajtva teszem le a bögrémet az asztalra és odamegyek Miyavihoz, majd leguggolok elé. Jobb ötletem nincs, hogy rám nézzen egy kicsit. - Takamasa, én még sosem mondtam ilyet senkinek, de te hülye vagy - jelentem ki szilárdan, osztálytársam majdnem kiköpi a sörét, ahogy megütközve végre rám néz. Legalább ezzel célt értem. - Nem azért akarok veled lenni karácsony este, mert sajnállak. Te mondtad, hogy legyek bátor... én igyekszem az lenni - pirulok el, lehajtva a fejem, nem tudok most ránézni, ez olyan... kínos! Azt sem tudom, hogy mondjam el, a szó a nyelvemen van, a szívem a torkomban dobol és minden dobbanással egyre közelebb löki azt a bizonyos szót ahhoz, hogy kimondjam: - Tudom, hogy azt mondtad, nem vagy... mármint hogy te a lányok... és próbáltad bizonyítani, hogy én is... de én azt hiszem, hogy... - Bennem reked a szó, szúrni kezd a szemem, égni a torkom, nem kapok levegőt, semmi, se ki, se be, kénytelen vagyok visszabotorkálni a helyemre és leülni a kanapéra. Nagy levegőket veszek, mielőtt meg találnék fulladni. Miyavi aggódva jön oda hozzám, letérdel elém, féltő pillantásába belepirulok és csak jobban elszorul a torkom. - Jól vagy? Mi a baj? - kérdezősködik, tenyereit görcsösen összeszorult kezeimre simítva, amit gyorsan elkapok előle. Ez annyira kínos, én nem akarom, hogy megtudja, mert neki csak... haver vagyok... vagy valami ilyesmi. - Mi vagyok én neked? Mondd meg őszintén Takamasa, mi vagyok én neked? Tanárod? Barátod? Vagy csak... egy srác, akivel elütöd az unalmas perceid? - kérdem, zavartan lehajtva a fejem, mikor végre szóhoz és levegőhöz jutok. - A... a barátom. A bandám része vagy, tehát a haverom is - bólintott kissé értetlenül, de ez nem vidított fel. - Elmondtad nekem a titkaidat, ezért úgy illik, hogy én is... öhm... szóval én is meséljek magamról neked - motyogom még mindig bátortalanul, nem merek felnézni. Meg fog utálni, undorodni fog tőlem. - Még sosem mondtad, hogy a barátod vagyok vagy hogy egyáltalán kedvelsz... persze mutattad, mert sokat foglalkoztál velem és teljesen megváltoztattál, sőt, azt hiszem... egy kicsit bátrabb is lettem, mióta ismerlek. Sokkal többet tettél értem, mint bárki más, pedig én nem is kértem... de soha, egy szóval sem mondtál semmit. Nekem szükségem van a szavakra, mert tenni nem igazán merek, érted? - Olyan sok baj van velem... Újra csend telepszik ránk, tudom, hogy Miyavi rám vár, bökjem ki végre, mi bajom, mert ennyivel nem merült ki a készletem és ezt nagyon is jól látja, de... nem merem kimondani. Rettegek, hogy meggyűlöl. - Takamasa... - sóhajtok végül, megtörve a csendet - hiába próbálod bizonygatni, hogy én nem vagyok meleg... azt hiszem, egy jó ideje... szerelmes vagyok beléd - nyögöm ki, arcom tenyereim mögé rejtve. Nagyon szégyellem magam és rettenetesen félek, hogy mit fog tenni... tudom, hogy ő ezt az egészet nem kezelte máshogy, csakis barátságként. - Sajnálom, rossz ötlet volt elmondani, én nem is tudom, hogy mit gondoltam. Azt hiszem, most megyek - hadarom el gyorsan és ellökve őt, felpattanok a kanapéról, hogy remegő léptekkel hazafelé vegyem az utam. Én ezt nem bírom... Le fog esni a vércukrom, már hangyázik a kép, el fogok ájulni, ha így folytatom... Döbbenten dermedek le, mikor ölelő, féltő karok fonódnak testem köré, én pedig engedve a késztetésnek, omlok a szorításba erőtlenül. Nem bírom ezt...

2012.12.23. 14:18 Ruru

Miyavi POV.: Tudtam ,hogy el sem kellett volna mennem a buliba. Épp hogy beléptem az ajtón annyit láttam ,hogy az egyik legjobb haverom smárol Chibivel. Azzal a mozdulattal megfordultam és próbáltam eltűnni a tömegben. Sajnálatomra észrevette ,hogy láttam és utánam jött. Aztán meg elkezdett velem kiabálni ,rosszabb volt mint az előző veszekedésünk. Vagyis csak ő kiabált velem úgy ,hogy az egész társaság halhatott mindent. Chibi eltűnt ,de én először meg sem mozdultam csak akkor amikor valaki véletlen meglökött. Fogtam a piát ,amit még nem volt időm letenni és hazamentem. Nem volt kedvem bulizni ,azt hiszem ez megérthető. Rettenetesen leittam magam annyira ,hogy ne is álmodhassak semmit, csak nyugodtan aludhassak. Teltek a napok és én Karácsony reggelén írtózatos fejfájással ébredtem. Egy levél fájdalom csillapító sem tudott volna segíteni, pedig előtte nem is ittam. - Mond! -vettem fel nagy nehezen a telefont a tizedig csörgésre. - Miyavi, ugorj be az üzletbe van számodra valamim. - Nem ér rá? - fogtam a fejem. - Vettél már a kis Chibinek ajándékot? - kérdezte - Nem. -vallottam be. - Akkor itt az ideje.Na told be a formás segged egyórán belül a boltba. -hangosan felnyögtem ,de nem ellenkeztem mivel nem akartam magyarázkodni, miért nem beszéltem vele már egy jó ideje. Lassan komótosan felöltöztem és bevettem egyet a fejfájás csillapítóból. Nyolc réteg ruhával magamon elindultam a bolt felé. Reitáékkal már másnap beszéltem a tanulósdiról. Nagyjából megértették mi a szitu köztem és Ruki között. Persze egyből megkaptam ,hogy hülye vagyok amiért összevesztem vele. Már rég el kellett volna mondanom nekik és nem lett volna probléma. Legalább ők nem balhéztak. - Szia! - köszöntem ,ahogy beléptem az ismerős bolt ajtaján. - Na végre! - vigyorgott - Gyere és nézz körül. Limitált kiadás, az egész világon csak ötven van belőle. - Óóóó nagy vagy haver! -dícsértem - Tisztában vagyok vele. -vigyorgott. Kiválasztottam pár dolgot és két óra múlva ,már otthon szerencsétlenkedtem.Először a levéllel ,aztán az ajándék becsomagolásával. Amint ezzel is végeztem megcéloztam Ruki házát. Elképzeltem ahogyan rámvágja az ajtót vagy,hogy kiabálni fog velem de helyette az édesanyja nyitott ajtót. - Jó napot! - hajoltam meg,illedelmesen. - Szia ,segíthetek? - Igen ,én Takanori-san barátja vagyok és hoztam neki valamit. - Gyere csak be. -látszott rajta ,hogy meglepődött ,hogy ezt mondtam. Leültem a napaliban és vártam. A lakásnak fahéj illata volt ,ami nagyon erős karácsonyi hangulatot kölcsönzött a háznak. El is mosolyodtam amíg Ruki le nem jött. Vidáman mosolygott,de nem engem várt. Amint meglátott lefagyott a mosoly az arcáról. Nem szóltam egy szót sem. Amikor megszólalt a hangja hideg volt és elutasító. A vége az lett ,hogy az ajándékot ott hagytam és én hazaindultam. Bíztam benne, hogy a "B" terv életbe lép és eljön. Egy óra sem telt el amikor kopogtak az ajtón.Szó nélkül kitártam az ajtót,hogy be tudjon jönni. Leültünk a kanapéra és csak bámultuk egymást. - Azt írtad beszélni akarsz. -szólalt meg végül. - Igen.  Öhm...ez nekem nem könnyű. Aoiék a legjobb barátaim ,de még ők sem tudnak rólam mindent. Ne kérd azt ,hogy mindent elmondjak,mert nem fog menni. Viszont ,szeretném ha tudnád miért vagyok ilyen. - bólintot - Anyámék nem akartak csak...becsúsztam nekik ahogy Ők fogalmaztak. Soha nem is ápoltam velük jó kapcsolatot. Ők valami nagymenő céggurunak szántak aki majd ezernyi ember életéről dönt. Nekem nem ez volt a szándékom és ez nem tetszett nekik. Egyre többször ellentmondtam és kimaradtam. Az iskolából is. Késöbb pedig csak a haverok és a csajok miatt jártam be. Aztán amint tudtam eljöttem anyáméktól és ezt ők nem  is bánták. Annyit nem mondtak ,hogy isten veled. - egy keserű mosoly húzódott az arcomon - Nem hiányolom őket..annyira. Aoi szülei mindig is a sajátjukkén bántak velem ,de én nem ünnepelem velük a születésnapokat vagy a karácsonyt. Karácsony...ez nekem nem sokat jelent mindig is egyedül voltam ezen a napon. Anyám a gazdag barátnőivel volt ,apám meg dolgozott. Pont ezért, mivel mindig nagyon kevesen vettek körül ,ezért nem tudok nyitni mások felé. -fejeztem be a monológom. - Sajnálom,hogy mindent kitálaltam. -hajtotta le a fejét. - Ne sajnáld és engem se sajnálj, nem ezért mondtam el. Azt akartam ,hogy tudj róla és így mérlegelj,hogy akarsz e még velem lenni. Nem szólt semmit csak felállt,elköszönt és elment. Nem is tudom mit vártam. Tudtam ,hogy könnyebb lesz neki nélkülem és nem hibáztatom azért,hogy nem akar velem lenni. Azt hiszem egy újabb fontos elemét vesztettem el az életemnek.

2012.12.09. 18:25 Tasu-chan

Ruki POV Egyszerűen... elegem van. Nem értem, miért nem képes félredobni az egóját értem úgy, ahogyan Tora is tette Sagáért. Ő képes volt arra, hogy egyszerűen odaállt a többiek elé és felvállalta Takashit, ők pedig ezt el is fogadták, jó barátok módjára, én tényleg nem értem, Ishihara miért nem hajlandó bízni senkiben. Mert nem csak bennem nem hisz, hanem a saját barátaiban sem, ami elkeserít, mert az ünneplésnél rájöttem, hogy Yuuék tényleg nem olyan bunkók, mint amilyennek gondoltam őket és még Akira sem olyan félelmetes, ha kicsit megismeri az ember. Azt hittem, ez feldobja majd a napom, de amikor megláttam Miyavit a házunk előtt, tudtam, a mai jókedvnek vége. Nem akartam kiabálni vele... de egyszerűen nem bírtam már tovább, főleg hogy még ő emlegeti fel nekem a változást. Tényleg semmit nem változott ugyanakkora az arca, mint régen, van még elég bőr a képén, hogy arról papoljon, más vagyok?! Ő tett ilyenné, viselje a következményeit, mert élvezek ilyen lenni és még ha ugyanúgy jól is tanulok, nem leszek már az a "lúzer stréber" akinek ő megismert és aminek régen, a változás előtt hívott. Mert igen, belátom, lúzer voltam. Egy szó nélkül lépett le, miután kiabáltam vele és ha annyira tudni akarta mi bajom, hát most megtudta! Másnap reggel, Saga hatalmas vigyorral vár rám a terem előtt, kivételesen Amano nélkül. - Ne nézz így, megijesztesz - nyikkanok halkan, mert tudom, ez megint valami "fantasztikus békítési terv" amik közül eddig mindegyik bedőlt, mert én makacsul távol tartom magam Miyavitól. - Ne legyél ilyen pesszimista, bulizni megyünk - vigyorog tovább, amitől nekem méginkább baljóslatú érzésem támad. - Tora meghívott magához egy karácsonyi bulira, muszály jönnöd, jó lesz? - győzköd tovább, ahogy bemegyünk a terembe és letelepszünk a közös padunkhoz. - Ishihara ott lesz? - pillantok rá féloldalasan, rosszat sejtve. Takashi bizonytalanul bólint, amitől nekem már meg is van a válaszom. - Eszemben sincs. A karácsony családi ünnep, a családommal fogom tölteni - jelentem ki rezzenéstelen arccal, a táblára meredve, véletlenül sem nézek Miyaviék felé, pedig Takashi szinte folyamatosan feléjük bámul, mikor épp nem engem figyel. - Jaj Ruki, mi vagyunk a második családod és egyébként sem karácsony este lesz. Nem kell beszélgetned Miyavival, csak érezd jól magad egy kicsit! A kedvemért - biggyeszti le ajkait kérlelően, mire nagyot sóhajtok. - Jól van, meggondolom... - adom be a derekam, végülis Sagának nemet mondani sosem tudtam. Ő ezt győzelemnek könyveli el, rávigyorog Shinjire, aki visszavigyorog, aztán odafordul a bandavezérhez, hogy tovább győzködje, gondolom ő sem akar jönni. Délután egyedül megyek haza, nincs most kedvem Toráékkal tartani, inkább otthon kuksolok egyedül, mint az elmúlt napokban úgy általában. Miyavi nem jön át tanulni, ami megnyugtat, mert legalább vele nem kell foglalkoznom és ezek szerint sikeresen fel is fogta, hogy nem kívánom látni. Ezek után nem jön át egyetlen délután sem, de igazából nem is bánom, semmi kedvem találkozni vele. Saga hív, mikor átmennek Miyavihoz, de én kereken nemet mondok mindannyiszor, mert nem akarom látni őt, elég nekem, hogy a suliban elviseltem anélkül, hogy hozzá kéne szólnom, azóta meg külön élvezem, hogy nem is kell látnom, mert szünet van. Élvezem egy fenét… utálok egyedül lenni, pláne hogy most Sagával sem tölthetem el unalmas napjaim, mert ő meg mindig Shinjivel van. Hiányzik Ishihara hülyesége, mindig jókat nevettem rajta és… igazából élveztem tanítani. Legalábbis egy idő után.   Kedvetlenül pillantok ki az ablakon, hamarosan karácsony és ma este lesz a buli, de igazából semmi kedvem menni, inkább fulladnék az önsajnálatba itthon, az kényelmesebb. Tora üzent padtársammal, hogy ne vigyem túlzásba az ajándékvásárlást vagy vigyek valami piát vagy rágcsát, aztán bedobjuk a közösbe, mindenki így járul hozzá a bulihoz. Hatalmas, gondterhelt nyögéssel tápászkodom fel végül az ágyamból, elteszem a törikönyvem, csak bámultam egész nap, nem tudtam tanulni. Romlanak a jegyeim… Kelletlenül túrok bele a hajamba és kezdek nézelődni a ruháim között, vajon mi lenne a legjobb, végülis nem akarok megint strébernek kinézni, de azóta nem voltam új ruhát vásárolni, mióta Ishihara megvette nekem őket, mert egyedül nem tudnék választani, meg aztán a végén összefutnék vele a boltban… Szóval jó messzire elkerülöm azt a helyet. Végülis szinte már szokásos, fekete szaggatott farmerem veszem fel, egy egyszerű, fekete-vörös pólóval, bezselézem a hajam, kicserélem a szemüvegem kontaktlencsére, felteszem a nyakláncot, amit Tőle kaptam és azóta nem is voltam hajlandó felvenni… Végülis otthonról hozok el egy üveg whiskey-t, amit apám már vagy két éve nem nyitott ki, szerintem észre sem fogja venni, hogy hiányzik a szekrényből. Kis zacskóba teszem, felveszem a pufi kabátot és jó mélyen beleburkolózom, fejemet sál, sapka mögé rejtem, hideg van. Sagával találkozom a lakásuk előtt, úgyis közel lakik hozzám és mivel én nem tudom, hol lakik Shinji, így ő elkísér hozzá. Amikor megérkezünk, már távolról hallani a hangos zenét, nagyobb a házuk, mint gondoltam, mikor belépek, akkora előszoba tárul elém, mint a mi nappalink vagy nagyobb. Tora azonnal oda is jön hozzánk, vigyorogva üdvözöl, aztán csak lekapja Takashit, aki már nem is zavartatja magát, kiscicaként bújik el a srác karjaiban. Én igyekszem leplezni fancsali arckifejezésem, mert örülök, hogy együtt vannak, de kicsit kezd idegesítő lenni az állandó nyalakodásuk, főleg hogy mindig eszembe juttatja Ishiharát. Mióta mérges vagyok rá és nem is vagyok hajlandó hozzászólni, nem egyszer álmodtam vele, aztán mindig verejtékben úszva és... egyszer merevedéssel ébredtem egy ilyen után. Az emléktől zavartan elpirulva nyomom vendéglátónk kezébe az italt, aztán már be is surranok a tömegbe, hogy még véletlenül se legyek Saga közelében, mert biztos megint össze akar boronálni Miyavival, aztán kettesben hagyni, de most esélye sem lesz rá, mert nem engedem. Akira és Yuu téved mellém, a kezembe nyomnak egy poharat, én pedig őket ismerve, anélkül hajtom le a benne lévő italt, hogy egyáltalán megvizsgálnám, mi van benne; akkor tuti hozzá sem nyúlnék. Lehet hogy mégsem volt olyan jó ötlet egy húzásra kiinni az egészet... ez a valami úgy a fejembe száll pillanatok alatt, főleg hogy egy sör után teljesen lerészegedtem Ishiharánál, ez meg jóval erősebb lehet, mert lórúgásként hat értelmesen gondolkodó felemre. Yuu is észreveszi, hogy mennyire elbódultam, de szerintem ezt nem nehéz, mert eddig egy darab faként ácsorogtam, próbálván távol maradni a tömegtől, de most kit érdekel ez? Bulin vagyok és nem kéne azzal rontanom a hangulatot, hogy rossz a kedvem, ráadásul karácsony van, ilyenkor nem lehet szomorú az ember. Aoival táncolok, aztán áttérek Reitához és igazából észre sem veszem, hogy milyen közeli kapcsolatba kerültünk hirtelen, Reita kicsit lehajol, mert elég magas hozzám képest és magához húz, úgy táncolunk tovább a zene ütemére. Közelebb préseli magát hozzám, arca az enyémnek simul és mielőtt észrevehetném mit csinál, már benyomja a nyelvét a számba. Belemarkolva a hajába, mélyítem el a csókot, helyébe Miyavit képzelem, ahogy lehunyom a szemem és minden rendben van. Eszembe jutnak az elfeledett emlékek, mikor részegen megcsókolt... ez nem Takamasa nyelve, ez Akiráé. Az övé sokkal finomabb... még ha heves volt is, egész végig gyengéd maradt, nem úgy az orrkendős, aki szinte megerőszakol a nyelvével. Hirtelen szakadok el tőle, a felismeréstől egy pillanatra még az alkoholköd is felszáll az agyamról, én nem tehetem ezt! Reita... én... Miyavi... Miyavi! Zavartan pislogok színes fejű osztálytársamra, aki jól láthatóan csak most érkezett és úgy tűnik, látott mindent. Kitekergőzöm Reita öleléséből, felé indulnék, de ő elveszik a tömegben, a félhomály pláne megnehezíti a dolgom, én azonban a többiek közé vetem magam, ismeretlen vagy alig ismert arcoktól kérek bocsánatot, mert a lábukra tapostam tánc közben, de nekem meg kell találnom őt, meg kell magyaráznom ezt! - Takamasa, állj meg! - kapok a karja után és csuklóját megszorítva próbálom visszahúzni, de túl erős, csak annyit érek el, hogy megbotlok és elzúgnék, ha nem kapna el. Ő azonban gyorsan mozdul, átölel és magához szorít, amíg újra biztos lábakon nem állok. Mikor érzi, hogy már nincs veszély, azonban elenged, rögtön le is húzódna, de én még mindig fogom a csuklóját. - Hallgass meg kérlek! Én... én nem akartam... - Mit nem akartál? Bemászni az egyik legjobb haverom ágyába? Kösz hogy szólsz, jó tudni! - mordul rám, felemelt, dühvel teli hangjától könnyek szöknek a szemembe. - Azt hiszed nekem olyan rohadt könnyű nélküled?! Azt hittem, hogy ha nem beszélek veled, ha nem foglalkozom a tanításoddal és te is békén hagysz, akkor lezárhatom ezt végre, de ahányszor a tükörbe nézek eszembe jutsz, mert te tetted ezt velem! Te változtattál olyanná, amilyen most vagyok, mégis gyáva vagy, hogy ezt elismerd, valld be! Nem vagy te olyan nagy arcú, egoista barom, csak egy gyáva féreg vagy Takamasa, aki retteg még a saját barátaitól is! Ez az igazság, de te persze nem vagy hajlandó elhinni, miért is tennéd? Hiszen én nem számítok semmit, igaz? Csak egy senki vagyok, egy stréber lúzer, akit rád tukmáltak, hogy egy kis értelmet verjenek abba az üres fejedbe, de megértettem köszönöm szépen, eleged van belőlem! Gyűlöllek Ishihara Takamasa, tudd meg! Nincs nálad szörnyűbb ember a világon! - zokogok fel tehetetlenül mondandóm végén, észre sem veszem, hogy mindenki minket néz és még a zene is elhallgatott. Ishihara döbbenten bámul rám, gondolom nem nézett volna ki belőlem, a kis szende srácból egy ilyen hisztériarohamot, de ez van, ilyen vagyok. Utálom, hogy nem képes bevallani, mit érez valójában... hogy még azt sem mondja ki nyilvánosan, hogy a barátom... talán nem is érez annak. Talán tényleg egy senki vagyok csak neki, aki koloncként lóg a nyakán és már megbánta, hogy felkarolta, ezért próbál most elkoptatni. - Megmondtam az elején. Megkértelek, hogy legyél őszinte és én bíztam benned, mikor azt mondtad rendben, az leszel. De megszegted az ígéreted... soha a büdös életben nem voltál velem igazán őszinte. Úgyhogy azt hiszem végeztünk, tanulj magad. És ne gyere többet a közelembe. - Hangom immár higgadtan, egyenesen ridegen csend, mert már nem Miyavinak beszélek, hanem Ishiharának, egy idegennek, az egoista disznónak, akit megismertem. Lassan megfordulok, a bámész vendégsereg között elkanyarogva veszem utam kifelé, hogy eltűnjek innen. Nem vagyok kíváncsi a reakciókra és legfőképpen arra nem, mivel próbálja mentegetni magát Ishihara, mikor magához tér... ha egyáltalán megpróbálja.   A karácsonyom ritka borzalmasan telik, nem is várom, hogy kényszeredetten mosolyognom kelljen, mikor semmi kedvem hozzá, gombóccá csavarodva az ágyamon, X Japant hallgatva tölteném a napot legszívesebben, de akkor anyáék persze kérdeznék, mi a baj, én pedig nem akarok magyarázkodni, mert az lenne még csak a legkínosabb, hogy el kéne mondanom nekik, azt hiszem, belezúgtam az egyik osztálytársamba, de ő nem szeret viszont. Ezt biztos megértenék, a gond csak ott kezdődne, hogy az illető osztálytárs fiú, egyszer már csókolóztam vele részegen, borzalmasak a tanulmányi eredményei és ja igen, miatta romlanak az én jegyeim is és nézek ki úgy, ahogy. A másnaposság depressziószerűséggel keverve az egyik legrosszabb dolog a világon, de karácsony reggelére szerencsére kiheverem, jó pár fejfájás-csillapító után. Még reggel is pizsamában fetrengek, mikor zörög a csengő, de nem kelek fel, hogy kinyissam az ajtót, anyáék kivételesen itthon vannak az ünnep alkalmából, majd ők megteszik helyettem. Jó pár perc múltán anyám kopogtat az ajtómon, aztán mosolyogva benéz, közli, az egyik barátom jött hozzám látogatóba és boldog karácsonyt kívánni, hozott ajándékot is. Persze első gondolatom, hogy Saga immár szokásosan betért hozzánk, mint minden évben, mire elszégyellem magam, én elfelejtettem neki ajándékot venni. Gyorsan összekapom magam, felveszek egy kényelmes nadrágot és egyszerű, fehér pólót, aztán mosolyogva sietek le a nappaliba, hogy üdvözöljem padtársam, de meglepetten cövekelek le, mikor az ügyetlen srác helyett valaki egészen más vár rám a nappaliban, a fa mellett ücsörögve, csinos csomaggal a kezében. Ishihara. - Mit keresel itt? - Nyugalmat erőltetek magamra, itthon nem borulhatok ki, hangom ugyanolyan idegenül cseng, mint a buli végén. - Én... ajándékot hoztam. Boldog karácsonyt - nyújtja felém a kis csomagot, de fel sem emelem a kezem, hogy elvegyem, ő sem mosolyog és én sem. - Ne próbálj meg ilyen hülye kifogásokkal elszédíteni. Azt mondtam, hagyj békén, mit nem lehet ezen érteni? - Sóhajtva visszaengedi az ölébe az ajándékot, az finoman zörög-ropog ujjai között. - Én csak... azt gondoltam... - Ne próbálkozz. Nem leszek újra a haverod egy kis ajándéktól, egyszer eljátszottad a bizalmamat, nem fogod annyitól visszakapni, hogy megint önkényesen betörsz az életembe és megpróbálod úgy alakítani, ahogy neked jó és kényelmes. Ha egy kicsit magadra eszmélsz és hajlandó leszel velem őszintén viselkedni, meggondolom, megbocsájtsam-e, ahogy viselkedtél velem. Addig felejts el - jelentem ki szilárdan, részemről a beszélgetés le van zárva, nem kívánok többet mondani, Ishihara azonban nem megy el, még mindig ül a kanapén, a csomaggal a kezében. - Akarsz még valamit? - vonom fel a szemöldököm kérdőn, kissé talán sürgetően és gúnyosan is, nem akarom többet nézni a fejét, mint amennyit szükséges. - Semmi többet. Majd a suliban találkozunk. - Sóhajt, feláll és leteszi az asztalra a kis ajándékot, aztán illedelmesen elköszön még mindig konyhában lévő szüleimtől, mielőtt lelépne. Megkönnyebbülve veszem a kezembe a csomagot, aztán felsietek a szobámba, hogy ott nyissam ki, de mindenre számítok, csak arra nem, ami benne van. Óvatosan bontom fel a csomagolást, Luna Sea CD kerül elő, majd egy kis dobozka, pár gyűrűvel és egy nyaklánccal. Már tenném félre az egészet, mikor a legaljáról kis levél hullik le a földre, amit rosszat sejtve veszek fel, hogy alaposabban megnézzem. Össze van hajtva és az elején csak annyi áll "Chibinek" mikor azonban kinyitom, hosszú, kacskaringós, néhol satírozott sorok, javításokkal teli szavak tódulnak elém. Sosem gondoltam volna Miyaviról, hogy hajlandó levelet írni. "Hali Chi Ruki! Valahogy számítottam rá, hogy elhajtasz, szóval ez olyan B terv, hátha elolvasod és így legalább elmondhatom, amit mondani akarok. Tudom, hogy... " - Értetlenül ráncolom össze a homlokom, itt elég sok dolog olyan vastagon van átsatírozva, hogy semmit nem látni belőle - "...most épp utálsz és hallani sem akarsz rólam, de átgondoltam, amit mondtál. Igen, tudok komolyan gondolkodni, újdonság, mi? Gyere el ma hozzám, elmagyarázok mindent, ígérem. Bocs, hogy bunkó voltam. Ne kérd, hogy ki is mondjam, levélben könnyebb bocsánatot kérni! Miyavi" Fogalmam sincs, mit gondoljak... nem akarok hinni neki. Nem akarok újra bízni benne, nem akarom szeretni, mert ő ezt nem érti és nem fog egy csapásra megváltozni, csak mert leordítottam a fejét, tudom jól. Nem akarok újra közelebb kerülni hozzá... testem mégis önként mozdul és mikor észreveszem magam, már a pufi kabátomban állva az ajtó előtt, arcomba csap a hideg, téli levegő. El fogok menni hozzá, meghallgatom, de semmi több. Kap egy utolsó esélyt, ha ezt is elrontja, vége van, így is eggyel többször bíztam meg benne, mit kellett volna.

2012.12.09. 00:33 Ruru

Miyavi Pov. Nem értettem ,hogy Tora minek hívott össze minket. Legalábbis addig a pillanatig amíg Chibiék meg nem jelentek majdnem elszóltam magam ,hogy jól néz ki csak nagyon kevesen múlt. Tényleg nagyon jól áll neki amit vettünk és furcsa boldogsággal töltött el a tudat ,hogy felvette. Tora kijelentette,hogy mostantól ők is bandatagok és lekapta Takashit....szóval az nem lepett meg ,hogy csak úgy hoz valakit és kijelenti ,hogy velünk fog lógni mert ez már máskor is előfordult de  az ,hogy ez a két chibit jelenti és ,hogy ezek szerint együtt vannak Takashival és még eddig el sem mondta az meglepett. Valószínűleg Ruki már tudott róluk mert ő inkább az én reakciómat nézte. Visszarendeztem az arcvonásaimat az eredeti állapotukba egy halvány mosolyba és odamentem Takashihoz és Torához. - Üdv a csapatban. -vigyorogtam aztán ezt Rukinak is megismételtem majd ott hagytam a csapatot. A lábaim maguktól vezettek egészen Rukiék házáig. Tudtam,hogy még nincs itthon hiszen én előbb jöttem el mint ők. Arról fogalmam sincs ,hogy mikor fog hazaérni de meg akartam várni. Leültem a ház mellett egy padra és csak vártam. Már jóval besötétedés után láttam meg messziről az alakját. A járását megismertem és hálát adtam az égnek ,hogy egyedül van. Még mindig nem tudom mit akarok tőle. Talán csak megkérdezni,hogy ő tudott-e erről az egészrpl és ha igen akkor miért nem mondta el vagy...vagy nem is tudom. Mi nem vagyunk együtt és nem is tartozik semmilyen magyarázattal. Félúton felé megálltam és elgodolkodtam rajta ,hogy inkább haza kéne mennem. A szél hangosan süvített de még így is tisztán hallottam a csendes hangját. - Miyavi? -kérdezte és hallottam közeledni. A kulcsai amit már előkészíthetett az ajtónyitásra minden lépés után megcsörrentek.  Lassan megfordultam és ránéztem. - Mit keresel itt? - Tanulni jöttem. -hazudtam még csak egy árva füzet sincs nálam. - Sajnálom Toráék ünnepelni akartak. Úgy tűnik mindenki boldog mert ők boldogok együtt. Egy kis ellenvetés sem volt. Bejössz? -kérdezte - Nem szoktuk egymást kérdőre vonni. Nem nem megyek késő van már biztosan fáradt vagy. - mosolyogtam pedig legszívesebben kivettem volna a kezéből a kulcsokat és én mentem volna előre. - Nem zavarsz és amúgy is biztosan átfagytál legalább egy teát igyál. Utána azt csinálsz amit akarsz de nem akarom ,hogy az én lelkemen száradjon az,hogy megfázol. -intett és én meg követtem. Egészen a konyháig. Leültem az egyik székre és figyeltem ahogyan rutinosan leveszi a teafüvet a polcról és elkezdi felforralni a vizet  a teának. Rájöttem ,hogy eddig a szobáján kívül semmit sem láttam a házból. - Mióta tudsz róluk? -kérdeztem - Csak nemrég óta. -válaszolta tömören. Ha belegondolok mostanában mindig így beszélgetünk. Csak tömören leadja az anyagot és aztán nem beszélünk semmiről csak az utamra enged. - Au! -szisszen fel mire felpattanok - Mi a baj? -megyek oda hozzá és megfogom a kezét - Semmi csak megégettem. - húzza el a kezét és elfordul. Hideg víz alá tartja az ujját és erősen koncentrál rá - Menj fel majd mindjár megyek én is. -utasít. Egy pillanatig az arcát nézem aztán megteszem amit mondott. Fent leülök az ágya szélére és magamba szippantom Ruki szobájának megszokott illatát. Hiányzik innen valami. Amikor idejöttem mindig annyi energiát kaptam én is. Valószínűleg most is ezt akartam de helyette csak az illatot és tömör jeget kaptam. Mintha valami áthatolhatatlan jégfalba ütköztem volna. - Tessék. -teszi le az asztalra pár perc elteltével a gőzölgő teákat. Bólintok és leülök. Nem mellém ül mint ahogyan szokott hanem az asztal másik oldalára ,szembe velem. Csendben kortyolgatom a forró teát közben a sebtapaszra téved a tekintetem amit valószínűleg az égési sebére tett. Elmosolyodom de nem szólok semmit. Lassan kezd az őrületbe kergetni a csend. - Mi a baj? -kérdezem hírtelen amikor már csak a bögrém alján van egy kis tea. Nem bírom tovább tudnom kell. - Semmi. -bólint és tényleg nem is mond semmit. Próbálom tűrtőztetni magam de nem megy. Felállok az asztaltól mellé sétálok és felhúzom ,hogy a szemébe nézhessek. - Chibi! Nem hiszek neked. Te nem ilyen szoktál lenni. Hol van az igazi kis stréber akit megismertem? Aki folyamatosan tud az X Japanről meg a matek példákról beszélni és mindene a zene. Merre mert ez nem ő. Olyan jéghideg vagy mint egy áthatolhatatlan jégfal. - emelem meg a hangom. - Mit érdekel az téged? -hajtja le a fejét de az állánál megemelem. Az érintésemtől elejti a poharat ami hangos koppanással ér főldet és mindent beterít a megmaradt meleg tea. - Tűnj el Takamasa! -kiabál hírtelen - Miért nem tudod elmondani a haverjaidnak ,hogy ismersz? Miért van akkora egód ,hogy ne tudd bevallani azt ,hogy tanulsz is néha? Tora képes volt elmondani  mindenkinek,hogy együtt van Takashival én pedig tőled csak annyit szerettem volna ,hogy elmondt mindenkinek ,hogy barátok vagyunk. Nem kértem semmi többet. -lép hátrébb -Folyamatosan csak azt hajtogatod ,hogy bízzak benned ,de miért is? Vagy egyáltalán minek. Most meg azt várod el tőlem ,hogy megint legyek az aki voltam. Veled már nem megy. Értsd meg ez nem megy ilyen könnyen. -látom a fájdalmat a szemében de nem értem. Saját magamat sem értem őt meg főleg. Mi az ,hogy ez nem könnyű hiszen ezek csak a haverjaim minek kellene rólunk tudniuk és mit jelent az ,hogy velem már nem megy? Mi amúgy sem úgy vagyunk mint Toráék. Ez teljesen más.  -Takamasa menj el..kérlek. -nem válaszolok otthagyom. Lennt felkapom a cipőm és a kabátom és újra kilépek a decemberi dermesztő hidegbe. Talán most még jobban fáj a hideg mint eddig. Mintha a szél mindig amikor hozzám ér egy újabb sebet ejtene rajtam. Igyekszem haza. A hideg levegő nem enged gondolkodni csak Chibi elkeseredett arcát látom magam előtt. Nem értem mit értett ez alatt. A lakásom sem igazán segít rajtam. Semmi újat nem tud mutatni ugyanaz a hideg és lerobbant hely ,mint ahogy mindig is volt. Lezuhanyzom ,hogy átmelegedjek aztán lefekszem aludni. Elmúlt éjfél és ideje lenne eltenni magam másnapra. A probléma az  ,hogy a gondolataim nem hagynak aludni. Folyamatosan Ruki mondatait elemezem de nem értem mit értett az alatt,hogy már nem tud velem ugyanolyan lenni. Talán hagynom kellene. Túlságosan is felforgattam az életét. Hiszen ha nem vagyok valószínűleg Tora és Takashi se jöttek volna össze. Szinte alvás nélkül kelltem fel reggel az ágyból és készültem el. Már 20 perccel becsöngetés előtt benn voltam ami még valljuk be soha nem fordult elő.  Amikor Ruki és Takashi is megjelentek figyeltem amint a helyükig sétálnak ő viszont rám se hederített. Elcsíptem a beszélgetésükből,hogy Ruki valahova hivatalos. - Hey Miyavi! - vágódott le mellém Tora - He? -fordultam felé - Öcsém mit csináltál te az éjjel úgy nézel ki mint valami élő-halott. - Azért jöttél ,hogy idegesíts? -vágtam hozzá - Nem. -rázta a fejét - Azért mert itt ülök melletted. -vigyorgott - Meg mert karácsony estéjén hivatalos vagy a bulimra. Jön Takashi meg Takanori is. -mosolygott ,mint aki jól végezte dolgát elővette a füzetét...a füzetét...Takashi tényleg jó hatással van rá. A tanár elkezdett beszélni. Nem ad le új anyagot mivel holnaptól téli szünet ,de cserébe az első nap témazárót irattat velünk. Máris boldogabbá tette az elkövetkezendő két hetemet. A napom rettenetesen unalmasan telt el. Órák után rutinosan a bolt felé vettem az irányt ahova mielőtt Rukihoz mennék bemegyek ,hogy jó diákként vegyek neki egy-két dolgot de amikor már benn voltam rájöttem,hogy ma nem megyek hozzá. Nem hiszem,hogy szívesen látna. Visszapakoltam a polcra a dolgokat amit levettem és kisétáltam a boltból. Pont ugyan így telt el az elkövetkezendő jó pár napom is...unalmasan. Néha Yuuék átjöttek és akkor legalább ők lekötötték a figyelmem de Tora általában Takashival volt. Ilyenkor eszembe jutott ,hogy valószínűleg Ruki is egyedül van...de úgy tettem mintha nem érdekelne. Nem akar látni akkor engem sem kellene ,hogy érdekeljen mi van vele. Az első hó Karácsony előtt 3 nappal esett le. Nem bíbelődtem ajándék vásárolgatással mivel Tora azt mondta elég ha viszek valami piát. Aznap csak ennyi dolgom volt ez is csak azért,hogy csináljak valami értelmeset is ne csak a könyveket bújjam. Igen...Ruki nélkül is tanulok. A fogadás attól még áll ,hogy nem vele tanulok. Nem ugyanolyan de megteszi. Jól felöltöztem még sapkát is húztam a színes fejemre mert hidegnek tűnt odakint az idő. Itt ott hóembert építettek a gyerekek a szüleikkel meg hógolyóztak. Ha belegondolok én nem emlékszem,hogy valaha is együtt töltöttem volna a szüleimmel a Karácsonyt. Apám mindig dolgozott ,anyám meg a barátnőivel volt. Folyamatosan egyedül voltam már általános iskolás korom óta. Csak amióta ismerem Yuuékat azóta van kivel töltenem ezt a napot.

2012.12.07. 21:47 Tasu-chan

Ruki POV Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy ha nem csak egy hülye vicc az egész és nem indult rám, ami még akkor is lehetetlen lenne, ha Miyavi a srácokat szeretné, mert én nem vagyok se helyes, se előnyös semmilyen szempontból, mi a fenéért foglalkozik velem és próbál felvidítani. Bármennyire nem bíztam benne korábban, valami mégis azt mondja, hihetek neki, mikor csak elkezd rángatni valamerre, hiszen egészen feldobta az életemet, még ha én ezt az elején nem is néztem olyan jó szemmel. Zavartan ülök le a szökőkút szélére és nézem, ahogy Ishihara egyszerűen csak odamegy a lányokhoz, leszólítja őket, rám mutat és annyit kérdez „tetszik neked az a srác?” Én erre nem lennék képes… mindig is megfejthetetlen, fura jelenségként gondoltam a lányokra, akiket nem lehet irányítani, csak mennek a maguk útján, aztán ha véletlenül te is az útba kerülsz, akkor felfigyelnek rád, egy ideig szeretnek, amíg meg nem unnak. Tekintve, hogy sosem volt még barátnőm… fogalmam sincs, hogy meg ez. Tisztán hallom, hogy jó pár lány inkább Miyavit választaná helyettem, de ezen már meg inkább lelombozódni sem érdemes, valami ilyesmire számítottam, ha ő is velem van… végülis magas, helyes és bátor, én meg pont az ellentéte vagyok, egy kis stréber chibi, aki ráadásul fél a lányoktól. Szánalmas. - Milyen aranyos! A barátod? Nagyon helyes! – Erre felkapom a fejem és meglepetten pislogok a lány irányába, aki épp felém pislogva áradozik Miyavinak rólam, Énrólam. Nem is csúnya, sőt nagyon aranyos, vékony, de mégis olyan kerek arca van, hatalmas szemekkel. Osztálytársam vigyorogva ecseteli, hogy most épp nincs barátnőm és a legutóbbi szakításom milyen szörnyű volt, azóta nem is bízom meg a lányokban, szóval úgy döntött, hogy szerez nekem egy aranyos és kedves barátnőt, ő pedig pont olyannak tűnik. Telefonszámot cserélnek, aztán a lány eloldalazik, Ishihara meg vissza hozzám, nekem viszont már nem csak a szégyentől, hanem a dühtől is vöröslik a fejem. - Te! Mit képzelsz? Hazudni egy ilyen aranyos lánynak! Nekem még sose volt barátnőm és nem akarom, hogy azért tetszem neki, mert hazudtál! – szólom le mérgesen, de persze hogy nem lankad a vigyora, megszokhattam volna már. Hülye. - Szóval tetszik? Mondtam én, hogy nem vagy meleg Chibi – borzolja össze a hajam. A kezembe nyomja a lány telefonszámát, amit el is süllyesztek a zsebembe és mélyen hallgatok arról, hogy én egyébként sem szeretek hazudni és azt is utálom, hogy rólam hazudnak, ezért szóltam le, nem azért, mert esetleg tetszene a lány. Ishihara karon ragad, nehogy elkeveredjek mellőle, én pedig már nem is furcsállom, hogy kézen fogva járkálok vele a városban, ezt csináltam egész nap, kezdem megszokni. Először hozzájuk megyünk, mert ott a táskám, de amint azt felveszem, hazakísér, már eléggé délután van ahhoz, hogy ne keltsen gyanút anyáékban korai hazaérkezésem – már persze ha nem hívták fel őket, mert lógok. Az ajtó előtt bizonytalanul állok meg és pillantok osztálytársamra, végülis ha már ennyit megtett ma értem, az lenne az illő, hogy behívjam, de egyébként is együtt voltunk egész nap, biztos elege van már belőlem. - Anou… bejössz egy teára? – nyögöm ki végül halkan, halvány pírral az arcomon, ő viszont megrázza a fejét. - Egész nap velem voltál és tegnap este is, de te még mindig nem bírsz betelni velem? – vigyorog rám, aztán összeborzolja a hajam. – Nem lehet Ruki, Reitáékkal is foglalkoznom kell, nem csak veled. Holnap találkozunk a suliban – int még egy utolsót, mielőtt megfordulna és hosszú, gyors léptekkel el is hagyná a helyszínt. Mikor belépek a lakásba, szerencsére egyedül vagyok, a szüleim még nem értek haza, ezek szerint nem kell aggódnom, hogy keresték őket a suliból, akkor már a nappaliban várnának rám. Ledobom az új cuccaimat az ágyra, amiket Miyavi vásárolt nekem, majd én is végigfekszem rajta, tanácstalanul bámulom a plafont. Fel kéne hívnom Takashit… olyan csúnyán kiabáltam vele, de ő mindezek ellenére fedezett ma, bocsánatot kell kérnem tőle és megköszönni neki, hogy ilyen jó barátom. Hosszú csengés után veszi csak fel, mikor már kinyomnám, pedig régen mindig a második kicsengés után már bele is köszönt… - Csss na, Ruki hív. Hagyjál hülye, telefonálok, fejezd be – kacag a telefonba, aztán halk koppanás, valaki más is beszél, de nem ismerem fel a hangját. – Bocsi, tiszta őrültek háza van a suliban. Mindenki azt találgatja, miért hiányzol mostanában annyit. Szerintem elég sokan kitalálták, hogy Ishiharához is köze van a dolognak, a tanárok meg totál ki vannak akadva, hallottam amikor az igazgató azt mondta, talán nem volt jó ötlet rád bíznia, mert romlottak a jegyeid. Ne már, hagyjál, csikis vagyok – sikít a telefonba újra és nevetve próbál még mondani valamit, de inkább fulladozik hosszú percekig. – Átmegyek hozzád, fél óra és ott vagyok, aztán mesélek. – Ezzel le is csapja, még hallom, hogy a telefont elemelve a fülétől, kiabálni kezd valakivel. A világ egyre furcsább. Saga soha az életben nem viselkedett így a suliban, félt barátkozni másokkal és legfőképpen ilyen felszabadultan viselkedni még velem sem mert és soha, de soha nem hülyézett le más valakit. Vagy én kezdek megbolondulni vagy minden körülöttem, de az biztos, hogy az életem totálisan kifordult önmagából, mióta Miyavi is része és bármennyire is tagadni próbálom, ez… tetszik. Amíg várok Sagára, átöltözöm valami kényelmesebb, itthoni ruhába, elteszem az ékszereket és a többit, amit tanítványomtól kaptam a helyükre a szekrényben, teát főzök, lecserélem a kontaktlencsét szemüvegre, mert még mindig nem bírom egész nap hordani. Épp mikor végzek a pakolással, zörög a csengő, be is engedem Sagát, aki vidáman, szinte belebeg a lakásba. Észre sem vettem eddig, hogy ennyire megváltozott… Leveszi a cipőjét, én behozom a két bögre teát a konyhából és letelepszünk az ágyamra, mint már évek óta szinte minden délután. - Te el sem hiszed mennyi minden történt egy nap alatt! Amikor jöttem ki bioszról, akkor hallottam, hogy a diri az osztályfőnökkel beszélget, téged említettek, meg Ishiharát, hogy mennyire megváltoztál, mióta őt tanítod és ez nem tetszik nekik, mert szerintük rossz hatással van rád. Szerintem nem! – csitít el, mert látja, már beszélni kezdenék. – Szóval aztán ott van az, hogy amíg te Miyavival lógod el a sulit, Toráék egész gyakran bejárnak és kezd nekik feltűnni a „bandavezérük” hiánya, szóval szerintem Tora gyanakszik. - Te mióta hívod Torának Amanot? – vonom fel kérdőn szemöldököm, most és hallgattatva el őt, amire viszont elég mélyen magába száll. Mi a fene folyik itt? - Hát… az úgy volt, hogy amikor először látta Ishiharán, hogy… máshogy viselkedik, tudod, figyelt órán, meg időben bejött, meg ilyenek… és amikor beteg voltál, Miyavi pedig nem volt bent az osztályban, akkor odajött hozzám és kérdezősködött rólad, meg róla, de én nem mondtam semmit, esküszöm! Aztán minden nap odajött hozzám és egészen hazáig kísért, mert Ishihara téged ápolt, szóval úgysem tűnt fel neki… és állandóan kérdezősködött, aztán elkezdtem másról beszélni, hátha elfelejti ezt a dolgot… és kiderült, hogy nem is annyira bunkó. Nagyon jó humora van, sőt most már mindig hazakísér és… és tegnap, amikor Miyavinál voltál, ő pedig hazakísért, akkor… megcsókolt! Először nem is tudtam, hogy mit mondjak vagy csináljak, totál össze voltam zavarodva, ő viszont olyan határozott volt és gyengéd és aranyos, hogy… nem tudtam ellenállni – hajtja le a fejét pipacsvörösen, majd belekortyol a teájába, hogy egy kis időt nyerjen. – Ruki… én azt hiszem, szeretem Torát – motyogja a bögrébe halkan, én mégis értem, minden szót, tisztán, de nem akarom elhinni. A világ tényleg megbolondult. Döbbenten próbálom megemészteni a hallottakat, miszerint a suli legdurvább és legfaragatlanabb sráca egy csapásra doromboló kiscica lett a suli legbénább srácának keze alatt, mindezt úgy, hogy nekem fogalmam sem volt róla. És tűnik, még Miyavi sem tudja. - Mondtál neki… valamit rólam és Miyaviról? – nyögöm ki végül az első értelmes mondatot, ami eszembe jut, ő azonban csak rázza a fejét. - Ha rólatok kérdez, mindig elterelem a témát. De nem tudjátok már őket sokáig hülyíteni, Shinji szerintem tudja, csak nem akar rákérdezni egyenesen nálam. Figyelj… készülnek valamire, láttam Shinjin és nem tudtam belőle kihúzni, mit akar, se lebeszélni. Félek, hogy valami hülyeséget csinál, hogy kiderítse, mi van köztetek, szóval vigyázz, oké? – villantja rám aggodalmas szemeit padtársam, mire aprót bólintok. - Nem hiszem, hogy Ishihara megvédene vagy megmentene, ha a haverjai kinéznének aktuális áldozatnak, ami azt illeti. Ő mindent megtenne, hogy fenntartsa ezt a keményfiú álcát – sóhajtok lemondóan és szintén belekortyolok a teámba, ami szerencsére nem hűlt még ki. - Szereted? – Erre félrenyelek és hangosan, fulladozva köhögni kezdek, Saga meg úgy pattan fel, hogy segítsen, mintha izmok helyett rugói lennének. Óvatosan meglapogatja a hátam, én lassan rendesen kapok levegőt… de szívesen félrenyelnék még egyszer és megfulladnék, csak ne kelljen erre válaszolnom. Hosszú csend ül közénk, Takashi fürkészően, várakozva pislog rám, én azon gondolkozom, mit mondjak, miközben tovább szürcsölgetem a teát. - Azt hiszem… nem tudom. Fogalmam sincs – sóhajtok nagyot, gondterheltet. – Ma minden olyan jó volt, figyelt rám, foglalkozott velem, még fagyit is vett, – mosolyodom el – de nem tudom, mit gondoljak róla. Nem akar saját magáról beszélni, még mindig csak azt a kemény páncélt látom, amit nem hajlandó levetkőzni, talán csak Akiráék előtt… Persze, mióta jobban ismerjük egymást, felengedett a lakására, tanácsokat ad és sokat segített… de soha nem mond magáról semmit, ha pedig kérdezek, mindig csak azt kapom válaszul, bízom-e benne… nem tudok nemet mondani – csóválom a fejem lemondóan, valójában fogalmam sincs, mit tehetnék ezzel. - Majd megoldódik. De vigyázz magadra, én igyekszem visszafogni Torát, oké? – mosolyodik el bíztatóan, olyan melegen és megnyugtatóan, ahogy senki más sem tud. Megnyugodva konstatálom, Saga nem is változott olyan sokat, legalábbis nem tűnt még el a régi, szeretnivaló Takashi, aki mindig-mindenben elbotlott, de aztán csak mosolyogva megjegyezte, ilyen az ő formája, aztán ment tovább. Lassan megfordulok, hátam a mellkasának fekszik, barátom pedig a falnak dől, hogy megtartson mindkettőnket, szavak nélkül kommunikálunk, csak hallgatjuk a csendet, mert most tudjuk, úgysincs miről beszélni. Takashi egyik kezével átölel, a másikkal a hajamat birizgálja, mit régen, engem ez pedig megnyugtat, hogy van valami, ami nem változott, Saga és a közös pillanataink még a régiek. Annyi minden történt ma és már egyébként is olyan fáradt vagyok, hogy ez a gyengéd hajsimogatás lassan elálmosít, én pedig engedek, lehunyom a szemeim, fejem padtársam vállának dől, így pont kényelmes. A telefonom ébresztőjére riadok fel, Takashi az oldalamon fáradtan morog, de ő is nyitogatni kezdi a szemeim, döbbent arcomat látva pedig önkéntelenül elneveti magát. Nincs időnk, hogy elmagyarázza, sietve mosdunk le, vendégem már rutinosan nyúl a szekrénybe a nálam lévő pótruháiért, keze egy kicsit elidőzik új, szakadt farmeremen és fekete pólóimon, de nem kérdez, most sietünk. Egész hamar elkészülünk, a suliig már kényelmes tempóban tesszük meg az utat, közben elmagyarázza, azért aludt nálam, mert nem akart felébreszteni, hogy elmegy, így inkább csak lefektetett rendesen, aztán mellém bújt, mint régen. Én nem bánom, mert megszoktam már tőle, cserébe a tegnapi kitálalásáért Amanoról, én is elmesélem, mit csináltunk Miyavival, még az Ishihara szerint elcsattant részeg csókot is, amire én egyáltalán nem emlékszem. Padtársam mindvégig tágra nyílt szemekkel és fülekkel hallgat, akkor viszont elnémulok és csak annyit mondok, folytatom később, mikor a suli közelébe érünk. Nem akarom, hogy ez illetéktelen füleknek csak a közelébe is jusson, mert annak nem csak Ishihara, de én is kárát látom. Miyavi egész hamar ér be, matekdolgozatot írunk rögtön első órán, én pedig majd’ fél percenként odapillantok, nem-e alszik felette, mikor előző órán talán pont ezt az anyagot vettük. Óra után, bármennyire is megkérdezném tőle, hányas lett, tudom, nem mehetek oda hozzá, így diszkréten maradok távol tőlük, ahogy Saga is. Ezek szerint Tora sem mondja el olyan hatalmas haverjának, mi a helyzet… Azon a délutánon Miyavi megint átjön, vigyorogva mutatja fel a hármas dolgozatot, amin még én is elámulok, akkor már értem, miért volt a tanárnak annyira meglepett arca. Tanulunk, én makacsul tartom magam ahhoz, hogy csak az anyagról beszéljünk és ne másról, mert egy kicsit még mindig haragszom rá, hogy csak úgy lepattintott egy „bízol bennem”-el. Másnap péntek, akkor is átjön, én pedig ugyanúgy makacsul tartom magam ahhoz, hogy nem fogok neki mondani semmit, ami nem rá tartozik. Azután szombat, akkor nem jön át, ahogy vasárnap sem, én pedig úgy döntök, otthon töltöm a hétvégét dalírással és zenehallgatással, mert túlságosan lefárasztott az előző egy hét, ki kell pihennem. Takashi vasárnap délelőtt betoppan, mondván szívszerelme a barátaival van elfoglalva, csináljunk mi együtt valamit. A vasárnapot tehát nem egyedül, de szintén ágyban töltöm, mert semmi kedvem kimozdulni, ahogy padtársamnak sem. A hétfő szintén eseménytelenül telik el, Ishihara átjön, tanulunk, aztán le is zárom a témát, mielőtt másról kezdenénk beszélgetni, ő pedig jól láthatóan, csalódott a zárkózottságom miatt, de érezze csak, hogy milyen! A kedd ellenben… már eleve szokatlanul kezdődik. A telefonom helyett a csengő ébreszt, jó fél órával az előtt, hogy fel kéne kelnem, így elég kómásan támolygok a bejárati ajtó felé, halkan szitkozódva, ki lehet az ilyen korán. Takashi toporog a küszöbön halálra vált arccal, gyorsan beengedem szegényt, nincs már olyan meleg, hogy egy szál pulcsiban rohangáljon az ember az utcán. - Te mit csinálsz itt ilyen korán? – mormogom rosszkedvűen, Saga viszont úgy be van zsongva, hogy nem is figyeli, én még aludnék, semmi kedvem beszélgetni, csak berángat a szobámban és kulcsra zárja mögöttünk az ajtót. - Együtt aludtunk! Toránál aludtam tegnap este, de reggel amikor rájöttem, hogy mit csináltam, akkor elfutottam… hozzád. Jaj Ruki én nem tudom, hogy mi legyen… – motyogja tanácstalanul, nekem pedig halvány, bágyadt mosoly költözik ajkaimra arckifejezésétől; ez az a régi Takashi, akit én megismertem. - Ne aggódj, Menjünk be a suliba, mint minden reggel, ne figyelj rájuk, akárcsak bármelyik nap és minden oké lesz. De előbb hadd készüljek össze – dörzsölöm meg még mindig kissé vörös, csipás szemeim, mire zavartan bólint és elnémul, apróra húzza össze magát az ágyamon ücsörögve. Gyorsan készülődöm, felveszem az egyenruhát, de táskámba kivételesen elsüllyesztek egy felsőt és egy nadrágot is, amit Ishiharától kaptam, ékszerekkel együtt. Azóta nem is voltak rajtam, mióta megvettük… szégyellem, hogy ennyi pénzt költött rám, aztán meg nem hordom. A nap ezek után egészen normálisan telik, első óra fizika mint mindig és persze Ishihara bandája megint nem figyel, mint mindig. Hogy fogok én Miyaviból értelmi embert faragni…? Amano elmenve mellett, kis fecnit csúsztat Saga asztalára, amin csak annyi áll „gyertek a közeli parkba suli után”. Nem értem, padtársam sem, de ez a nap egyébként is furcsa, én már nem lepődöm meg semmin. Mikor vége az óráknak, Miyavi le is lép a bandájával, én elbújok a mosdóban, lecserélem az egyenruhám a tanítványomtól kapottakra, felteszem az ékszereket, még a hajam is bezselézem… Saga meg úgy bámul rám, mint a holdkórosokra szokás. - Mi van? – fordulok felé nagyokat pislogva, mikor végre elfordulok a tükörtől. A kontaktlencsét nem kellett külön betennem, egész nap azt viseltem, ne a szemüvegem. - Megváltoztál – mosolyog rám padtársam. Az utasítás szerint elmegyünk a parkba, ahol már ott vár az egész banda, de senki nem érti a helyzetet, csakis Shinji vigyora mutatta, ő bizony tervezett. Miyavi is halványan elmosolyodik, mikor meglát az általa vásárolt ruhákban, látom, kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, talán megint azt „jól nézel ki” de végül be is csukja egyetlen hang nélkül. Hát persze, az álca még nálam is többet ér… - Srácok, ő itt Takashi és a barátja, Takanori. Mostantól ők is haverok – vigyorodik el Tora és átölelve barátom derekát, spontán, nagyközönség előtt lesmárolja. Döbbenten hápogva bámulok rájuk, pillantásom önkéntelenül is Takamasára csúszik, de ő nem néz rám, nem lát mást a csókolózó pároson kívül. Nekem csak az jár a fejemben: Ő miért nem képes erre?

2012.12.02. 12:54 Ruru

Miyavi POV Nem is igazán reagáltam amikor Chibi a nevemen szólított csak akkor mikor megkérdezte, hogy meleg vagyok-e. Soha senki nem kérdezett még rá ennyire nyíltan. Persze sokan próbáltak már betudni annak de nem adtam rá okot azon kívül,hogy nem jártam egyetlen lánnyal sem aki bepróbálkozott nálam. Az meg teljesen kiakasztott ,hogy azt hiszi ,hogy ő meleg. Csak mert nem jár egy lánnyal sem,meg mert stréber. Ennek semmi köze egymáshoz. A monológja alatt mereven az arcát figyeltem. Nagyon sok érzelem futott át rajta félelem, düh,csalódottság és talán egy kis boldogság is. - Nem láttam még egyetlen embert sem aki ennyire félreismerné magát. Matsumoto Takanori te egy óriási tévedésben élsz. Azért mert nem jársz egy lánnyal sem az nem azt jelenti ,hogy meleg vagy. -mosolyogtam - Csak azt ,hogy még vár rád valaki a nagyvilágban. Másrészről én nem vagyok meleg vagy nem tudok róla. De ezt álltalában a pletykák terjesztői sokkal jobban tudják. Azért mert engem nem érdekel más véleménye találnak valamit amivel gyárthatnak nekem egy rossz pontot. A harmadik dolog pedig...én nem szánom viccnek és nem valami fogadás amit a haverjaimmal találtunk ki. Egyrészről nem én produkáltam ki belőled a fogadást másrészről egy vicc kedvéért nem tanulnék. -azt hiszem ezen egy kicsit elmosolyodott - Ráadásul ha a haverjaimmal találtuk volna ki akor mi értelme lenne annak ,hogy nem akarom,hogy találkozzatok? Akkor a fő dolgom lenne ,hogy ők ellenőrizhessenek minket. Nem? - De. - bólintott - De ez a másik mért nem akarod ,hogy találkozzak velük? - Ezt nem tudom biztosra... - felnéztem az égre egy pillanatra elgondolkodtam azon mi lehet a végeredménye annak ha kiderül ez az egész dolog. Ami biztos ,hogy a jóhíremnek nem tenne jót. - Mi az? -nézett rám - Hiszel nekem Chibi? - néztem a szemébe - Bízol bennem? - csak bólintott egyet  - Akkor hagyd ,hogy úgy folytassuk ahogyan eddig. Nem foglak én sem cserbenhagyni és felejtsd el azt a hülyeséget amit magadról kitaláltál. Megmutatom ,hogy nem vagy meleg. - felálltam és felhúztam magam után. A következő célállomásunk egy olyan hely lesz ahol elég sok lány megfordul. - Hova megyünk? - kérdezte miközben magam után húztam - A plázához. Csinálunk egy közvéleménykutatást. -vigyorogtam. Valamivel muszáj feldobni a napját szegénynek. Nem normális az ha ilyeneket gondol magáról. Egy jó 15 perces séta után értünk oda. Ruki meg sem szólalt az úton. Mint minden nap ilyenkor a pláza és a környéke tele volt lányokkal. Leültettem a szökőkút szélére amit így ősz lévén már nem üzemeltetnek és elmentem lányokat "vadászni". Na jó valójában az arra jövő lányokat szembesítettem azzal ,hogy Ruki ott ül és rákérdezem ,hogy mi a véleményük róla. Úgy ,hogy ő is halhassa.

2012.11.27. 12:58 Tasu-chan

Ruki POV Nem hiszem el! Tényleg nem vagyok normális. Hagyom, hogy leitasson és… és még vissza is csókolok. Vagyis szerinte, mert én nem emlékszem. Akkor bármit mondhat… és ha nem is csináltunk semmit? De miért hazudná akkor azt, hogy igenis csináltunk? Egyébként is, biztos nem csókolok jól. Sosem csókolóztam mg igazán, mert egy lánynak sem tetszettem meg és igazából én sem foglalkoztam velük. Ez viszont csak azt jelentheti, hogy… meleg vagyok. 17 évesen csak úgy nem érdekelhetik a lányok egy átlag srácot, ha nem is vonzódik hozzájuk, ugye? Úristen, meleg vagyok! És Ishiharával aludtam egy ágyban, félmeztelenül! Nekem annyi… Zavartan fordítom el a fejem Miyaviról, mikor rám szól, észre sem vettem az agyalásban, hogy már ennyi ideje bámulom. A suli táskámat nem viszem magammal, mert csak zavarna, állandóan le kéne tenni, aztán meg újra felvenni, a végén még elhagyom, pedig én nem szoktam elveszteni semmit, de most még ezt is kinézem magamból. Csendben sétálunk egymás mellett az utcán, el megannyi ház mellett, míg már egészen belemerülünk a város forgatagába. Miyavi megfogja a kezem, nehogy elvesszek mellőle, bár nem mintha a szőke fejem olyan eltéveszthető lenne, de azért mégis. Érintésére összerezzenek és kis tétovázás után szintén megszorítom ujjaim az övéi körül, halvány pírral az arcomon. Vajon úgy tűnik, mintha járnánk? Áh, tudni se akarom! - Nem aggódsz, hogy mit gondolnak rólunk az emberek? – pillantok rá hosszú némaság után, mikor már a harmadik lánycsapat nézett meg minket, aztán súgott össze kuncogva. Biztos elvetemült fujoshik, akik egy kézfogás mögé és furcsa dolgokat képzelnek. Mondjuk… annyira nem is tévednek, végülis mi már… csókolóztunk. Legalábbis Ishihara azt mondta, hogy igen, én meg nem is tudom miért, de hiszek neki. - Úgy nézek ki, mint aki fél más véleményétől? – kuncog ironikusan, mire én is elmosolyodom. – Sosem érdekelt olyanok véleménye, akiket nem ismerek vagy akiket nem bírok. Persze ha valaki beszól nekem, nem bírom ki, hogy ne vágjak vissza – vigyorodik el. – Ezért is jöttem el hozzád tanulni. Na gyere, megjöttünk. – Összeborzolja a hajam, aztán behúz egy ajtón, ahogy pedig becsukódik mögöttünk, mintha teljesen más világba kerülnénk. A hangszóróból nem lágy szimfonikus zene csordogál, hanem majdnem maximum hangerőn dübörög a rock, mindenhol fekete, vörös színek egyvelege, egyszerre kerülnek elém pólók és láncok, kiszegecselt bőrdzsekik, bilincsek. Ugye nem itt akar nekem ruhát vásárolni? Biztos csak beugrottunk valami haverjához vagy ilyesmi, köszön aztán megyünk is. Én ilyenekben nem fogok járni! Miyavi viszont nem ezen a véleményen van, mert elhúz a nadrágok felé, a méretemet kérdezi, én pedig kis húzódozás után meg is mondom neki és tisztes távolból figyelem, ahogy elveszik a szaggatott, foltozott csőgatyák rengetegében. Közben az eladósrác, aki úgy tűnik, elég jól ismeri osztálytársamat, odajön hozzánk, megkérdezi, segíthet-e valamit, Ishihara pedig rögtön ki is adja az utasítást, keressen pár nekem való ékszert, mert túl csupasz vagyok. Ezt megkaptam… Közben Ishihara megint kibukkan a nadrágtengerből, immár egy kisebb kupaccal a kezében és mindent az én markomba nyomja, hogy menjek szépen, próbáljam fel őket, addig keres nekem pólót, meg valami normális cipőt. El is bújok a súlyos függöny mögé, az egész tágas öltözőben levetkőzöm, de mielőtt a kapott cuccok felé nyúlnék, tekintetem tükörképemre siklik. Eddig nem is nagyon néztem meg magam az új hajammal és kontaktlencsével, tudomást sem akartam venni a változásról, de ahogy jobban megszemlélem a tükörképem, még így, kialvatlan és nyúzott fejjel is jobban nézek ki, mint egy hete. Tényleg jót tett volna nekem ez az egész? - Hé Ruki, mit tökölsz ennyi ideig odabent? Hoztam pólót – ugraszt ki osztálytársam és jelenlegi önkéntes stylistom hangja az elmélkedésből. Magamra rángatom az egyik szaggatott farmert és kidugva a kezem egy kis résen, a ruhákért nyúlok, Miyavi azonban megragadja a csuklóm és kipenderít a függöny mögül. Alaposan végigpásztázza rajtam a tekintetét, megnéz mindenhol, igen, MINDENHOL és elégedetten elvigyorodik. - Ahhoz képest, hogy semmi izmod nincs, egész jól nézel ki. Te mit gondolsz, Die? – A haverja hamarosan fel is bukkan mellettünk, ő is megnéz magának, nekem pedig egyre jobban vörösödik az arcom a szégyentől. Engem nem szoktak mások bámulni, nemhogy két pasi… - Ki kéne szúrni pár helyen és máris csinosabb lenne – vigyorog a másik is, amire még nagyobbak lesznek a szemeim. Nem kell engem kiszúrni sehol! Eléggé fájt a szőkítés is. Inkább kikapom Ishihara kezéből a cuccokat és visszabújok az öltözőbe, el előlük, még a végén elrángatnak egy tetováló-szalonba is. Felveszem az egyik fekete alapon fehér koponyás pólót, meg az időközben átcserélt gatyára aggatok pár láncot is egy övvel, alaposan megnézem magam az egész alakos tükörben és újfent megállapítom – ez nem Én vagyok. Közelebb hajolva tükörképemhez, próbálok igazgatni a hajamon, mert reggel a fürdőben inkább azzal voltam elfoglalva, hogy Ishihara miatt morgolódjak, nem azzal, hogy normálisabbra hozzam a kinézetem, amivel egyébként sem szoktam sokat törődni. Zavartan toporgok a függöny mögött, mert ki is mennék, meg nem is, végülis én nem akartam ezt az egészet… de kezdem úgy érezni, hogy minden hátránya ellenére, kezdem élvezni. - Csukd be a szemed Takamasa! – Talán ez az első alkalom, hogy a keresztnevén szólítom, de tényleg szeretném, ha megtenné. Azt akarom, hogy ha meglát, leessen az álla, nem vagyok én stréberke, tudok menő is lenni! - Minek? - Csak csináld. Addig nem jövök ki, amíg be nem csukod a szemed – fenyegetőzöm, ami úgy tűnik, hat. - Oké-oké, becsuktam. És tényleg, mikor halkan kilépdelek, már szorosan lehunyva tartja szemeit és nem is nyitja ki, pedig felém fordítja a fejét, tudja hogy kint vagyok. Elsurranok mellette az ékszeres vitrinhez és csendre intem Diet, ne most kezdjen el lelkendezni a kinézetemről, előbb fejezzük be. Kapok egy keresztes nyakláncot, pár gyűrűt, sőt az eladó srác még valahonnan elővarázsol egy adag hajzselét is és kicsit rendbe teszi slampos tincseim. Visszamegyek Miyavihoz és szilárdan lecövekelek előtte. Nem igazán tudom, mit fog szólni, de… egy próbát megér, hogy én is megmutassam, mit tudok. - Kinyithatod. – Lassan pislog ki kezei mögül, aztán még bámul egy ideig, száját kissé eltátja döbbenetében. - Azta! Holnap így mész suliba – szögezi le elvigyorodva. Hát igen, Ishihara sosem változik… - Suliba kötelező az egyenruha, annyira mélyre azért nem rántottál – kuncogok halkan, de ő nem veszi magára, vigyorog, mint a vadalma. – Átöltözöm, úgysem venném fel ezeket – túrok a hajamba zavartan, mikor azonban visszabújnék a próbafülkébe, önjelölt stylistom megragad és visszahúz. - Megveszem neked, nincs vita. És ebben maradsz, nem veszel te át semmit – bólint határozottan, megelőzve bármiféle ellenkezést. Felsóhajtok, de végül belemegyek, úgysem mondhatok nemet, végülis ennél rosszabb úgysem lehet… Bármennyire rossz érzést kelt is bennem, Miyavi bizony fizet mindent, a ruhákat, az ékszereket, pedig mondom neki, hogy szívesen beszállok, ha akarja, de ő nem, mereven elutasítja az ajánlatomat. Amint kilépünk a kissé elvont, de egyébként elképesztő boltból, valahogy újra megcsap Tokyo nagyvárosi nyüzsgése, magával ragad, mire Miyavi megfogja a kezem, hogy ne keveredjek el mellőle. Engedelmesen sétálok mellette, nem tudom, hová akar még menni, közben igyekszem kikerülni a szatyrommal az embereket és zavartan lesütöm a szemem a minket érő furcsálló pillantásokra. Nem szoktam hivalkodó ruhákban járni, eddig elvesztem a sima fekete hajammal és vastag keretes szemüvegemmel a tömegben, a többi diák között, de most iskolaidőben, egyenruha nélkül, szőkén… hirtelen hatalmas fordulatot vett az életem, de én úgy érzem, nem bánom annyira, sőt kezdem élvezni is. Végül egy cukrászdánál állunk meg, Miya vesz mindkettőnknek egy gombóc fagyit, aztán a pár percnyire lévő csendes, zöld parkba visz, ahol egy cseresznyefa alá ülünk le. Még nincs olyan hideg, hogy kabátban kéne járni, de az őszben már jól benne vagyunk, én pedig pont ilyenkor szeretem nézni az eget – valahogy egészen más, mint a többi évszakban. Némán nyaljuk a hideg édességet, nekem egy pillanatra eszembe jut, hogy el is felejtettem megköszönni mindazt, amit értem tett… de minek is kéne megköszönnöm? Nem kértem, nem is hiszem, hogy értem csinálta, csakis magáért. Unaloműző játékszer vagyok neki, nem több, aztán majd ha eleget használt, akkor eldob. - Takamasa… – szólalok meg csendesen, igazából nem akarom, hogy megszűnjön kettőnk között ez a pillanatnyi béke. - Hm? – pillant fel a gombócából, ami igazából már csak tölcsér, meg az olvadt maradék. - Meleg vagy? – Erre először fulladozni kezd, aztán eszeveszettül kirobban belőle a röhögés, még jó hogy senki nincs a közelben, különben tuti megszólnának érte. - Ezt honnan veszed? – kacarászik tovább, letörölte egy zsepivel az orrán visszafolyt fagyit. Zavartan bekapom a tölcsérem maradékát, hogy időt nyerjek, aztán felhúzva a lábaim, átkarolom őket és térdeimre támasztom az állam, úgy nézek rá tovább. - Hát… hallottam – pirulok el kínosan, mert igen, én is hallok pletykákat. – Azt mondják, azért utasítasz el mindent lányt, mert igazából… a fiúk jönnek be. – Erre még jobban elvörösödöm, nem is nézek rá, nem szoktam ilyenekről beszélni. - És ha igen? – csúszik hozzám kicsit közelebb és dönti oldalra a fejét kérdőn. Én nagyot nyelek, zavartan sütöm le a szemeim. - E-engem nem zavar… Én is az vagyok… azt hiszem – motyogom ha lehet, még zavartabban. Miyavi megint nevet, nem veszi komolyan, eltakarja a száját és úgy röhögcsél tovább rajtam. - Te komolyan azt hiszed, hogy attól, mert stréberke vagy, rögtön pasi-fronton nyomulsz? - Nem így értettem! És nem vagyok stréber – morgom sértetten. – Veled nem lehet értelmesen beszélgetni… - Lehet, de csak értelmes dolgokról. Az pedig, hogy meleg vagy, baromság – bólint határozottan és most tényleg komolytan tűnik, már amennyire tőle ez kitelik. - Pedig szerintem az vagyok. Amikor szombaton elküldtelek… egyáltalán nem volt fair dolog, sajnálom – kúszik újra kínos pír az arcomra, de már kezdem megszokni. - El van felejtve. Végülis… - Ne szólj most bele! Szeretném elmondani, hogy miért tettem – húzom szorosabbra az ölelést felhúzott térdeim körül, de a feszültség attól nem lesz kisebb. – Amikor megcsókoltál a fodrásznál… annyira meglepődtem, ahogy el is felejtettelek leszólni érte. Engem még senki… nem csókolt meg. Mármint úgy magától, felém senki nem nyitott így és boldog voltam, hogy valaki igen, még ha az te vagy is – mosolyodom el kicsit, de tényleg csak kicsit. – Eddig mindig úgy gondoltam, hogy ha megcsókolok valakit, azt szerelemből teszem vagy legalábbis azért, mert tetszik. Aztán mikor elmentél, éjszaka alig bírtam aludni, mert csak arra gondoltam, ami a fodrászatban történt. Nem akarom, hogy valaki érzelmek nélkül csókolózzon velem, csak mert azt gondolja, attól zavarba jövök és elhallgatok vagy… megteszek neki valamit, amit egyébként nem. Sokszor vertek már át és használtak ki, szóval ha ez valami vicc vagy fogadás, amit a haverjaiddal agyaltatok ki, akkor most mondd el. Mindkettőnknek jobb, ha most válunk el, mintha később szakadunk szét, mélyebb sebekkel. Valahogy túl leszek rajta, ha most bevallod – mondom halkan, a végét már csak éppen motyogom, de szerintem érti. Sosem nyíltam ki még ilyen kevés idő után senkinek, talán Takashinak egyedül, mert ő is hasonló volt hozzám, esetlen és kiközösített, az élet csak vitte magával… ezért lettünk mi barátok. De hogy Ishihara miért foglalkozik velem a kényszerű tanuláson kívül, azt tényleg, komolyan nem tudom és csak azt látom az egyetlen ésszerű magyarázatnak, hogy csak vicc az egész… szóval várom a poént.

2012.11.25. 14:21 Ruru

Miyavi POV Láttam már embereket akik nem bírják a piát de Chibi felül múlt mindenkit. Nem ivott sokat mégis teljesen beállt tőle. Én sem voltam teljesen józan de tisztában voltam vele mit teszek. Megcsókoltam és nem bántam. Elég sokáig tartott mire ki tudtam szedni a lencséket a szemeiből.Nem mindennapi teendőm egy részeg embert megszabadítani a kontaktlencséitől. Ráadásul folyamatosan nyafogott miatta. - Ahogy gondolod. -hagytam rá amikor szinte az ölembe mászott ,hogy cipeljem be a szobába. Tudtam,hogy nem lehet nehéz de még annál is könnyebb volt mint vártam. Lefektettem az ágyra és próbáltam lehúzni róla a ruháit ,hogy ne abban aludjon. Nem volt könnyű mert folyamatosan mozgolódott. A pólót már feladtam és inkább rajta hagytam majd adok neki valami reggel. Hihetetlenül fáradtnak éreztem magam amikor végre én is lefeküdtem. Chibi édesen szuszogott mellettem mint egy kisgyerek és már majdnem teljesen elaludtam amikor hozzám bújt. Átkaroltam a derekát és úgy aludtam el. Reggel korábban keltem mint Chibi bár ez várható volt. Ahogy az is ,hogy nem emlékszik semmire és ,hogy másnapos lesz. - Miyavi! -kiabált. - Adj valami gyógyszert meghalok.  -nyöszörgött. - Tessék. - nyújtottam át neki a pirulát és a vizet. - Kösz. Legközelebb azt is megköszönném ha nem itatnál le. - Nem én itattalak le amúgy sem. De felőlem nyugodtan ihatsz... - nem tudtam befejezni mert közbe szólt - Várj ugye mi nem együtt aludtunk? - nézett rám eléggé riadt fejjel. - De.-bólintottam - Jajj...-nyikkant meg. -Nyugi csak egy ágyban aludtunk a csókon kívül nem történt semmi. - próbálom nyugtatni de nem épp a kellő hatást értem el - CSÓK? -Igen és meg kell jegyeznem ,hogy jót tesz neked a pia legalábbis abból a szempontból ,hogy hogyan csókolsz. - Már megint? Szemét! - vág hozzám egy párnát. - Ezt nem hiszem el! -kászálódik ki az ágyból és ahogy lecsúszik róla a takaró szembesül vele,hogy nincs rajta nadrág - Te levetkőztettél?  -bólintok - Te tuti perverz vagy! - vágja hozzám - Nem épp...csak nem akartam ,hogy a nadrágodban aludj gondoltam nem örülnél neki ha abban kellene menned bárhova is még ma. - Basszus! A suli. - kezdte el magára rángatni a ruháit. - Nyugi 11 óra már lecsúsztál róla amúgy sem kéne másnaposan suliba menned nem vetne rád túl jó fényt. - vigyorogtam - De... - ellenkezett - Nincs semmi de Takashi már tudja írtam neki,hogy tegnap leittad magad és ma nem mész. Azt mondta fedez. - rágyújtottam egy szál cigire és vártam hogy leessen neki amit mondtam. -Ja oké. De akkor mit fogok itt csinálni egész nap? - ült vissza mellém - Itt semmit de elmehetnénk végre vásárolni. - Hát..oké. De le kéne fürödnöm. - Csak nyugodtan. - mutattam az ajtó felé - Keresek neked valami ruhát a lencsék meg ott vannak a mosdókagylón a tartójukban. - Kivettem a lencséket? -kérdezte - Én vettem ki neked. Aztán meg becipeltetted magad velem. - nevettem. Ha jól láttam egy kicsit elpirul de egyből elfordult szóval nem láthattam. Beviharzott a fürdőbe én meg előkerestem neki egy másik pólót meg egy alsót. Elég sokáig volt benn aztán egy törölközővel a derekán kijött. Elvette a ruhákat és visszament. Én is elkezdtem átöltözni bár én már fürödtem is amíg ő aludt. Épp a nadrágomat gomboltam be amikor kiszambázott a fürdőajtón. - Kész vagy? -fordultam felé. Láttam ahogy a szemei végigfutnak rajtam aztán megint elvörösödik. - Chibi! - szóltam rá - Ha? -nézett fel. - Mehetünk? - húztam fel a pólóm mire bólintott.

2012.11.25. 02:25 Tasu-chan

Ruki POV Önző disznó, nem több! Mit képzel, hogy csak úgy elrángat mindenhova, aztán mg meg is kínoz, meg fenyegetőzik, hogy egyáltalán elmenjek vele és az egésznek a tetejébe… megcsókol! Megcsókolt! Ishihara! Még akkor is csak botladozom a lakásban össze-vissza, mikor már lassan egy órája hozott haza, végül úgy döntök, kiveszem a kontaktlencsét, mert már eléggé fárad benne a szemem és lefésülöm a hajam, hogy annyira ne legyen szembetűnő anyáéknak a változás. Mondjuk mintha a fekete helyetti szőke haj nem lenne elég észrevehető… Hosszú szenvedés után sikerül csak kiapplikálnom a két valamit a szemeimből és gondosan elhelyezem őket a tartójukban, aztán elsüllyesztem a polcom legmélyére. Még mindig a fejemben zengnek a szavai „jól nézel ki”. Miért csókolt meg? Láttam rajta, hogy neki nem jelentett sokat, de én mindig is úgy voltam ezzel a dologgal, hogy csak azzal csókolózom, akit szeretek, erre meg lesmárol a fodrászat közepén. Hallottam valami olyasmi pletykát, hogy azért utasít el minden lányt, akinek tetszik, mert igazából meleg, de ezt mindig rosszindulatú szóbeszédnek tartottam… ezek után viszont lehet alapja. Lezuhanyozom és lefekszem aludni, mert holnapra erőt kell gyűjtenem, lehetőleg minél többet, hogy el tudjam viselni Ishiharát egy teljes napon keresztül. Felsóhajtok és a fejemre rántom a takarót, mégsem tudok aludni… egyszerűen nem hagynak nyugodni a gondolataim, legfőképp a képzeletem. Álmomban Miyavi is itt fekszik mellettem, ezen a kicsi ágyon, testünk összepréselődik és én mégsem bánom. Fejem a nyakába fúrom, ő csak szorosabban ölel, most minden békés, gyönyörű, nem akarok felébredni, itt hagyni a csendes, egyenletes szuszogást, az ő szívének ütemes dobolását. Felemelem a fejem, azt gondoltam, már alszik, de ehelyett engem néz halvány mosollyal ajkain, aztán enyémhez dörgöli az orrát, mielőtt megcsókolna. Habozás nélkül csókolok vissza, mintha ez az egész természetes lenne, majd újra nyakába fúrom a fejem. - Velem maradsz? Mindig? – suttogom a nyakába már félálomban, erre ő szorosabbra fonja a karjait körülöttem. - Szeretlek. Sosem hagylak el – puszil a hajamba megnyugtatóan. Mosolyogva alszom el. Gyors váltás, immár a suliban vagyunk, gúnyos, nevető arcok vesznek körül, valaki meglök és én a földre esem, már sírok, ahogy hozzám vágják a vádjaikat és kigúnyolnak. Miyát szólongatom, hogy tolja ide a lusta képét és védjen meg, de bármilyen hangosan kiabálok is, ő nem halja, nem jön értem… aztán megpillantom az ő vigyorra húzott ajkait is a többi között, ő is nevet rajtam. - Te komolyan azt hitted, hogy valaha foglalkoznék egy olyan stréberkével, mint te, Chibi? Nagyon faszhiányos lehettél, ha bevetted ezt a színjátékot. Csak egy vicc volt, vágod? – röhög a képembe kegyetlenül, ami még hangosabb zokogásra késztet. Átvert… elhagyott… pedig azt mondta, szeret… Hideg verítékben úszva riadok fel a csengőre, a párnám teljesen átázott a könnyektől, az arcomat is rendesen szétmarták… szép látvány lehetek, komolyan. Kidörgölöm a csipát a szememből és az ajtóhoz sietek, aminek a túloldalán nem más áll, mint Ishihara. Döbbenten bámulok rá, ő valahogy ugyanekkora értelemmel vissza énrám, gondolom nem érti, mit nem értek. Szólásra nyitom a szám, de végül csak az orrára csapom az ajtót, nem akarom látni, ezek után pláne. Miért álmodom én róla? Csak egy idegesítő, tenyérbemászó bunkó, aki azt hiszi, neki mindent szabad, még nem is kedvelem! - Hé Chi… Ruki, mit csinálsz? Úgy volt, hogy vásárolni megyünk, nem rázhatsz le! – kopogtat szakadatlanul, én viszont hátammal is kitámasztom az ajtót, ha a zár esetleg nem lenne elég. - Menj innen! Nem akarlak látni! – kiabálok vissza, kicsit megköszörülve a torkom, hogy az álmom miatta sírástól ne legyen olyan rekedt a hangom. - Most mi van? Csak nem az a tegnapi kis puszi zavar? Ugyan már, csak vicc volt, ne akadj ki ilyesmin – próbál tovább győzködni, most viszont nem engedek. Az lesz a legjobb, ha leadom a tanítását és visszatérek az én mindennapi, unalmas életemhez, ahogy Takashi az egyetlen, aki szinte minden nap átjön hozzám, ő pedig nem akar menővé varázsolni vagy bármivé, ami nem vagyok – ő csak mosolyog, bénázik, aztán megint mosolyog és úgy fogad el, ahogy vagyok. - Ne akard, hogy betörjem az ajtót. Egy… két… - Hagyd ezt abba, nem vicces. Nem fogok megint bedőlni ennek a hülye trükknek, menj el – morgom ellenségesen az ajtó másik oldalán lévő srácnak, mire tőle szokatlanul csend érkezik vissza. Hosszú percekre némaság telepszik ránk, én időközben leülök törökülésbe és hátamat ajtónak vetem, így kényelmesebb, Ishihara még mindig nem szól semmit, már kezdek abban reménykedni, annyira megsértődött, hogy elment. Nem tudom, meddig ülhetek ott, talán vissza is bóbiskolok kicsit unalmamban, mert kopogás riaszt fel. Zavartan pislogok körbe, először azt sem tudom, hol vagyok és csak lassan sikerül beazonosítom az előszobát, a hátam mögül pedig Saga hangját. - Ruki, hallod? Engedj be! Ishihara felhívott, hogy nem nyitsz ajtót, minden rendben? - Te hülye, ezt nem kellett volna mondanod! Már biztos azt hiszi, elmentem – jön egy másik hang is, jóval halkabb az előzőnél, de nagy nehezen megértem. Lassan felállok, résnyire nyitom az ajtót és kikukucskálok rajta, a küszöb előtt pedig nem más vár rám, mint Ishihara és Takashi, egymás mellett. Iszonyú dühbe gurulok, főleg hogy képesek voltak szövetkezni ellenem és Saga átvert, úgyhogy kilépek hozzájuk és akkora pofont keverek le tanítványomnak, akarom mondani volt tanítványomnak, amit szerintem még nem kapott soha. - Mi a francot nem értesz azon, hogy nem akarlak látni? Megcsókoltál baszki és ez neked semmit nem jelent? Te mindenkit lesmárolsz, amikor azt akarod, hogy megtegyenek neked valamit? Mert akkor most jól figyelj rám, nem vagyok sem a kurvád, sem a tanárod, de legfőképpen nem a barátod! Nincs közöd hozzám, se nekem hozzád, szólok az igazgatónak, hogy keressen valaki mást, aki hajlandó pesztrálni téged – osztom ki nyersen és kíméletlenül Miyavit, aztán padtársamhoz fordulok, inkább elkeseredetten, mintsem dühösen. – És te… azt hittem, megbízhatok benned Saga! Erre az ő oldalára állsz? - Ruki, én… - Ne mondj semmit. Végeztünk. – Becsapom magam után az ajtót, hogy éreztessem, részemről a beszélgetésnek vége és nem is kívánok többet hozzájuk szólni. Délután felé hazajön apa, anya pedig csak nemrég ébredt fel, de már csinálja az ebédet, végre volt egy kis ideje kipihenni magát, mert szabadnapja van, szombatonként nem kell bemennie a munkahelyére. Én nem megyek ki a szobámból, mikor hív, csak egy kicsit később, lesütve a szemeim, bátortalanul csoszogok a konyhába, fogalmam sincs, mit fognak szólni a hajamhoz. A szüleim nem kifejezetten földhöz ragadt emberek, de a túlságosan furcsa dolgokat sem szeretik, márpedig ez igenis furcsa. - Anya… Apa… – kezdenék magyarázkodni, ők azonban csendre intenek. Ez már rossz. - Szerintem csinos vagy – mosolyog rám anya és apámnak sincs egyetlen rossz szava sem hozzám… ez meglep, de örülök neki. - Ahogy anyád mondja, kellett már egy kis változás. Jól láttam, hogy kontaktlencsét is vettél? Csak nem került a képbe egy lány, akinek tetszeni szeretnél? – borzolja össze a hajam apa, amiről eszembe jutnak az álmaim, de inkább hevesen megrázom a fejem. - Csak… gondoltam, kipróbálok valami mást is – magyarázom halkan és inkább enni kezdek, hátha ezzel elkerülhetem a további kérdezősködést. Már az is csoda, hogy anya nem ébredt fel a reggeli kiabálásra… bár, ahogy ő tud aludni…   A vasárnap is ugyanúgy telik, akár az előző, kikapcsolt telefon mellett, magányosan dúdolva a Luna Sea számokat. Még hétfőn is duzzogok és bár Saga a padtársam, nem vagyok hajlandó hozzá szólni, ha nem mintha ő olyan nagyon kereste volna a társaságom. Ishihara rám sem pillant, egyetlen egyszer sem, de csak akkor jövök rá igazán, hogy egyedül vagyok, mikor kedden, suli után már reflexből fordulnék Takashihoz, hogy megkérdezzem, nincs-e kedve eljönni velem moziba, de ő csak felkapja a táskáját és elszelel. Összeszedem a cuccaim, aztán én is elindulok, de végül mégsem a saját otthonom felé visznek a lábaim, hanem Miyavi lakásához. Bizonytalanul torpanok meg a kapu előtt, azt sem tudom, miért jöttem ide, pláne hogy már sötétedik. Addig ácsorgok, nézve az ablakokat, míg teljes sötétség nem borul az utcára, a vacakoló utcai lámpák közül is kialszik egy pár. Minden apró hangra összerezzenek és közelebb csúszom a kapuhoz, míg erőt véve magamon, be nem megyek a házba, felcsoszogva egészen volt tanítványom lakására. Kopogtatok, de sokáig nem nyit ajtót senki, odakint pedig vihar készülődik, ha jól láttam, úgyhogy inkább úgy döntök, hazaindulok, hátha még megúszhatom erős megázás nélkül. Lesietek a lépcsőkön, gyorsan véve a fokokat egymás után, míg meg nem botlom és valaki mellkasának nem ütközöm. Hátrébb lépek, apró meghajlással kérek bocsánatot, aztán mennék is tovább, de felpillantva meglátom, kinek is mentem neki. - Mit keresel te itt? – mordul rám hűvösen, hangjára összerezzenek és még inkább megugrom az utána jövő égzengésre. Mintha csak Ishihara haragján akarná kifejezni… - Én csak… n-nem is tudom, nem figyeltem és itt voltam. Aztán gondoltam, feljövök, hogy megnézzem… öhm… hogy vagy, mert hirtelen sötét lett és a lámpák… de nem nyitott ajtót senki, úgyhogy hazafelé indultam, aztán jöttél te, meg a vihar és… - Hé-hé, nyugi! Ilyen viharban nem mész te sehova, gyere fel. De ha egy szót is szólsz arról, hol élek, megnyúzlak – vet rám egy szigorú pillantást, miután pedig bólintok, felfelé terelget a lakáshoz. – Mázlid, hogy Reitáék a vihar miatt hazamentek, különben nem tudnám megmagyarázni és ki kéne dobjalak – magyarázza immár a kulcsait válogatva. – Azt se tudom, miért nem küldelek ki az esőbe csak így, ahogy te is elhajtottál engem – morog tovább sértetten, mire zavartan lehajtom a fejem és inkább a padlót vizslatva megyek be utána a lakásba. Levesszük a cipőnket, felakasztom a kabátom, ahogy bevezet a nappaliba, leteszem a táskám a kanapé mellé és leülök. Kényelmetlenül érzem magam, végülis betolakodtam a lakásába, az életébe teljesen hívatlanul, önkényesen, ahogy ő is tette akkoriban, de én nem vagyok Miyavi, engem ez zavar! - Kérsz valamit? Van sör, egy pár szendvics, néhány csirkemell, de szerintem azt már nem kéne megkóstolni… asszem ennyi – szól ki a konyhából. Ez a lakás közel sem olyan nagy, mint a miénk, az előszoba apró, onnan lehet a nappaliba jutni, ahonnan nyílik egyik oldalt egy kis konyha, másik oldalt gondolom a mosdó, de oda nem néztem be. - Mindegy – válaszolom, mikor eszembe jut, engem kérdezett. Ishihara hamarosan meg is jelenik egy pár üveg Asahival és gyorsan összedobott szendviccsel, lepakolja őket a kisasztalra előttem, aztán csak ledobja magát mellém. - Ahogy nézem, ma este nálam alszol – pillant ki az ablakon. Bármennyire nem akarok, igazat kell adnom neki, mert én ilyen időben haza nem indulok, de igazából ebben a huzatos, romos házban sem érzem magam sokkal nagyobb biztonságban. Önkéntelenül húzódom hozzá közelebb egy újabb dörgés után, de ez az első üveg sört letudva annyira nem is tűnik furcsának. Ő is iszik, de én vagy többet vagy csak erősebben megüt nem tudom, de hamar bekómálok tőle, fejem Miyavi karjára döntöm, és elégedetten sóhajtok. Lassan felpillantok rá, ő pedig le énrám, átölelem a nyakát és közelebb húzom magamhoz, orrunk összeér. - Miért csókoltál meg? – súgom ajkaira, azonban ő csak nemtörődöm módon megvonja a vállát. Nem is várhattam volna mást az ilyesféle izomagyú, bunkó alaktól… – Tudtam én! Megmondtam az elején, hogy javíthatatlan… hikk… vagy, én megmondtam! De Saga bíztatott, azt mondta, majd biztos megváltozol, de te aztán… te sosem változol meg. Te mindig is Miyavi maradsz – bizonygatom elszántan és elhúzódva tőle, bökdösöm a mellkasát nagyon elmélyülten. - Jaj Ruki, fogd be… idegesít a nyávogásod – morog erre ő és hirtelen tenyerét a tarkómon, ajkait pedig az enyémeken találom. Elejtem a kiürült sörösüveget, tenyereim felfutnak a hátán, míg karjaim nyaka köré nem kulcsolhatom, hogy közelebb préseljem magam hozzá. Azt hiszem, ez az első igazi, tényleg valódi nyelves csókom, egy sráccal, ráadásul Ishiharával, az ő lakásán, vihar közepén, részegen. Vagy valaki megszállta a testem vagy megőrültem, de hogy ez nem Én vagyok, az biztos. Én sosem csinálnék ilyet. Olyan hirtelen ér véget ez a végtelennek tűnő pillanat, ahogy elkezdődött, vendéglátóm feláll és egész biztos léptekkel indul a szűk nappali másik része felé, a szekrényhez, sokáig szöszmötöl, de végül visszatér két takaróval és párnával. - Szállj le, ki kell nyitni a kanapét – hesseget le a párnákról, majd már rutinosan hajtja ki ágynak az ülőhelyet, ráteszi a párnákat, ahhoz képest, hogy én úgy érzem, mindjárt hányni fogok, ő egész jól néz ki. Befogom a szám és elrohanok a mosdóba, a wc fölé görnyedek, de végül gyomorforgásom ellenére nem jön semmi, úgyhogy kicsit megkönnyebbülten igyekszem kiegyenesedni. A fenébe, ki kéne vennem a kontaktlencsém… eszembe juthatott volna az előtt is, hogy lerészegedtem… - Miya~! A lencséim – szólok ki, ő pedig meg is jelenik az ajtóban, bambán pislog rám, amíg lassan el nem jut agyáig az infó, én most épp segítséget kérek. Sóhajt, kezet most és a szemeim felé nyúl, jó sokáig szenvedünk, de végül csak sikerül őket kikapni és betenni a tokba. - Soha… soha többet nem teszek be lencsét – nyöszörgöm fáradtan, aztán átölelve a nyakát, közelebb húzom magam hozzá. – Vigyél ki Miya, fáradt vagyok – motyogom halkan, Ishihara rövid morgolódás után, de felvesz az ölébe, én pedig ott el is alszom.

2012.11.24. 12:12 Ruru

Miyavi POV Meglepődtem amikor megfogta a csuklóm. Persze ezzel nem azt mondom,hogy idegenkedek bármiféle testi kontaktustól csak meglepett más volt. Nem hasonlíthatom Yuu érintéséhez vagy bármelyik haveroméhoz  még csak egy csaj érintéséhez sem. Kirázott a hideg amikor a betegségtől gyenge keze az én csuklóm köré fonódott. Ellöktem és hangosat koppant ahogy az ágy lábának ütközött a háta. Már félig az ajtón kívül voltam de képtelen voltam ott hagyni.  Már megint ott tartunk,hogy holnap közös programunk van. Mi az ördögért akarok én segíteni rajta? Csak hagynom kellene ,hogy tanítson meg élje a saját életét és tessék most épp azon ügyködöm,hogy menővé tegyem. - Miyavi esküszöm ,hogy te hülye vagy. - mondtam a saját tükörképemnek. Egy kirakat előtt álltam félúton hazafelé. Kezdtek eltűnni a nagy puccos házak és megjelenni azok amelyikének egyikében én is élek. Két külön világ. Amíg Chibi jobban nem lett minden nap átmentem hozzá. Először ellenkezett de aztán rájött,hogy úgysem tud tenni semmit sem. - Szia! -köszönt egyik délután - Látom már jól vagy. - mosolyogtam. - Hála neked és Takashi-nak. -bólogatott. - Akkor menjünk! - Hova is? - kérdezett vissza - Ruki! Hát fodrászhoz. Itt az ideje a változásoknak. - Nem akarom! - ellenkezett és bezárkózott a fürdőszobába - Ne légy gyerekes. - nevettem - Ma csak két helyre megyünk úgy is. - Hova? -szólt ki az ajtó mögül hallottam a kíváncsiságot a hangjában - Szerzünk neked kontaktlencsét és meglátogatunk egy fodrász szalont is. Na gyere! - Nem. - makacskodott. Komolyan mondom mint valami öt éves - Muszáj lesz különben én foglak elvinni odáig. Nem hiszem ,hogy a szüleid örülnének ha betörném ezt az ajtót. De ahogy gondolod. Egy...kettő....há...-ki se kellett mondanom fordult a zár a fürdőszoba ajtajának zárjában és kikukucskált Ruki. - Na jó menjünk. -adta meg magát. - Ez a beszéd! -vigyorogtam. Csendben sétáltunk el a legközelebbi optikus boltba. - Jó napot! - mentem be és húztam magamután Chibit is. Az eladó készségesen megvizsgálta a szemét és elmagyarázott neki mindent a lencse tárolásától a behelyezésig mindent. - Na ugye ,hogy nem is fájt. - borzoltam össze  a haját. - Plusz már is jobban nézel ki mint azzal a szódásszifon szemüveggel. - Kösz. - mondta a következő utunk egy fodrász szalonba vezetett ahol 10 perc várakozás után Ruki sorra kerülhetett. - Na mit csináljunk veled? -kérdezte a fodrász csaj. - Szőkítsük ki a haját. - jelentettem ki mire Ruki olyan szemeket meresztett rám ,hogy ha a szemeivel ölni tudna akkor valószínűleg ez a szalon lenne a halálom helyszíne. A csaj bólintott és elkezdte a "rituálét" nem is volt probléma addig a pillanatig amíg el nem kezdték szőkíteni a haját. - Ez fáj! -panaszkodott folyamatosan. - Miyavi te hülye állat ,hogy hozhattál ide? Meg akarsz ölni? Ennyire utálsz? Te most komolyan miért? - Ruki nyugi!  Nemsokára vége. - próbáltam lenyugtatni őt is meg magamat is. - De akkor is ezt még megkeserülöd ,hogy lehetsz ilyen szemét. Ááá ez rettenetes. Basszus Miyavi! - Eddig a pontig bírtam. A csaj elfordult én meg úgy döntöttem betapasztom Chibi száját. Felálltam a székemből lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Ez majd megteszi a hatását.  Nem volt rövid csók bár Chibi lefagyott és meg sem mozdult amíg ott nem hagytam. Amikor láttam ,hogy jön vissza a lány elváltam tőle elvigyorodtam és visszaültem a helyemre. A következő órát teljes csendben ülte végig még akkor sem szólalt meg amikor a haját vágták. - Tökéletes lett. - bólintottam amikor beszárították a haját. - Hogy tetszik? - kérdeztem Rukitól de választ nem kaptam. - Hagyjuk. Ideje menni. -Nem zavartattam magam amíg visszaértünk hozzájuk nekem nem volt nagy szám az a csók ő viszont klinikai esetté vált és valahol ez szórakoztatott. Még soha nem váltottam ki ilyet egy emberből. - Akkor holnap találkozunk, szombat szóval ne próbálj meg eltűnni reggel 9-re itt vagyok és elmegyünk ruhákat venni neked.  - Rutinosan összeborzoltam a haját és elindultam. - Ó és Ruki...jól nézel ki! Én megmondtam. - vigyorogtam és ott hagytam.

2012.11.18. 23:27 Tasu-chan

Ruki POV Akármennyit is agyalok a dolgon és még össze is írtam pár kérdést, amivel letámadhatom, annyira meglep, hogy tényleg figyel, mikor tanítom, hogy el is felejtem a faggatózást. Lelkesen magyarázok neki a szamuráj szokásokról, főleg hogy az mindig is különösen érdekelt, úgyhogy a sulin kívül is foglalkoztam vele régebben. Éppen a Bushido tanításainak sorolása közben pillantok az órára, akkor veszem csak észre, mennyi az idő. Marasztalnám még Ishiharát, hogy beszélhessünk, de ő vagy siet vagy megérzi a terveim, mert gyors köszönés után le is lép. Hoppon maradva firkálok unottan a rajzfüzetembe, nem tudván, mit kezdjek magammal, végül csak lefekszem, de nem tudok aludni. Túlságosan érdekel, miért titkolózik ennyire Miyavi, hogy mit tud Akira meg a többi haverja, amiről nekem fogalmam sincs. Hosszú forgolódás után elnyom az álom, zavaros, nevető alakok és mindenféle rémképek kínoznak egész éjjel. Hangos zörgésre kelek a párnám alól, amit morogva próbálok elhallgattatni, de sehogy sem találom, bárhogy is keresem. Végül csak megkerül, a telefonom az, de nem az ébresztő, azt elfelejtettem beállítani, az óra pedig már délelőtt tízet mutat. A fenébe! - Ki az és mit akar? – szólok bele rekedten, orrhangon, alig kapok levegőt. - Hol vagy? Az osztályfőnök tiszta ideg, hogy nem jöttél ma suliba – hadarja a vonal másik végén Takashi aggodalmasan, de nekem semmi kedvem magyarázkodni, úgysincs mit, beteg vagyok, ez van… - Elfelejtettem beállítani az ébresztőt… és nem érzem túl jól magam. Mondd meg, hogy nem kell aggódnia, holnap már bemegyek, biztos csak valami pár órás megfázás – krákogok, visszaszívva a taknyom. Fázom, fáradt vagyok, miért kell engem pluszban nyaggatni? - Ruki, pár órás megfázás nincs, ne add itt a hőst! Délután átmegyek és elkísérlek dokihoz, oké? Addig maradj szépen otthon, jó sok takaró alatt, meg egyél gyümölcsöt, sok gyümölcsöt. – Részéről a beszélgetés le van tudva, főleg hogy hallom, becsöngetnek, így egy gyors „szia” után leteszi, én pedig visszafúrom a fejem a párnába és azonnal el is alszom. A nap további részét végigszenvedem, amíg a takaróhegy alatti hánykolódásomat meg nem zavarja a csengő. Nem tudtam tanulni, megpróbáltam, de valahogy elúsztak előlem a betűk, aztán meg elaludtam és megint rémálmaim voltak, szóval a nap nem volt túl békés. Kivergődöm jó meleg kuckómból és pizsamában, szemeimet dörgölve megyek ki, mert eszembe sem jut, hogy Sagán kívül más is jöhet hozzám, ő meg régóta barátom, szóval előtte nem furcsa a pizsama – de csetlő-botló barátom helyett Ishihara áll a küszöbön és elég értetlen pofával pislogunk egymásra, amíg rá nem jövök, valószínűleg fogalma sincs, miért nem voltam ma suliban. Ennek ellenére eljött órára, de én így nem fogok tanulni vele, mert az agyam helyén takony van… szóval ez esélytelen. - Nem tanulok ma veled. Hazamehetsz, szia – csapnám orrára az ajtót, ő azonban visszalöki és be is trappol az előszobába, mint első alkalommal. Hát a modora azóta sem lett jobb, de ezen nem is csodálkozom… Ishihara sosem változik meg. - Takashi küldött egy sms-t, hogy beteg vagy, úgyhogy hoztam a tanár bácsinak gyógyszert meg teát – vigyorog az intimszférámba. Megint. Vagyis mint mindig, megszokhatnám. Beljebb terelget, homlokomra tapasztja a tenyerét, amitől kiráz a hideg és rögtön össze is vonja a szemöldökeit. Karon ragad, behúz a szobámba és újra a takarók alá tuszkol, én pedig össze is vackolom magam a melegben, most jól esik a gondoskodás, csak nem értem, miért csinálja. Egy időre eltűnik, én nem is nagyon foglalkozom vele, de mikor visszajön, egy tálca van a kezében mindenféle gyógyszerrel, teával és két pirítóssal. Bedugja a hőmérőt a számba, az rövidesen csipog is, mire Miyavi hümmög nagyokat, de nem szól semmit, csak két pirulát nyom a kezembe és a bögre teát, amit engedelmesen be is veszek. - Ettél ma már valamit? – érdeklődik, letéve a tálcát az éjjeliszekrényemre. Megrázom a fejem, Ishihara pedig mindentudóan bólogatni kezd. – Gondoltam. Tessék, ez nem nehéz kaja, nem kavarja fel a gyomrod – nyújtja felém a megvajazott pirítóst, de ahelyett, hogy hagyná, hogy elvegyem, egyenesen a szám elé tolja. Kis tétovázás után beleharapok, alaposan megrágom és megint szipogok egy nagyot. Tanítványom így etet, hiába mondom, el tudom venni, annyira nem vagyok rosszul, ő nem hallgat rám, úgyhogy az ő kezéből fogy a kenyér, minden falat után egyre kisebb és kisebb lesz, amíg végül el nem tűnik mindkettő. Miyavi elégedetten vigyorog, mint a tejbetök, mi mást is várhatnék tőle… de jól esik, hogy foglalkozik velem. Ezután visszabújok orrig a takarórengeteg alá és mindketten mély hallgatásba burkolózunk, én fáradt vagyok, viszont újfent kínozni kezdenek a kérdések, amikről teljesen meg is feledkeztem. - Miért foglalkozol velem? – töröm meg a csendet, mikor már kezdek nagyon elálmosodni. - Nem tudom… nincs jobb dolgom – vonja meg a vállát érdektelenül, de kiérzem a hangjából a bizonytalanságot. - Mit akarsz velem? Miért titkolózol? – motyogom rekedten és a kérdés közel sem sikerül olyan határozottra, mint akartam. Hirtelen megfagy körülöttünk a levegő, Miyavi hosszú ideig nem válaszol, aztán csak feláll, kifelé indul. Kivergődöm magam a takarók alól és megragadom a csuklóját, hogy visszahúzzam… talán ez az első alkalom, hogy hozzáérek. Megint kiráz a hideg a bőrétől, az enyémhez képest olyan, mintha jeget markolnék. - Megmondtam, hogy nincs közöd az életemhez. Ne kérdezősködj. - És te? Akkor neked milyen jogod van csak úgy betörni a szüleim házába és önkényesen gondoskodni rólam, mikor nem kértem? Néha gondolkozhatnál, mielőtt beszélsz! Azt hittem, ha foglalkozom veled, talán verhetek beléd egy kis éttermet, de úgy tűnik, esélytelen, hogy illemet is tanulj legalább egy kicsit – emelem fel a hangom, de a végét már erősen elköhögöm, csoda, ha érthető. - És még én vagyok egoista? Te csak úgy gondolsz valamit és azt hiszed, mert az egész sulinál okosabb vagy, mindent megtehetsz és minden a tiéd? Nem fogok azért megváltozni, mert Mr. Stréber méltóztatik rám figyelni, én kérek elnézést! – lök el magától durván, összeakadnak a lábaim, hátam pedig az ágy lábának ütközik, ahogy elesem. Köhögni kezdek és a szemeimbe könnyek gyűlnek a fájdalomtól. Megszoktam a sértegetéseket, de ez… valahogy rosszabbul esik, mint a többi. Felhúzott térdeimre hajtom a homlokom és várom az ajtócsapódást, ami azt jelzi, végre lelépett és egyedül vagyok, de semmit nem hallok. Jó pár szipogással teli perc után közelebb lépdel hozzám és letelepszik mellém, de nem érint meg, nem szól egy szót sem, csak… ül. - Szóval szerinted is stréber vagyok – törlöm le a könnyeim és szipogok hosszúakat. - Állandóan könyvvel látlak és te vagy a suli legjobb tanulója, mi mást gondoljak? - Nem vagyok stréber. Csak… érdekel a jövőm és ezért jól tanulok. Ha rosszak a jegyeim, sehová nem vesznek fel, eredmények nélkül pedig sosem lesz rendes szakmám. - Ezt a szüleid mondják. Mit akarsz te? Láttam a rajzaid és a dalszövegeidet, azokból is simán meg tudnál élni. Nem ezt akarod csinálni? - Az csak hobbi… nem lesz belőle biztos megélhetésem – vonom meg a vállam lemondóan, pedig igaza van, tényleg nagyon szeretek énekelni, de ilyenek miatt nem hanyagolhatom el a tanulást. - Engem nem érdekel az ilyesmi. Nem leszek olyan ember, aki csak a mindennapok mókuskerekében él. Híres leszek. Egyszer. – Most először nézek rá, ő bárgyún vigyorog, de látom rajta, hogy komolyan gondolja. – Te sírtál? – fagy le az arcáról a mosoly, mikor ő is felém fordítja a fejét és megfogja az állam, mielőtt arrébb nézhetnék. - Kiráz a hideg a hangulatingadozásaidtól – húzom el a szám kelletlenül, de ő továbbra is arra kényszerít, hogy ránézzek. – Hagyj békén. Mit akarsz? – pislogok rá értetlenül és tenyeremet a szám elé kapva köhögni kezdek. - Hülye vagy – közli velem fapofával, mindenféle vicces felhangot nélkülözve. - Mi van? - Azt mondtam, egy barom vagy. Csak a szüleidre gondolsz, meg a tanárokra és sosem magadra, ezért vagy még mindig egy stréber lúzer. De én majd menővé varázsollak! – vigyorog rám elszántan, én pedig még értetlenebbül pislogok rá. Komolyan nem értem. Megbolondult? – Tipikus japán jó kisfiú vagy, a hajad sima fekete, a ruháid slamposak és unalmasak és undorító, vastagkeretes szemüveget hordasz. Lúzer vagy – erősíti meg magát egy bólintással, én még mindig köhögök, a döbbenettől hozzászólni sem tudok hirtelen. Mi a fene baja van, most komolyan? - Te… menővé akarsz engem tenni? – bukik ki belőlem a kérdés, amin egész eddig gondolkoztam, mire Ishihara hangos röhögésben tör ki. - Az a tervem. Elviszlek fodrászhoz, hogy kezdjenek valamit ezzel a rettenettel, veszünk neked normális cuccokat, meg egy kontaktlencsét, rád se fognak ismerni! Amint nem vagy a halálodon, megyünk is. - Akkor én örökre beteg maradok… – krákogok kacagva, de Miyavi ahelyett, hogy megsértődne, összeborzolja a hajam és csak vigyorog. A csengőre felkel, rám néz és felsegít, még fáj a hátam egy kicsit, de igazából nem ütöttem meg olyan erősen. Kikísérem, felkapja a táskáját, felöltözik és egy intéssel elsurran a meglepett Takashi mellett. Bágyadtan rámosolygok padtársamra, ő beengedi magát és felváltja a gondoskodásban, ágyba tuszkolásban Ishiharát. Fáradtan, egyre nehezebb szemekkel figyelem, ahogy sürgölődik körülöttem, teát itat, aggodalmasan mosolyog és hoz a homlokomra hideg vizes törülközőt is. - Ma beszélgettem vele. Azt hiszem, kedvel. Elértem valamit – mesélem halkan, de Saga csak megszorítja a kezem és az újravizezett kendőt visszarakja a fejemre. - Majd ha jobban leszel, kérek minden részletet, de most pihenj – mosolyog rám, én pedig engedelmesen bólintok és lehunyom a szemeim… most már nem lesznek rémálmaim.

2012.11.04. 13:14 Ruru

Miyavi POV.: Nem számítottam rá ,hogy Chibi meg fog jelenni nálam. Reggel nem volt energiám suliba menni mivel szinte mindenem sajgott aztán meg Akira letorkolt ,hogy jobban is járok ,ha ma nem megyek be mert még ő is elver mellé. Még Yuu-t is elrángatta mellőlem holott ilyenkor ő szokta tartani bennem a lelket. Egész nap a tévét bámultam és majd megvesztem az unalomtól. Tény ,hogy iskolába járni sem a legnagyobb öröm de legalább ott történik valami. Visszatérve a délutánhoz amint tudtam kidobtam Chibit mivel nálam voltak a haverok és nem vagyok kíváncsi arra ,hogy mit szólnak az én tanulási vágyamhoz. Amúgy sem tudom honnan tudja hol lakom. Nem szoktam reklámozni,hogy egy lepukkant hely az otthonom ahol felnőttem. - Ki volt az? -kérdezte Akira ahogy visszaértem a szobába. - Senki rossz helyre kopogott. - ültem vissza a helyemre közé és Yuu közé. -Aha. Elég sokáig beszéltél vele. - tudtam ,hogy nem fogja ennyiben hagyni. - Azért mert kérdezgetett alig lehetett lerázni. Maradj csöndben mert nézni akarom! -mondtam és teljes figyelmemet a filmnek szenteltem. Éreztem a vizslató pillantásait valahogy mindig tudták mikor nem mondok igazat. - Na de mi megyünk nem? -állt fel mielőtt még a film véget ért volna. - Aha. - állt fel Yuu meg Shinji is leléptek én meg meg sem mozdultam onnan ahol voltam. Elég hülyének éreztem magam. Szemét voltam Chibival ez tény de nem bánom. Nem kell ,hogy belefolyjon az életembe. Jobban járunk mind a ketten. Másnap már bementem suliba és meglepően még a csengő előtt benn voltam. Leültem a helyemré és ránéztem Chibi-ra aki viszont csak a füzetébe firkált és rám sem nézett. Valószínűleg eléggé haragszik. Vár most ez engem hol érdekel az ő dolga. Attól függetlenül tartottam magam a fogadáshoz és ma már füzet is volt nálam amikor átmentem hozzá. - Szia Ruki! -köszöntem és bementem az ajtón - Örülök ,hogy képes vagy idefáradni. - húzta a száját. - Örülök ,hogy örülsz. -vigyorogtam és az ismert úton felmentem a szobájába. - Mivel kezdjünk? -kérdezte én meg csak néztem rá - Amivel akarsz! -bólogattam. Megvártam ,hogy előszedje a könyveit és elhelyezkedjen az asztala mellett. - Akkor kezdjük a mai leckékkel szerintem azzal is tanítok neked valamit. Már amit lehet.  -mondta de nem mintha észre sem vettem volna csak közelebb csúsztam ,hogy lássam mit ír a füzetbe. Folyamatosan magyarázott és írt órákon át és én alig bírtam felfogni ,hogy mit akart. - Mond vissza! -jelentette ki felemeltem a papírról a szeme és rá néztem észre sem vettem ,hogy ennyire közel mentem hozzá az arcunk nem volt csak pár centire egymástól amikor rám nézett.  Nem zavartattam magam engem nem zavar az emberek közelsége. - Pitagorasz tételt kell használni aztán pedig összeadom és ha az megvan akkor kijön az. -mutattam rá a számításra. - Igen. -mondta aztán újra belemerült a magyarázásba. Talán még 2 óra múlva amikor már történelmet tanított nekem akkor hagytuk abba. - Köszönöm a mait Sensei! -összekócoltam a haját megfordultam és elindultam haza. Direkt nem beszéltem ma a tegnapiról. Nem kérek bocsánatot és nem magyarázkodok neki semmiről egy így jól van.

2012.10.31. 23:19 Tasu-chan

Ruki POV Persze nem zavarhatom ki a lakásból, Ishihara mégiscsak a tanítványom vagy mi, de örülnék neki, ha nem kérdezősködne ennyit az életemről és a privát dolgaimról. Ha addig nem érdekeltem, amíg csak osztálytársak voltunk, akkor most se másszon az életembe, csak mert neki ahhoz van kedve. Meg kéne tanulnia, hogy nem mindig csinálhatja azt, ami neki tetszik és a két szép szeme miatt nem fog mindent megkapni az életben, amit akar. Mikor végre lelép, jut csak eszembe, hogy hozott valami ajándékot is, úgyhogy felveszem a földről a zacskót és letelepedve az ágyamra, beletúrok. Multivitaminos gyümölcslé kerül elő, egy szép nagy alma, meg egy tábla tejcsoki, pont a kedvenc fajtám. Honnan tudta? Újra bekapcsolom a zenét, elmélyedek a jövőheti beadandóban, miközben török egyet a csokoládéból. Gondolataim minduntalan Ishihara felé kalandoznak, úgyhogy csak firkálgatok a füzetem tetejére, pedig ilyen még sosem fordult elő velem tanulás közben. Csak azért jött el hozzám, mert azt mondtam neki, nem tudja megcsinálni, mi? Tudtam, hogy egoista, de sosem hittem volna, hogy ebből akár neki, akár nekem bármi hasznom származhatna valaha. Talán kihasználhatom az önimádatát az órák alatt... Ha neki azt mondod, nem tudja megcsinálni, addig gyakorolja, mg nem sikerül... remélem. A csoki nálam épp ellenkező hatást vált ki, nem felpörget, hanem elaltat és mivel egyébként is hason fekszem, nem nehéz elnyúlni az ágyon és párnának használni a történelem könyvem. Reggel annyira megijeszt az órám, hogy a takaróba csavarodva gurulok le a földre nagy igyekezetemben, hogy kibogozzam magam. Az ágyon felejtett alma, gyümölcslé, ceruzák, még a füzet is a földön köt ki, csak a csoki és a tankönyvem trónol a helyemen győzedelmesen, mintha azt mondaná, ügyesebbek nálam, mert ők nem estek le. Úristen, azon gondolkozom, hogy kigúnyolnak a tulajdon dolgaim! Ishihara rossz hatással van rám... Gyorsan, sietve készülök össze és pakolom el a cuccaim a táskámba. Ezt általában lefekvés előtt intézem el, úgyhogy reggelente az evésen kívül nem nagyon van más dolgom, de most óvatlanul elaludtam, úgyhogy kénytelen vagyok csak bedobálni a könyveket és füzeteket a táskámba, aztán felkapva a reggeli pirítósom, elköszönök anyáéktól és már rohanok is. Utálom, ha nem vagyok ott kezdés előtt legalább tíz perccel, mert akkor legalább kényelmesen ki tudok pakolni, most viszont alig két perccel az előtt toppanok be a terembe, hogy egészet ütne az óra. Próbálva rendbe hozni zilált kinézetem egy kicsit és visszaállítani normál tempóba kapkodó légzésem, rogyok le Saga mellé a közös padunkhoz, ő meg úgy néz rám, mintha űrlény lennék. - Mi az? Van valami az arcomon? - kérdem értetlenül és végigtapogatom az egész fejem, de én nem érzek semmit. - Nem, nem, csak... még sosem késtél el! - Most sem. - De majdnem! Ha egy perccel később jössz, becsöngetnek. Mi van veled? Talán beteg vagy? Tudod, hogy akkor nyugodtan kikérheted magad suliból, nem kell mindig gürcölnöd... Nincs lázad? - tapasztja tenyerét a homlokomra, de én csak zavartan lefejtem onnan és elfordulok. - Nincs semmi bajom. Csak... elaludtam - vonom meg a vállam, inkább a padot bámulva. Nem szeretek hazudni Takashinak és igazából nem is teszem, de valahogy mégis úgy érzem. - De te nem szoktál csak úgy elaludni! - gesztikulál szélesen, úgy kell elrántanom a keze útjából a fejem, nehogy elcsapjon. - Sakamoto-san megosztaná velünk is, mi az a rendkívül fontos dolog, amit feltétlenül az órán kell megbeszélnie Matsumoto-sannal? - dörren társalgásunkba a tanár, mire rögtön odakapom a tekintetem. Tényleg nem vagyok jól, észre sem vettem, hogy bejött... - Sajnálom tanárnő, az én hibám. Takashi csak aggódik értem, mert nem érzem túl jól magam - állok fel és hajolok meg kissé bocsánatkérően, mire az arca rögtön ellágyul. Nekem mindig megbocsátanak minden apró botlást, hiszen már azzal is emelem az iskola színvonalát, hogy itt tanulok és feltornázom az osztály eredményeit. - Menjen le nyugodtan az orvosiba Matsumoto-san, egy nap hiányzás még nem a világ! És nekünk a diákok jóléte a legfontosabb, ugyebár - mosolyog rám negédesen, mire bólintok és összeszedve a dolgaimat, elpakolom őket a táskámba, aztán lesietek a sulidokihoz, hogy írjon ki mára. Utálok hazudni... de tényleg úgy érzem, hogy valami nincs rendben. Nem szoktam ilyen szétszórt lenni, ha nincs rá különösebb okom, most pedig nincs más, csak... Ishihara. Megkapom az igazolást és haza is megyek, szerencsére anyáék már elmentek dolgozni, így nem kell magyarázkodnom. Küldök Sagának egy sms-t, hogy suli után jöjjön át és hozza a jegyzeteit, mert szeretném átnézni az órai anyagot, idegesít, hogy kihagyom a mai napot... régen még akkor is elvonszoltam magam, ha tényleg beteg voltam, most meg semmi bajom nincs. Legalábbis... nem érzem rosszul magam. Egész nap a könyveimet bújom, hogy ne maradjak le, közben a hangszóróból X Japan számok váltják egymást, míg nem csönget valaki, délután négy környékén. Azt hiszem, elaludtam egy kicsit... Először az jut eszembe, talán Miyavi az, tényleg betartja a szavát és jön ma is, de helyette padtársam ácsorog a küszöbön, türelmesen várva, hogy beengedjem. Ellépek az útból, ő beljebb jön, leveszi a cipőjét és követ engem a szobámba, szigorúan a sarkamban járva, véletlenül sem előttem vagy mellettem. Leülünk az ágyamra, megkínálom a tegnapi gyümölcslével és csokival, amit boldogan el is fogad, hatalmas vigyorral az arcán majszol el belőle rögtön két kockát. Lemásolom kissé zavaros és eléggé hiányos jegyzeteit, közben fél füllel figyelem, ahogy a ma történtekről mesél. - Képzeld, Ishihara nem volt ma suliban. - Erre felfigyelek és abbahagyom a másolást, bár igazából nem kéne meglepődnöm rajta. - Ezt miért mondod? Gyakran lóg, ne foglalkozz vele. - De Shinji meg Yuu bejött. Még Akira is, pedig tudod, hogy ő és Ishihara olyanok, mint a sziámi ikrek, szinte sosem látják őket a másik nélkül. - Saga, a sziámi ikrek... - Nem ez a fontos, na! Tudod, hogy értem. Azt hittem... egy kicsit megváltozik, ha elkezdesz foglalkozni vele. - Na itt dobom el az agyam. Egy szóval sem mondtam neki, hogy mégis eljött hozzám tegnap! - Egyértelmű volt! Ügyetlen vagyok, de nem hülye. Későn keltél, csoki van nálad és gyümölcslé, pedig te magadtól sosem veszel ilyet, mert igaz, hogy nem foglalkozol a hajaddal, meg a ruháiddal, de nem akarsz elhízni, ezért olyan ritkán eszel cukrosat, amilyen ritkán csak lehet. - Elmennél nyomozónak is - nevetek, mire barátom büszkén kihúzza magát. - Tudod hol lakik Miyavi? Akarom mondani... Ishihara. - Aaazt hiszem... El akarsz menni hozzá? Nem biztos, hogy jó ötlet, lehet hogy ott vannak nála a többiek is. Akira orrkendős képétől kiráz a hideg, Shinjitől meg félek... nem fognak bántani? Egyébként sem kéne aggódnod miatta - teszi a vállamra a kezét nyugtatóan, de én lesöpröm magamról. - Én nem... nem aggódom! Csak szólni akarok neki, ha nem tartja be az ígéreteit, nem segítek neki. Lógni első korrepetálás után... - Végülis megkapom a címet, kikísérem Sagát, aztán összepakolom a cuccaim a táskámba és bezárva magam után a lakást, elindulok Ishihara otthona felé. Elég lerobbant környékre érek, az utcai világítás el-elmaradozik, pedig már eléggé kezd lemenni a nap. Megszaporázom a lépteim, míg egy társasházhoz nem érek, a papírom azt írja, ez a cím, ahol megtalálom langaléta tanítványom. Nincs kaputelefon, könnyen be tudok menni, gyorsan szedem a fokokat felfelé, egészen a harmadik emeletig és bekopogtatok az első ajtón jobbra, a kilences számon. Hangon morgás jön a túloldalról, aztán lánc csörög és résnyire nyílik az ajtó, mögötte Ishihara nyúzott, döbbent arca. - Te... mi a frászt keresel itt? - dörren rám fojtott hangon, kicsusszanva az ajtó apró résén. Nincs rajta póló, csak egy farmer, a haja kócos és az egész testén, arcát is beleértve, csúnya, lila foltok éktelenkednek. - Nem jöttél ma suliba és hozzám se. Gondoltam, ha már így állunk, jobb ha megmondom, nem segítek, ha nem gondolod komolyan, de... mit csináltál? - Most először látom Ishihara mindig vigyori arcát elkomorulni... és ez nem tetszik. - Nem a te dolgod. Ha nem akarod, ne segíts, engem egyébként sem érdekel a suli. - Megfordul és már az orromra csapná az ajtót, de besurranok ott, ahol az előbb ő kicsúszott. Kisebb vagyok nála, bár Miyavi vékonyabb, mint gondoltam. - Igenis rám is tartozik! Nem tűnhetsz el csak úgy, amikor neked tetszik! Legalább küldhettél volna egy sms-t, hogy bocs, megvertek, nem jövök órára - mérgelődöm, bár igazából nem is tudom, miért foglalkozom ezzel. Korábban is megállapítottam már, Ishihara javíthatatlan, senki nem tud rajta változtatni, még én sem. - Ne ilyen hangosan! - tapasztja a számra a kezét. - Azt mondtad, nem kotyogod ki senkinek. Reitáék itt vannak nálam, szóval most tűnj el. - Nem megyek sehova! Te is betörtél az én életembe, nekem is jogom van a tiédbe. Hol vannak a szüleid? - rúgom le a cipőim, de ő megfogja a csuklóm és visszaránt, mielőtt beljebb mehetnék. Az ajtónak löki a hátam, aprót nyekkenek, nem szoktam meg az ilyesmit. Shinji általában beszólogat nekem, de csak egyszer-kétszer vertek meg, még általánosban. - Nincs közöd az életemhez! Attól, hogy tőled tanulok, nincs jogod belemászni a dolgaimba. Te csak a tanárom vagy Chibike, de ugyanolyan stréberke maradsz, mint voltál. Nem vagy a haverom, nem bízol bennem, én se benned. Szóval most tűnj el, holnap megyek. És viszek CD-t, hallgass mást is az X Japanen meg a Luna Sean kívül - tuszkol ki az ajtón, aztán a meglepettségtől elejtett táskámat is utánam küldi, a cipőimmel együtt. Én csak állok ott megfürödve, értetlenül és egyáltalán nem előbb, sőt talán hátrébb, mint eddig bármikor. Másnap délután, ha átjön még egyáltalán, lesz mit kérdeznem... Mit rejtegetsz, Ishihara Takamasa?

2012.10.31. 00:58 Ruru

Miyavi POV. Nem tudtam elhinni ,hogy az a kis Chibi azt hiszi ,hogy nem tudnék felzárkózni na majd én megmutatom ennek a kis.....ahh...mindegy majd meglátja ki is az a Miyavi valójában. Végigjegyzeteltem az órát azután ,hogy Shinji hülyén nézett rám amiatt ,hogy írok. - Na mi lesz megyünk? -kérdezte miután kicsöngettek - Nem megy van egy kis csaj akivel találkoznom kell. - mondtam - Ó haver már megint? -kérdezte - Komolyan mondom kapósabb vagy a lányok körében mint egy magassarkú! - nevetett - Bocs ez már csak ilyen. - rántottam a vállamon. Megvártam amíg elmegy aztán szép lassan elindultam a csarnok mögé. - I-Isihara-san! - szólított meg egyből. - Én...a nevem Yume és nekem nagyon tetszel ,kérlek fogadd el a levelem! -nyújtotta felém lehajtott fejjel. Sóhajtottam és felemeltem az állát. Szegény teljesen vörös volt. - Figyelj! Nem vagy az esetem...sajnálom oké? - mondtam neki egy nagy sóhajjal együtt. Nem vártam meg ,hogy sírásban törjön ki inkább leléptem. Rágyújtottam egy szál cigire és elindultam Chibi lakása felé. Megjegyeztem a címét még akkor amikor az igazgató mondta. Útközben bementem egy boltba vettem almát meg gyümölcslevet. Mivel nem tudom,hogy ő mit szeret így a kedvencemet vettem. Vettem csokit is....a csokit mindenki szereti. Betoppantam hozzá aminek láthatóan nem örült és nem igen hitte el ,hogy tanulni mentem. Aztán beletörődött de kijelentette ,hogy ma még nem tanulunk majd legközelebb. A dalszövegeiről kérdezgettem amire nem nagyon akart válaszolni. Úgy kellett kitépni a szájából a szavakat. - Csak hobbiból írom őket. Csak úgy jönnek. -mondta és össze rendezett az asztalán egy kupac papírt. Látszik rajta ,hogy szereti a rendet. Én is bár ez cseppet sem látszódik meg a szobámon. Kérdezgettem még róla ,hogy szokott e énekelni is és mondtam neki,hogy én szoktam meg gitározok is. Azt hiszem nem lepődött meg azon  a kijelentésemen ,hogy az életem a zenélés. 7 óra felé úgy döntöttem ideje lelépni. Nem mintha lett volna más dolgom de itt se akartam maradni. - Akkor majd holnap Chi....izé Ruki. Hello! -köszöntem el az ajtóban és sietve elindultam hazafelé. Nagyon hideg volt. Rágyújtottam még egy szálra és attól vártam a felmelegedést ....nem volt épp egy kályha de segített elvonni a figyelmemet a hidegről. - Hé Ishihara! - hallottam meg drága ellenségem hangját a félhomályban és elém lépett másik két barátjával együtt. - Mit akarsz Shin? -kérdeztem és megálltam tőlük tisztes távolságban - Csak gondoltam már régen találkoztunk. - vigyorgott - Nem volt elég ,hogy előzőleg elvertünk titeket? - vágtam vissza mire erősen megindult felém és megpróbált egy jobbossal leteríteni. - Ez nem jött össze! -mondtam és megütöttem mire hátra tántorodott. A másik kettő egyből nekem esett és eléggé nehezemre esett tartani velük a tempót. Hárman egy ellen teljesen fair játék. Ezzel mondjuk nem volt időm foglalkozni a sorozatos ütéseknek köszönhetően amiket alig tudtam kikerülni. Tudtam hogyha kiütöm Shin-t a másik kettő megfutamodik. Ez persze nem volt olyan könnyű mint kimondani. Ő is jól tudta ,hogy mire készülök és néhány alkalmat kivéve háttérbe vonult. Jó pár ütésük betalált és fel is repedt a szám rendesen folyt a vérem. - Köcsögök ez a kedvenc kabátom! -üvöltöttem és két hatalmas ütéssel arrébb raktam őket. Ideje volt hidegre tenni Shin-t. Csak pár jól irányzott ütésembe került az a kis semmit kiütnöm és ahogy megjósoltam a másik kettő meg egyből arrébb vonszolták őt is meg a seggüket is. - Ez nem úszod meg ennyivel Isihara! -üvöltött az egyik utánam de nem nagyon foglalkoztam vele. Minél előbb haza akartam érni. Otthon lefürödtem és lemostam a sebeimet is. Volt egy-két lila folt a mellkasomon meg felrepedt a szemöldököm felett és az alsó ajkam is plusz az öklöm  is sebes lett az ütések erejétől. Nem fertőtlenítettem le őket vagy valami csak elmentem aludni. Fáradtabbnak éreztem magam mint bármikor máskor.

2012.10.30. 21:04 Tasu-chan

Ruki POV A nap számomra mindig ugyanúgy kezdődik és mindig ugyanúgy ér véget, én szeretem a rendet az életemben. Mindig is ilyen voltam, megvolt mit-mikor csinálok és ezen nem szeretek változtatni, csak ha nagyon muszáj, de akkor nem egyszerű beleszoknom az új dolgokba. Én hozzászoktam, hogy nem jön oda hozzám húsz lány minden nap egy szerelmi vallomásért, aztán zaklatnak még napokig, mert nemet mondtam… nekem még senki nem vallott szerelmet soha, csak egyszer én, de azóta sem beszéltünk. Unottan támasztom állam a tenyerembe szünetben, pillantásom Ishiharára esik. A srác egója nagy, de esze az nincs, így is el lehet jutni valahová, főként a híd alá, ha egyáltalán elvégzi a középsulit. Morogva bújok vissza kis világomba hangos röhögése hallatán és kezdek inkább firkálgatni a füzetembe, kereszteket, macikat, egyszerűbb ruhaterveket. Valaki hirtelen rátenyerel a rajzfüzetemre, de nem emelem fel a fejem, megszoktam már a zaklatásokat, akkor sem lesz jobb, ha figyelek rá. Halljak belőle inkább minél kevesebbet. - Hé Chibike, nem csinálod meg a leckém? Nocsak ez micsoda, megint pónikat firkálgatsz? Vagy valaki nevét? – húzza ki kezem alól a füzetet Shinji és kezdi behatóan tanulmányozni a rajzaim. - Tedd le – morgom halkan, semmi kedvem a suli tigrisével összetűzésbe kerülni. Magamra haragítani meg pláne nem lenne szerencsés. - Vagy mi lesz? Szólsz a padtársadnak, a másik Taka-channak, hogy intézzen el? Hú de félek, a chibik és bénák támadása! – röhög az arcomba kegyetlenül, aztán kitépi az egyik lapot és visszaejti a padra szegény, megcsonkított füzetem. A napi első zaklatás pipa, ha minden úgy megy, mint minden nap, akkor van még kettő-három alkalom. A padtársam, Takashi tényleg elég ügyetlen srác, de aranyos, én pont amiatt kedvelem, mert rajta sem lógnak olyan sokan, kiegészítjük egymást. Mindig segítek neki a tanulásban, ő pedig kiáll mellettem és nem hagyja, hogy elvesszek a világ forgatagában. Felveszem a füzetet és átlapozom, hogy lássam, Shinji mit szedett el belőle, de már nem veszem magamra, megszoktam a stréberezést és egyebeket. Takamasa a terem másik végéből rám néz, aztán a belépdelő Sagára, aki inkább csoszog, mintsem elessen a saját lábában. Szegény, elég rossz jegyei vannak tesiből, de abban én sem remekelek… nem vicces, hogy mindenki magasabb nálam és simán átdobják a fejem fölött a labdát, mikor kosarazunk. Én ellenben mereven nézek jövendőbeli tanítványomra, önkéntelenül is eszembe jutnak a tegnap eseményei. Miért pont az én életemet kell felforgatni egy ilyen javíthatatlan esettel? Mindenki tudja jól, hogy Ishiharán segíteni már nem lehet, nem is fogadná el, túl nagy hozzá az arca. Tegnap, mikor az igazgató magához hívatott, nem értettem az okát, de minden világos lett, mikor a szokásos tiszteletkörök után reménytelen osztálytársamra terelte a szót. Kénytelen voltam beleegyezni, mivel udvarias visszautasítási kísérletem meghiúsult, mikor úgy tett, mintha nem is hallotta volna, szóval kénytelen voltam elvállalni a dolgot, bármennyire is nem tetszett az ötlet. - Ruki, Shinji már megint zaklatott? – esik le mellém a padra Saga, ezzel kirántva gondolataimból. - Megszoktam – rántom meg a vállam érdektelenül, pedig az dalszöveg volt, nem is rajz, nem fog ugyanúgy eszembe jutni még egyszer. – Nem várok el az ilyenektől jó modort. Fafejű bunkó mind, Ishiharával az élen. - Mi van velem, Chibike? – mászik az arcomba az előbb említett, teljes színes hajas, piercinges valójában, amitől önkéntelenül is hátrahőkölök. - Ez van. Nem ismered az illemet – bököm ki hidegen, mikor újra megtalálom a hangom. Takamasa kinyújtja a nyelvét, de véletlenül se menne távolabb, pedig már kezd zavarni, hogy elszívja előlem a levegőt. - Figyu, ami a te kis esti iskoládat illeti… engem nem érdekel. - Valahogy gondoltam – támasztom le állam a tenyerembe és onnan nézek rá unottan, ő meg visszapislog rám, az értelem leghalványabb szikrája nélkül. – Nincs közöm az életedhez, azt csinálsz, amit akarsz. Én nem félek sem tőled, sem az izomagyú haverjaidtól, de nem fogom elmondani, hogy megkértek, korrepetáljak. Nem vagyok olyan, mint jó barátod Shinji, aki élvezi, hogy megalázhat másokat – felelem kérdő tekintetére. Biztos elképzelhetetlen neki, hogy valaki ne használjon ki egy ilyen alkalmat. - Szerinted nem tudnék felzárkózni? – húzza össze a szemeit gyanakvóan. - Lehetetlen. És ha megbocsájtasz, megjött a tanár és én szeretnék figyelni – zárom le a témát, mire el is fordul tőlem is visszabattyog a saját padjához. Takashi vigyorogva böki meg az oldalam és apró levelet csúsztat át a kezembe, amin csak annyi áll „király vagy”. Visszafirkantok egy köszit, aztán figyelmem tényleg a történelem órára terelem, ami az utolsó, utána mehetek haza. Megint világtörténelem, Napóleonról tanulunk, de most egyszer sem emelem fel a kezem a kérdésekre, csak ha végképp nem tudja valaki. Amint vége van, összepakolom a cuccaim, a dalszövegeket az egyik füzetbe csúsztatom és vállamra dobva a táskát, elköszönök Takashitól. A kapuban Kai hozzám csapódik, ő idősebb nálam és másik suliba jár, de általában együtt szoktunk hazamenni, mert csak két utcára lakunk egymástól. Kicsit esetlen és feledékeny, de nem annyira, mint Saga és az igazi neve igazából Yutaka, de azt nem szereti, még általánosban ismerkedtünk meg, akkor kapta tőlem a Kait. Huhh, gyűjtöm magam köré a szerencsétlen egyéneket… Most is direkt megvárom, míg bemegy az ajtaján, mert elég gyakran felejti el, hová tette a kulcsát, szóval most már szokásommá vált, hogy egészen hazáig kísérjem, nehogy félúton hívjon fel, elvesztette a telefonját, mikor a kezében van. Anyáék még nincsenek otthon, mikor körülnézek a lakásban, szóval felmegyek a szobámba és kulcsra zárom az ajtót, nem szeretem, ha zavarnak. Fél óra sem telik bele, az elindított X Japan szám közepébe csörömpöl a csengő, én meg ijedten ugrok fel, mert tudtommal nem várok vendéget, anyáéknak meg van kulcsa. Lekapcsolom a zenét és krákogok egy kicsit, mert annyira meglepődtem, hogy éneklés közben félrenyeltem, aztán kiszaladok az előszobába, de a résnyire nyitott ajtó úgy is marad. - Te… mit csinálsz itt? – bukik ki belőlem az első értelmes mondat, de Ishihara nem is figyel rám, betrappol a lakásba, ledobja a cipőjét, mintha csak otthon lenne. Nagy kegyesen észrevéve engem, a kezembe nyom valami ajándékszatyrot, széles vigyorral az arcán. - Jöttem tanulni, sensei. – Már itt elvesztem a fonalat. Ishihara és a tanulás? – Ne vágj már ilyen képet, hoztam almát is, mint a jó diákok szoktak. Itt laksz? Valami… lepukkantabbat képzeltem, ha már olyan jó gyerek vagy. De a rend oké. - Ki mondta, hogy bejöhetsz egyáltalán? – sietek utána a szobámba, de akkor ő már az ágyamon ülve olvasgatja az elöl hagyott dalszövegeim. - Azta! Ezeket te írtad? – pislog fel rám bambán, kissé elnyílt ajkakkal, mire zavartan pírral az arcomon kikapom a kezéből a papírokat és elsüllyesztem őket egy fiókba. - Ne nyúlj a cuccaimhoz. Csak… mondd meg, miben segítsek, aztán mehetsz is – szedem elő a könyveket a táskámból és pakolom le az ágyra, vele szemben leülve. – Hoztál füzetet és ceruzát? – Úgy néz rám, mint a bolondokra szokás. Nem lesz egyszerű dolgom… - Nem tudtam, hogy kell… – Miért?! Miért?! Nem tettem semmi rosszat, hogy ezt érdemeljem! - Következő órára hozz ceruzát, füzetet, a többit adom én – sóhajtok megadóan. – Ma akkor nem nagyon fogunk tanulni, szóval… el is mehetsz. - Még mit nem! Mesélj a dalaidról – vigyorog rám teli pofával. - Nem kell belefolynod az életembe attól, hogy én korrepetállak – közlöm vele hűvösen, viszont pár perc csönd után újra ránézek. – Miért jöttél el mégis tanulni? - Hátö… Azt mondtad, nem tudom megcsinálni. Ezt pedig nem fogadom el egy Chibikétől – bólint határozottan. – De… nem fogod elmondani senkinek, ugye? - Tartom a szám, ha nem hívsz többet Chibikének. A nevem Takanori, maradjunk abban. Ha nagyon becézni akarsz, Ruki – szögezem le, ellentmondást nem tűrően. Nem kell egy ilyen langalétának, mint ő, pláne kiemelni, hogy alacsony vagyok. - Oké! Miyavi – vigyorog rám. – És most, tessék mesélni a dalszövegeidről! – És én még kezdtem azt hinni, haladunk…

2012.10.30. 12:48 Ruru

Miyavi POV. Ez ma már az 5. órám és valljuk be nem mozgat ez az egész iskolásdi. Van jobb dolgom is mint tanulni. Egy olyan embernek mint én nem sok szüksége van arra ,hogy matekból kettesnél jobb legyen , elég az ,hogy jól nézek ki és ,hogy használni tudom a tehetségem. Valljuk be úgysem tudna senki ellenállni egy ennyire jóképű pasinak mint én. Ez pedig nem más mutatja pontosan mint a sok csaj aki körül vesz. -Isihara-san talán időt tudna szakítani arra is ,hogy az órára figyel? - Persze. Semmi mást nem teszek Sensei. -mondtam de ha megkérdeznék mi van a táblán egy kukkot sem tudnék belőle elmondani. Ez ilyen sajnálatos módon a zenén kívül semmi nem érdekel. A tanár nem foglalkozott többet velem amit tudtam értékelni. Amint kicsöngettek kivágódtam a teremből és mentem a szokásos helyemre a tetőre "friss levegőt szívni". Ritkán járnak ide fel főleg ilyenkor már egész hideg van novemberhez képest. Nyugodtan tud az ember cigizni. Leültem meggyújtottam egy szál cigit és figyeltem az embereket ahogy a dolgukra rohannak. Néha leengedhetnék a gőzt mindig csak ez a rohanás. A csengő megszólalt még jó mélyen beleszívtam a cigimbe hagytam ,hogy a füst végigjárja a tüdőmet és szép komótosan elindultam a következő és egyben utolsó órámra. Épp a jelenlétit olvasták fel. -Isihara-san! -mondta  a tanár én meg nyitottam az ajtót és feltartottam a kezem - Itt vagyok! -mosolyogtam - Legalább az osztályfőnöki óráról ne késsen. - intett le a tanár - Igenis Sensei! -a helyemre sétáltam és leültem. Az órából körülbelül pont ennyire emlékeztem. Kicsöngetés és irány haza. Otthon csak simán felsétáltam a szobámba leültem a gitárommal és órákon keresztül játszottam rajta. Nem mintha a szüleimmel túl sokat beszélnék. Nem díjazzák,hogy nem tanulok meg lógok is néha az órákról. Másnap is épp hogy beestem. Dolgozat dolgozat hátán de szinte üresen adtam be mindent. Még pár egyes nem sokat zavar elfér az ott ahol a többi is. -Takamasa-kun... -jött oda hozzám szünetben egy lány. A barátnői a háttérben "meghúzódva" figyeltek -Mond! -fordultam felé - Ööö...szeretnék veled beszélni iskola után. - ahelyett ,hogy mos odaadná a hülye szerelmeslevelét még húzza az időt. Komolyan ennek mi értelme. Csak simán meg kéne mondanom neki ,hogy nincs rá szükségem. Tipikus japán jó kislány. Hosszú egyenes fekete haj, sima bőr,nagy szemek,alacsony és persze a mellmérete sem egy túl magas szám. De ahelyett ,hogy a véleményemet mondanám el csak bólintok és megkérdezem ,hogy hol. Szívtelen még nem vagyok nem jelentem ki neki az egész iskola előtt,hogy nem az esetem. Most valószínűleg valahol örülnek a barátnőivel egy sort. Legalább szereztem neki egy pár boldog percet. - Isihara Takamasa? -jön oda egy szemüveges srác - Ja. -mondom. Ma nagyon kapós vagyok - Az igazgató hívat. - bólintok és az iroda felé veszem az irányt. Régi látogató vagyok az öregnél talán valami jó hírt közöl velem. Várnom kell amikor odaérek a titkárnő szerint valami fontos beszélgetést folytat egy diákkal. Nem kerüli el a figyelmem ,hogy jó párszor végignéz rajtam a rövid beszélgetésünk alatt. Leülök az egyik székbe. Körülbelül 25 éves lehet a nő. Magassarkú nélkül kb. 163 cm de rajta sincs semmi különös. - Most már bemehetsz. -mondja de nem jött ki bentről senki sem. Mindegy nem foglalkozom vele benyitok kopogás nélkül. -Örülök,hogy befáradt Tamasa-san lesz itt egy kis megbeszélnivalónk. Üljön le. - invitál be az igazgató. Tényleg volt bent valaki egy srác a mellette lévő székbe ültem én. - Miért hívatott? -kérdeztem - Emlékszik még a ma írt dolgozataira? -kérdezte -Hmm...asszem. - Maga szerint hányast kapott rájuk? - nem volt épp boldog arca - Ötöst? -vigyorogtam - Ne szórakozzon Isihara! -emelte meg a hangját. - Újra az összes dolgozata egyes lett. - Nem akartam mondani neki,hogy ez nem épp meglepő mert valószínűleg a homlokán az ér elpattant volna. - Ha így folytatja ki kell ,hogy csapjam! De ez nem lenne túl szép folt az iskola hírnevén. Pont ezért mától Matsumoto-san fog segíteni a tanulásban. Ő iskolánk egyik büszkesége. Az iskola 3 legjobb tanulója közül ő az első. Jobban jár ha hallgat rá. - fenyegetett. A srác egy szót sem szólt még akkor sem amikor rá lett felhívva a figyelmem. Hát szép kis tanulótársat kaptam magam mellé...bár nem hinném ,hogy egyszer is elmennék az ő különóráira.

[18-1]